Fülszöveg: 

Nem sokkal azután, hogy vasfüggöny ereszkedett le Kelet-Európára, John Steinbeck és Robert Capa nem mindennapi utazásra indultak a Szovjetunióban.
Jártak Moszkvában és Sztálingrádban, Ukrajnában, Grúziában és a Fekete-tengernél. A „nagy másik oldal” – így nevezte el Steinbeck azt, amit láttak, és írásban-képekben megörökítettek: az orosz férfiak és nők dolgos hétköznapjait. Az 1947 júliusa és szeptembere közt lezajlott utazást megörökítő Orosz napló sajátos módon ötvözi az amerikai író együttérzéssel és humorral lejegyzett, remek megfigyeléseit Capa nagyszerű fotóriporteri teljesítményével. Azt a korszakot ragadja meg, amikor a második világháború után két évvel lassan magára talál és talpra áll a nép a súlyos harcok sújtotta, hatalmas Szovjetunióban.

Szerintem: 

1947-ben, a maga területén két kiváló ember érdekes ötletet valósított meg. A sikeríró, mára

klasszikus Steinbeck és az egyik legnagyobb fotós valaha, Robert Capa a Szovjetunióba utazott, hogy megörökítsék, milyen az orosz élet a II. világháborút követően.

A történet, ahogy a cím is utal rá, naplószerű. Lineárisan haladva Steinbeck elmeséli miket láttak, amit Capa képei kísérnek. Nincs tematikus rendezés és nincsenek beépített üzenetek sem. Erre az időre az Államokban már félnek a kommunistáktól, a hidegháború lassan gőzerővel tombol. De Steinbeck és Capa nem akartak politizálni, csak az emberekre, a mindennapi életre voltak kíváncsiak.

Mai szemmel is érdekes, hogy miket mutattak meg nekik, miket láttak közben. Mert természetesen el kellett menniük a klasszikus turistáknak néznivaló programra is, de mellette látogattak mezőgazdasági termelő falut, vagy megnézték az oroszok kedvenc nyaralóhelyét, Grúziát is. Azt valóban sikerült is tartani, hogy nem formáltak véleményt és semmi politika nincs a kötetben. Ez két ember története, akik elmentek az oroszokhoz körülnézni, és minden célzat nélkül aztán beszámoltak a látottakról.

Steinbeck stílusa remekül megy ehhez a formához. Ahogy a regényeiben, itt is tárgyilagos és kiemeli a lényeget. Átélteti a szereplői – akik itt valódi emberek – világát és érzelemvilágát, de az olvasóra hagyja, hogy a maga tanulságait levonja. Nagyon erős életképek festésében, mint a falusi esték vagy a munka a földeken. Ahogy a megnyomorodott emberek, akik között nagyon sok a sérült és rokkant, még a gyerekek között is; akik elvesztették a felnőtt férfiak javát, mégis bizakodva és életörömmel dolgoznak egy szebb jövőért. De nagyon megkapott az is, ahogy a moszkvai látogatást írja le, konkrétan a Kreml épületét és a benyomásait, miután megnézhették. Akár regényötletnek se lenne rossz, amit a cárok viselkedéséről és az orosz diktatúrákról ott levezet.

De sok minden van benne, amiért a témán túl is érdekes lehet. Nekem fekszik Steinbeck humora, és értékeltem, ahogy Capa kárára humorizál és képet fest a fotós beszédéről, ébredéséről vagy éppen a hajáról. Annak ellenére, hogy piszkálódik, amit egyszer Capa egy beékelt panaszban viszonozhat is, áthatja az egészet a bajtársi, baráti szeretet is.

Amit meg magammal viszek belőle tanulságként? Hogy mennyire más egy rendszerben benne élni, hinni benne és kívülről ránézni. Új adalék volt nekem, hogy az oroszok mennyire imádták a gépesítést, és mennyire fogalmuk sem volt róla, hogy a nyugathoz képest mennyire le vannak benne maradva és nem is az ő találmányuk. Vagy a boltok, ahol sok minden kapható, de aranyáron. A játszmázás a rubel/dollár váltásával.

Jó stílus, van tartalma is, és egy nem mindennapi projekt eredménye. Az útleírás, úti napló messze nem a szívem csücske. Eléggé ragaszkodom a cselekményhez és egy történethez, amit követhetek. De ha már ilyet olvasok, ez etalon, milyen legyen ez a zsáner.

Idézet: 

A modern fegyverek közül a fényképezőgép az egyik legfélelmetesebb, különösen háborút megélt emberek között, akik ismerik a bombázást és az ágyúzást, hiszen minden bombatámadás hátterében egy fénykép rejlik.