Fülszöveg: 

Az ​éhség erősebb a félelemnél
A második világháború után gyerekek százezrei maradtak árván vagy félárván. Ahogy akkoriban a világ számos gyermekmentő akciója keretében, Nápolyból is vonatoztattak gyerekeket Olaszország északi részébe, ahol a kicsik jobb körülmények között élhettek pár hónapig. Amerigo Speranzát, az alig nyolcéves kisfiút is elküldi írni-olvasni nem tudó, filléreken tengődő anyja Modenába, hogy egy idegen családban cseperedve kicsit felhizlalják és ki tudja pihenni a háború lelki megrázkódtatásait. Amerigo elbeszéli félelmekkel teli útját az idegenbe, ahol alig érti az északi nyelvet, de ahol befogadásra talál, sőt még egy hegedűt is kap.
A zene iránt élénken érdeklődő fiú a nyáron visszakerül anyjához, ahol azonban meg nem értés és a régi nyomor várja. Amikor anyja az ő legféltettebb kincsét is eladja élelemért, elhatározza, hogy megszökik és újra vonatra száll.

Szerintem: 

Nem egy könnyű történet. Olyan társadalmi kérdéseket feszeget, hogy

simán kényelmetlen belegondolni a szereplők helyzetébe. Az még jobban belém is vágott, mint az utolsó része a könyvnek.

Igazából sok cselekmény nincs benne: Dél-Olaszországban nagy a szegénység, sokan éheznek. A kommunisták akciót szerveznek, hogy a leginkább rászorulók északra küldhessék a gyerekeiket, ahol jómódú polgárok befogadják őket, amíg a szülők helyzete biztosabb lesz. Amerigo is ilyen gyerek.
A történet pedig akkor lesz durva, amikor Amerigo északról vissza kell térjen délre. Iskolába járhatott, fontos volt, mit szeretne csinálni később. Volt étele, tető a feje felett, barátai és biztonsága. Majd vissza kell mennie a nyomorgó anyja mellé, aki ebből semmit nem tud megadni. Esélye sincs iskolába járni, nemhogy még zenét is tanulni. Dolgoznia kell, nyomorogni és az anyja is ingerült. Pedig Amerigo ugyanaz a gyerek, nem ő tehet semmiről, mégis, ennyire számít, ki hova születik. Hol ebben az igazság? Sehol. És egy gyereknek kellene ezt megérteni, feldolgozni.

Nem kimondva és alaposan kitárgyalva, de a sorok között és a szereplőkben nem kevés dilemma és nehéz kérdés kerül elő. Amerigo anyja büszke asszony, nagyon nehezen szánja rá magát, hogy Nápolyból Bolognába küldje a fiát. De érte megteszi. Téma, hogy mit jelent az embernek elfogadni a segítséget, amit alamizsnának érez. Később majd Amerigo fogalmazza meg, hogy mit jelent az ilyen segítséget adni és kapni is. Egyik sem kényelmes érzés.

Mindezen csavar egyet, hogy Amerigo mit tesz majd gyerekként és 50 évesen, visszatérve mivel kell szembenéznie. Különösen durvának éreztem, hogy nincs esély megváltásra és bűnbocsánatra. Mert Amerigo visszaszökött Bolognába, megkapta az életet, amit az anyja nem adhatott meg neki. De bűntudata volt, kénytelen volt visszamenni, ahogy az anyja sem látogatta meg. Kimondatlan maradt nagyon sok mindent. Sikeres zenészként az unokaöccsének befogadása lehetne a megváltás, amivel jóvá tesz sok mindent, de a gyerek anyja visszatér, és Amerigo hiába segítene, nem kérnek belőle. Nem is tudom eldönteni, hogy milyen a vége hangulata.
Ha nem is lehet egy ilyen történet happy enddel befejeződő, Amerigo legalább valamit visszakap. Már szembe tud nézni a múltjával, a döntéseivel. Kiszabadul a hazugságok köréből, és ez nyújt felszabadulást.

Hazugságok, mert ezekről is szól a könyv. Hogy jó szándékból mennyit hazudnak, és ezeknek milyen káros hatásai lesznek. A sorok között szépen megbújnak, és ki lehetne bontogatni, hogy az identitásuk mennyire más lenne, ha nem lennének a hazugságok. Amerigo apjának kérdése – mindig azt mondta neki az anyja, elment Amerikába szerencsét próbálni. Aztán a végére eléggé sejtetve van, hogy az asszony bűntársa és egyben nős szeretője lehetett a gyerekei apja. De a nős férfi nem vehette el, a gyerekeknek se adott nevet. De lehet nézni a hegedűt is, ami jelképezi mindazt a különbséget, amit észak és dél jelent a gyereknek. Északon kapta, benne van annak a reménye, hogy ott milyen élete lehetne, mit tanulhatna. Délen az anyja viszont eladja, mert az ára kell élelemre meg tartaléknak a még rosszabb időkre. És hazudik is róla a gyereknek, akinek az utolsó csepp a pohárban, amikor erre rájön. Ardone nagyon jól tudja hozni, hogy nem kell kimondani a történetet, az igazat – csak sejteti, és ezzel még súlyosabbnak érződnek.

Ha valamibe belekötök, az a stílusa lesz. Igényes és van benne ötlet, mégsem tetszett. Egyrészt, az utolsó részben a felnőtt Amerigo az anyjának mondja el a történetet, ettől van egy fura énelbeszélőnk, aki folyamatosan kibeszél a történetből. Ötletes, szinte olyan, mintha nekünk, az olvasóknak szólna, és mégis zavart.
A gyerek részeiben pedig azon fogtam a fejem, micsoda különbség van az elbeszélői szöveg és a kommunikált szöveg között. Amit a gyerekek szájába ad, jobban lefedi, milyen szókincse lehet egy kisiskolásnak, bár igaz, így is jobban beszéltek, mint amit a nápolyi utcagyerekekről feltételeznék, akik trükköznek és csalnak a szüleikkel. A nem kimondott, csak elbeszélői szöveg pedig sokkal igényesebb. Nem mintha tényleg egy olyan szöveget akarnék olvasni, ami olyan lenne, amit egy 7-8 éves, tanulatlan kiskölyök összerak, de így meg nem hiteles.

Megvan a feszültsége, a drámája. Korrekten fel van építve és ül a vége is. Intellektuálisan kifejezetten jól értékeltem, olvasni annyira nem élveztem. Talán, mert nyomasztott és az a sok hazugság…