Fülszöveg: 

Ann Stilwell nyárra jön New Yorkba, hogy asszisztensként dolgozzon a Metropolitan múzeum kurátora mellett. De aztán úgy alakul, hogy a „Kolostorba” osztják be, ebbe a kerttel körülvett gótikus múzeumba, amelyben középkori gyűjtemény található, és egy csapat kutató, akik a jóslás történetét tanulmányozzák.

Ann mindent megtenne, hogy szabaduljon fájdalmas múltjától, ezért örömest beleássa magát a kutatóknak a jövendőmondás eredetéhez fűződő, extravagáns elméleteibe. Tudományos kíváncsiságnak indul, de hamar megszállottság lesz belőle, amikor Ann felfedez egy 15. századi tarot kártyapaklit. Lehetséges, hogy ez a pakli a jövendőmondás kulcsa?

A Kolostorban veszélyes játék zajlik, amelynek a hatalom, a csábítás és az ambíciók jelölik ki a kereteit. Amikor ez valakinek az életébe kerül, Ann már nem szabadulhat. Megkezdődik a versenyfutás a válaszokért egy olyan világban, amelyről már nem tudhatjuk biztosan, ősi vagy modern.

Szerintem: 

Félre lett pozícionálva ez a regény – csak azt nem tudtam eldönteni, hogy az előzetes elvárásaim vittek félre, vagy tényleg mást sugall a borító és a fülszöveg.

Mert milyen is A kolostor? Leginkább

munkahelyi thrillernek nevezném, ahol az egy helyen dolgozók között szexuális és előrébb jutási játszmák zajlanak. Nincs misztikum, nincs fantasy elem, csak művészettörténészek, akik keresik a nagy felfedezést, szakmai sikert és nem bánnák, ha közben még szex/szerelem is lenne. Túlzásnak érzem a borítón a halálfejet – bár tényleg történik egy haláleset, és mivel a Kolostor (a múzeum egy részlegét nevezik így) területén olyan kert van, amiben halálos növényeket is termesztenek, valahol értem is, de negyed annyira sem sötét vagy baljós a regény, mint amit ez a borító eszembe juttatna.

A történet főszereplője az otthoni kisvárosból nagyon menekülni akaró Ann, akinek megszűnik a nyári gyakorlati helye. De nem akar hazatérni, így a kevésbé népszerű Kolostor részlegen is kap a helyért, csak maradhasson New Yorkban. Ott aztán a kis közösség egyre jobban beszippantja: a karizmatikus, munkája iránt megszállott Patrick professzor, akibe könnyű beleszeretni. A vezető gyakornok, gazdag és szépséges, ráadásul még nagyon rátermett Rachel is vonzza, akinek a figyelmét kitüntetésként éli meg. A kissé rosszfiús, de szexi kertész, Leo, akivel viszonylag hamar viszonyt is kezd a lány. Majd ők négyen alkotják a kört, amiben ott lesznek a személyi sérelmek, titkos játszmák és egy kártyapakli, amelynek összes lapja nagy lelet lenne, amivel ki lehet tűnni a művészettörténészek közül.

Olyan szempontból lassú is a kezdés, hogy Ann beilleszkedése, a többiek megismerése elveszi a történet nagyját. Nincs nyomozás, nincs izgalom, csak a benti feszült légkör és a kisvárosi lány gyötrődése, hogy felérjen a többiekhez. Van benne valami nyomasztó – Ann nem éppen kellemes személyiség a sok önértékelési zavarával és ahogy könnyen rajongani kezd a körötte levőkért.
Patrick halála után, amiről maguk sem tudják, hogy öngyilkosság vagy gyilkosság volt, kissé felkavarja a vizet, de utána is inkább azt éreztem fontosnak, hogy a szereplők egymás között milyen kapcsolatokat tartanak. Azért az meg tudta viselni az idegeim, hogy Ann sokkal inkább kiborult azon, hogy Rachel lefeküdt Leóval, mint azon, hogy megmérgezte Patricket.

Talán ez lesz az egyik fő bajom a történettel. A szereplők. Nincs köztük egy normális sem. Ugyan a rejtegetett titkaikkal Hays a végére igyekszik árnyalni őket, de addigra már legfeljebb még rosszabbnak tudom csak őket látni. Patrick, aki tudósként egy kontár és annyira rákattan az asszisztensére, hogy az már kezd közel lenni a zaklatáshoz. Leo, akinek simán belefér, hogy keresetkiegészítésként lopjon a rá bízott kertből, de a múzeumi anyagból is. Rachel, akiről majd megtudjuk, hogy már sorozatgyilkosnak számít. A szülei és a szobatársa is az áldozatai listáján van. Plusz, neki még egy olyan etikát is írt Hays, amitől égnek állt a hajam. Pl. Ő tette a mérget pl. Patrick italába, de nem érzi magát a gyilkosának sem, hiszen Patrick döntött úgy, hogy megissza. Nálam már ott elbukik ez a verzió, hogy a férfi nem tudta, hogy mit is iszik meg. Akkor lett volna övé a döntés, ha tudja, hogy az az adag túladagolja majd.
Ann, a főszereplő. Róla azt sem tudom eldönteni, mikor zavart jobban. A kezdetnél, amikor vidéki szerencsétlenség volt, a jelentéktelen szomszéd lány típus, aki érezte is ezt magáról. Vagy, ahogy a végére méhkirálynő lesz, és átveszi Rachel helyét több tekintetben is. Se az áldozat, se a méhkirálynő szerepében nem tetszett, nekem simán hamis volt az a lány.

Hays a Kolostor hangulatát ragadta meg jól, és kb. ezt találtam a regény legjobb elemének. Az már szinte gótikus horrorházat idéz, ahogy az eldugott részleg a mérges növényekkel teli kertjével megbújik New Yorkban.
Ok, talán még azt is ide írnám, ahogy a 4 szereplő közti feszültségeket visszaadta. Ha éppen nem is pörgött a cselekmény, azt végig érezni és sugallva is van, hogy a felszín alatt komoly drámák és feszültségek áramlanak.

Csak sajnos érdemben nem kezd semmit a krimivel vagy a jóskártyákkal. Ann túl könnyen rájön, ki áll minden mögött és miért. Túl könnyen alakítja majd át az eseményeket is saját szájíze szerint. A misztikum is csak be van lengetve, hogy vajon milyen hatalma van a kártyáknak, de gyorsan el lett engedve ez a vonal.

Nem ragozom tovább – ez most nem esett jól. Sokkal egyszerűbb és hétköznapibb, mint amit szerettem volna olvasni.

Idézet: 

Ez a város. Egyszerre minden, amit el tudtál képzelni, és semmi, amit vártál. Megadhatja neked az egész világot, vagy elvehet mindent egy pillanat alatt.