Fülszöveg: 
A szellemes, szatírikus regény főhőse Schenk I. János. A jó modorú, megnyerő fiatalember fizetéstelen szerkesztőségi gyakornokból laptulajdonos, képviselő, sőt született báró lesz, ilyen karriert még a „boldog békeidők” idilli éveiben is nehéz volt befutni. Vagy mégsem? Maupassant „Szépfiú”-jának pesti rokona – úgy is hívják: Szépember – hihetetlen szerencséjét rokonszenves jellegtelenségének és vonzó külsejének éppúgy köszönheti, mint a véleteleneknek. Hiszen Schenk véletlenül tanúja egy miniszter szerelmi légyottjának, véletlenül hagyja magát ezután megvásárolni, véletlenül lesz a miniszter kedvesének a barátja, s gyors politikai előrejutásában is véletlenül segíti keresztény mivolta. Az ötletes, mulatságos – és olykor szomorú – történet során megismerjük a ferencjózsefi kor közéletének számos színhelyét, a parlamentet és a budoárt is.
Szerintem:
Olvasom, mihez kellene mérnem, de59
nem segít. Maupassant nyomdokain: a szépfiú után itt Szépember ügyeskedik. Egyszerűen nem szerettem ezt a regényt.
Először is, nagyon nem tudtam mit kezdeni a főszereplővel. Annyira nem rossz ember, hogy antihős legyen vagy utálni lehessen. De nem is egy hős, akinek a sikere boldogítani. Nem véletlen a neve, Schenk I. János. Ő egy senki, akár nyelvi játék nélkül is. Üres alak, aki alkalmazkodik, szerencsés és ezzel egészen sokáig boldogul. Nincs nagy ambíciója, de összejönnek neki a dolgok. Nem elvei vannak, hanem ismerősei, akik nyomják előre.
A történet az ő karriertörténete. Kisszerű hivatalnokból lesz laptulajdonos, báró, politikai szereplő és a végére még az államtitkári kinevezést is megkapja. Egyikért sem tett semmit, csak mindig jókor volt jó helyen és olyan emberek kedvelték, akik tettek érte. Ettől meg annyira üres az egész, hogy nem volt benne semmi izgalom. Különösebben János sem érdeklődött egyik után sem, ő csak belelépett a cipőbe, amit elé tettek.
Szatírának jobban működött, mert annak a képe élesen benne van, hogy valójában az érdemek és a tudás semmit sem számít. Az ismertség minden, és az összes területet korrupció jellemzi. Amerre Schenk útja halad, arra képet fest az író. Benézünk a pártba, úri szalonokba, a lapkiadóba, stb. Lefest egy olyan úri világot, amiben nagyon sok a kivetnivaló. El van találva, hogy élethűnek tűnjön, miközben nagyítottak is az események, hogy még jobban látszódjanak a problémák.
Konfliktus, nem igazán akad benne. Ahhoz a főszereplő túl semmilyen és akarat nélküli. Még csak jó – rossz szereplők sincsenek benne. Ezért szintén volt hiányérzetem – nem csak hős, de ellenfél sincs a kötetben.
Valahogy a stílusa is idegen számomra. Olvasható, értelmes is, igazából bele se tudok kötni. Korrekt. Lehet, inkább azt vetítem ki, hogy a cselekményt untam, kevés is, és így a szöveg is ellenszenves.
A vége meg poén akart lenni? Hát, az tényleg a betetőzése mindennek. János rádöbben, hogy a rossz testvért vette el, megcsillan előtte a Boldogság lehetősége. De azért még a neje szerelmét párbajban kivégezni, nehogy Elza boldog lehessen vele. Eredmény: belefut a kardba, jól meghal, miközben már nyomtatják a kinevezését a minisztériumba. És ennek sincs semmi visszhangja.
Nem fejtegetem tovább, egyszerűen nem talált meg ez a könyv.
Idézet:
Az a kislány nem szép, de a szépség veszedelmes valami, Jánoska. Aki ma nem szép, tíz év múlva lehet, hogy szép lesz. De aki ma szép, arról biztos, hogy tíz év múlva már nem lesz az.
A nő csak akkor unatkozik, ha már férje van. Amíg nincs, kitölti az idejét azzal, hogy keres magának. S ha már van, akkor… akkor látja, hogy semmije sincs.
