Fülszöveg:
Candace Park élete gyökeresen megváltozott – gyakornokból debütálás előtt álló idollá vált, lépteit rajongók és kamerák követik. Barátjával, Jongbével ők a K-pop-világ álompárja, új lányegyüttese, a The Girls sikere garantált. Ráadásul a SAY Entertainment új vezetősége is helyes irányba tart: ahelyett, hogy beszabályozná, támogatja a lányokat. A rajongók pedig alig várják, hogy kedvenceik végre berobbanjanak.
Mi történik azonban, ha a rekordokat döntögető debütálás előkészületei közben kiderül, talán mégsem következett be az áhított változás? Ha egyszer csak felbukkan egy rivális együttes, amelynek tagjai hitelesebben képviselik azt az üzenetet, ami Candace-t K-pop-harcossá tette? Ha a hírnév egyre messzebb és messzebb sodorja nemcsak a szeretteitől, hanem önmagától is?
A közvélemény és a K-pop-ipar egyszer a világ tetejére repítette, most azonban a legmélyebb gödörbe taszítja. Mit lép Candace Park: feladja az álmát vagy forradalmat robbant ki?
Szerintem:
Felemás érzelmeim vannak ezzel a
kötettel kapcsolatban. Kicsit olyan érzésem volt, hogy a nagy ötlet már megvolt az első kötetben, és most kell pár művibb konfliktus, hogy a figyelem fenntartható legyen.
Különben egyenes folytatás, és itt érdemes is sorrendben olvasni. Egymásra épül a cselekmény, és bár vannak új szereplők, a korábbiak is meghatározók. Annyi visszautalás van a korábbiakra, hogy akár anélkül is érthető legyen, de teljesebb a kép, ha megvan Candace útjának eleje is.
A nyitás ígéretes volt – ahogy Candace ott áll a teljes bizonytalanságban szemben egy óriásvállalattal, és nem lehet tudni, mi fog történni. Ahogy a többiek, Helena és One.J többek között, igyekeznek segíteni. Az kifejezetten tetszett benne, ahogy azt igyekezett megmutatni, hogy miképpen tud egy csoport nyomást kifejteni egy nagyvállalatra is.
Elsőre még azzal se volt bajom, ahogy a lányok karrierjét beindítják, és készülnek a Girls debütálására. Visszahozza azt a hangulatot, ahogy gyakornokként szenvedtek a célért. Ahogy meg jönnek az olyan részletek, hogy miképpen alakítják az életüket, újra lehet érezni azt a nyomást is, ami nagyon nem stimmel ezzel a világgal. Pl. ahogy a lányoknak mindent kiszámláznak, és modern rabszolgaságba kényszerítik őket, miközben meggazdagodnak rajtuk. Ahogy szűrik a médiát, és még azt a sorozatot sem nézhetik meg, amit róluk forgattak.
Talán azzal volt bajom, hogy Candace elindul egy más irányba. Amíg a sztárstátusz felé halad, boldog. Tényleg az kerül nála a fókuszba, hogy csúcsot döntsenek, versenyt nyerjenek és imádják az emberek. Candace eljut oda, hogy kell neki, hogy mások rajongva nézzenek rá. Van, ahol más is a szemébe mondja, hogy az értékek, amelyek mellett egykor kiállt, most hol vannak? Tizenkettőből egy tucat cuki ikont csináltak belőle, és lényegében nem változott semmi a k-pop világban. Néha maga is érzi ezt, de nincs ereje önvizsgálatot tartani. Amikor meg feltűnik a Neveridol, kétféle féltékenység is gyötri majd. Azok a lányok csinálják meg azt a k-pop forradalmat, amiről ő beszélt, de nem lett a része. Másrészt, a Neveridol sikeres lesz, megverik a Girlst több versenyen is, és ezzel nem tud mit kezdeni a lány. Több oldalról is elkezdi a szerző leépíteni, és nem egyszer azon kaptam magam, hogy irritál Candace. Szakmai életében, barátként, de még barátnőként is leszerepel – ez különben az egyik visszahozott és annyira mű konfliktus, hogy jobb lett volna, ha nem írják bele. Miközben mindenkinek azt mondja, hogy Jongbe a szerelme és One.J úgy nem érdekli, rendszeresen ejti Jongbét, míg a másik fiúval keresi a kapcsolatot. Magában One.J van mellette a jövőben. Egyre többször fogalmaz meg olyasmiket, hogy Jongbe csak egy gyakornok, nem tudja megérteni. Anélkül, hogy a nagyon durva vonal felé elmenne – mert szexbotrány és drog azért nem lesz –, de Lee igyekszik a lány alakjában megragadni, hogy a hírnév hogyan változtatja meg az embert. Pláne, ha egy 16-17 éves kamaszról beszélünk.
Annyira jól sikerül a leépítés, hogy a végére betett fordulatot már nem éreztem hitelesnek. Candace némi segítséggel ráébred, hogy a S.A.Y. Vállalat jól átvert mindenkit, és rafináltam a Girls és Candace elpusztítása a céljuk. Akkor megint előjön belőle a K-Pop harcos, és kb. a regény ¾-ében hozott rossz döntéseit a zárásra mind kijavítja. Túlságosan is mese és hihetetlen, amit a végére elérnek. Egy milliárdos cég megbukik, és Candace cégvezető, k-pop énekesnő és sztár, miközben menő dalszerző is? Értem én, hogy ifjúsági regényének Lee a mesei véget választotta, ahol minden szép és jó, meg igazságos lesz, de sokkal jobban ült volna egy kicsivel reálisabb befejezés. Elveszi a saját súlyát azzal, hogy ennyire rózsaszín tintával írta a befejezést.
Pedig továbbra is vannak érdekes konfliktusfelvetései és elgondolkoztató témái. Tetszett a kulturális másság egymásnak feszülése, akár generációk között (öreg milliomosok vezette cégek és erőltetett trend vs. fiatalok), akár földrajzilag (amerikai szabadabb gondolkodású koreai vs. Koreában született koreai). Nagyon jól megfogja azt, hogy a bullying hogyan képes egy ember önképét és –becsülését lenullázni, milyen veszélyei vannak és milyen kegyetlen. Benne van a feminizmus is, és van benne egy sor, ami kifejezetten megragadott. Amikor Candace megjegyzi, hogy a lányokkal nem több probléma van a fiúknál, csak nekik sokkal kevesebbet néznek el.
Gördülékeny, a cselekmény sodor előre. Az érzelmi részek is meg vannak fogva, és ha nem utáltatja meg az elején annyira a hősnőjét, még jobban értékeltem is volna. Csak éppen a nyafogás mindig is tudott irritálni, meg a kettős mérce. Candace meg ebben a részben mindkettőt jól hozza – tudja sajnálni magát több okból is. Az meg teljesen ok, hogy ő flörtöl One.J-vel, de ha Jongbe körül felbukkan Summer, akkor aztán itt a világvége.
Most leginkább sajnálom, mert ez is lehetett volna egy kifejezetten emlékezetes darab – ha Candace nem lett volna annyira leépítve, hogy a végére már ne akarjak drukkolni neki. Ha nem lenne annyira mesét idéző a vége. Ha nem lennének olyasmik beleerőszakolva, mint a szerelmi háromszög. De cserébe bőven van mondanivalója, érzékenyít és a cselekménye is sodró.
Idézet:
[…] vannak dolgok, amiket senki sem vehet el tőlünk, hogy a pénz, a hírnév vagy a jól kinéző papír önmagában nem jelet többet, mint ami.