Fülszöveg: 

Ha igaz a mondás, hogy jobban ismerjük a Hold felszínét, mint az óceánok mélyét, akkor még inkább igaz, hogy alig-alig tudunk valamit a mérsékelt övi és trópusi erdők lombkoronájáról, arról a biológiai határról, amely szó szerint pajzsként védi az életünket.
Az ausztráliai esőerdőket kutató egyetemistaként Meg Lowman rájött, hogy e hiányosságunk legfőbb oka az, hogy a szokásos módszerekkel nem is lehet megfelelő közelségből tanulmányozni a lombkoronát. Lowman nem hagyta annyiban: összeállított egy mászókészletet, amellyel felkapaszkodhatott a levelek közelébe. Ez negyven éve történt, és Lowman azóta sem „jött le a fáról”. A világ legjelentősebb lombkorona-kutatójaként, akit „a lombkorona Einsteinjének” is neveznek, ma is folytatja megkezdett munkáját, nevéhez fűződik a világ első lombkoronasétánya.

Az 1980-as évek előtt az erdészek – meglehetősen képzeletszegény módon – tudomást sem vettek a gondjaikra bízott élőlények kilencvenöt százalékáról. Szinte senki sem fordított figyelmet a fák lombozatára. Aztán 1978-ban egy fiatal botanikus, aki azóta rajongott a zöld óriásokért meg a levelekért, amióta csak az eszét tudta, Ausztráliába érkezett, miután ösztöndíjat nyert a trópusi erdők tanulmányozására. Minthogy ez a bizonyos újonc a mérsékelt égövből jött, szinte semmit sem tudott a trópusi erdőkről. Amikor először látogatott el az ausztrál esőerdőkbe, felnézett a szédítően magas fákra, amelyeknél hatalmasabbakat még soha életében nem látott, és így kiáltott fel magában: „Uramatyám, de hát ennek nem is látom a tetejét!” Ez az álmélkodó botanikus én voltam.

Szerintem:

Könnyen lehet, ha 50 év múlva még lesz Ikonikus nők sorozat, Meg Lowman lesz az egyik olyan kortársunk, akiről regény születhetne. Hiszen ez a kötet csak

részben szól róla – a doktornő ugyanis ismeretterjesztő életrajzot írt, izgalmasan ötvözve két műfajt.

Egyik oldalról lineárisan haladunk az életútjával. A családjával, a gyerekkorával indulunk, megyünk vele iskolába és egyetemre, hogy jöjjön a házasság és a szakmai életének újjáélesztése, egészen addig, hogy ma meghatározó lombkorona-kutató. De mindezt olyan szempontból mondja el, hogy a természethez és a szakmához kösse. Nagyon ritkán fordul elő, hogy magát, mint személyt és az érzelmeit tolja előtérbe. Ha mégis ezt teszi, annak gyakran van valami hátsó szándéka is.
Pl. az, hogy megmutassa, nőként mennyivel nehezebb tudósként bizonyítani. Ha anya lesz, és Lowman kétgyerekes családanya lett, mennyivel többet várnak el tőle otthon, a társadalom, mint férfi társaitól. Ez érzelmileg mennyire volt megterhelő, de nem adta fel és így példát igyekszik mutatni más nőknek is, hogy meg lehet csinálni. Hogy nőként van egy pont, amin nem engedik átlépni – a legfelső liga férfiaknak van fenntartva.
Vagy, akár mondhatnám az esélyegyenlőségért vívott harcát is. Az valami egészen döbbenetes, ahogy arra is talált megoldást, és segített, hogy pl. mozgássérültek is bizonyíthassanak terepbiológusként.

A kötet nagyja viszont ismeretterjesztés és a természet, a fák szeretetének szenvedélyes megragadása. Szinte óda a körölüttünk levő világhoz, amit gazdasági okokból egyre nagyobb mértékben pusztítanak és amivel az emberiség magát is halálra ítéli. Végigveszi a lombkoronakutatás történetét, rengeteget ír fákról (egy-egy átkötő fejezetben konkrétan egy-egy fafajt is bemutat) és a benne élő állatokról. Folyamatosan hangsúlyozza, miért és mennyire fontos mindez – kvázi mindenkinek.

Érzelmileg is megindító és hatásos. Szinte megszemélyesíti a fákat és fel tudja kelteni irántuk a figyelmet, szeretetet, védelmezési ösztönt. Annyival több van bennük, mint építőipari alapanyag vagy tüzelő! Van egy rész, ahol pontokban össze van szedve, mit tesznek értünk/adnak az erdők az embereknek. Azt kellene sulykolni, már az általános iskolától kezdve.

Olvasmányos is a könyv, Lowman (és esetükben a fordító) talált egy olyan stílust, ami közelebb van a köznyelvhez, mint a szaknyelvhez, mégis tudományos tényeket és ismereteket is érthetően át tud adni. Bár nem személyeskedik, vagy került bele érzelmi fejezetek sora, tükröződik benne a szerző személye.

Ki van találva a szerkezete a beépített, fákat bemutató fejezetekkel és a nagyjából középre helyezett képmelléklettel. Az ilyen kötetekben azt mindig értékelem – sokkal közelebb hozza a témát, az írót is, ha pár fotón megnézhetjük.

Fontos az üzenete, jól is van megírva. Közelebb hozza az erdők és a lombkoronák világát, miközben egy figyelemre méltó asszonyt is megismerhetünk.

Idézet: 

A legfontosabb talán mégis az, hogy tanítsuk meg minden gyermeknek, hogy a fák adják az életet. Esetleg kezdhetjük fára mászással?

Arbonautaként megállás nélkül hangoztatom a fák fontosságát, illetve azt, hogy miként őrzik a bolygó, sőt a teljes emberiség egészségét. Főleg a nagy fák! Íme egy egyszerűsített lista az erdők tíz ökoszisztéma-szolgáltatásáról, amelyet nekünk biztosítanak, miközben mi alszunk:

1. Édesvíz
2. Az éghajlat szabályozása
3. Gyógyszerek
4. Építőanyagok
5. Szénraktározás
6. Energiatermelés
7. Élelem
8. Sok millió faj genetikai könyvtára
9. Talajmegőrzés
10. Spirituális menedék

Tudósként és felfedezőként – sőt, igazából átlagemberként – sohasem tudhatjuk, mikor tárul elénk a következő felfedezés.