Fülszöveg: 

München, ​1905. Therese Randlkofer – akinek különleges érzéke van a finomságokhoz és az üzletvezetéshez – a világ minden tájáról hozat Németországba valódi ínyencségeket, hogy gazdagítsa a müncheni csemegeüzlete egyedülálló kínálatát. A Dallmayr kirakatait kézzel szedett, Kanári-szigetekről származó gyümölcsök, a legfinomabb svájci pralinék dobozai és aranysárga francia levendulaméz üvegei ékesítik. Azonban Max – Therese féltékeny és rosszindulatú sógora, egyben legnagyobb ellenfele – tudja, hogyan szítson viszályt a családban, legfőképpen Therese és a felnőtt gyermekei között. Mindeközben neki valójában nagyobb szüksége lenne a segítségükre és a támogatásukra, mint valaha. Annak érdekében ugyanis, hogy a vállalkozást a jövőbe vezesse, meghoz egy nagy horderejű döntést, vállalva azt is, hogy mindent elveszíthet…

Szerintem: 

Igazság szerint nem sokban különbözik az előző részektől. Talán azért is kötött le kevésbé, mert

annyira illik a sémába. Nem érzem úgy, hogy haladnánk vagy a sorozatnak lenne íve.

Ugyanazon tematika szerint haladunk tovább. Therese a család fejeként irányítja a céget, és intézi a gyerekei sorsát. Ugyan igyekeznek a saját útjukat járni, de mindent engedélyeztetnek az anyjukkal. Balbina a kivétel, de neki nem is ő az édesanyja. Neki nem is igazán van magánéleti szála, ő jót akar minden családtagjának és magasba emelni a céget. Sok tekintetben fel lehet rá nézni, de semmiben nem érzem, hogy tudna fejlődni.

Hermann már nős ember, családapa. Vagyis, ő annyira révbe ért történelmi romantikus szempontból, hogy Graf szinte el is ereszti a kezét. A gyerekei kapcsán kerül elő, mert Sonia második terhessége problémás, és az első feszültség is az lesz, hogy egészségesen tud-e születni a második gyerek.

Mivel Hermann kevesebbet szerepel, viszont évek teltek el, előrelép Paul. Aki már fiatalember, és aki szerelmes lesz. Ahogy a korábbi szerelmi szálak, ez is egészen zökkenőmentes és egyszerű. A legnagyobb konfliktus, vagy inkább veszélyhelyzet az, hogy vajon Therese mit szól a választott lányhoz. Különben nem sokat. Tetszik neki, hogy magabiztos lány, és kb. ennyi. Annyira hiányzik nekem valami, ami egyedivé tenné ezt a fiút! Nem izgalmas a szerelmi története, és az is olyan semmilyen, ahogy majd utazik és pezsgőre alkuszik.
Igaz, a nagy monológot ő kapja. Sok olyasmit ő fog kimondani az anyjuknak, amiben sok az igazság és a következő részre marad, az asszony mennyit tud felfogni abból.

Elsa kapcsán leginkább értetlen lettem. Nem tudom elhinni, hogy engedik vadházasságban élni Sigivel, az előző rész festőjével. Itt érezni leginkább, hogy évek teltek el a két rész között. Az lett volna izgalmas, ezt hogy hozták össze. Az, hogy a 23 éves fiatal nő most kezd ráébredni arra, hogy sok élmény kimaradt neki, amit pedig szeretne, nem különösebben tudott lekötni.
Ahhoz meg nem is szólok semmit, amit az öccsével a szexualitásról beszélget. Ha más korban lennénk, tuti ő lenne a család botrányos reformistája, de így sem értem, ezt az életmódot is hogyan érte el az anyjánál.

Balbina pedig elvesztette a rokonszenvem. A sértettségét őrző, vagdalkozó nő lett belőle, aki a bolhából csinált elefántot. Mindenkitől elvágta magát, igazából a semmiért. Az meg, ahogy évekig tartja is ezt az állapotot, nagyon nem illik a korábban megismert nagylelkú, kedves lányhoz. A kemény vonásait növeli az is, milyen anya lett. Hiszen az eltelt évek alatt ő is férjhez ment, van egy kislánya. Paul mellett remek dada és fogadott testvér volt korábban, a kislányának meg inkább tűnik a mostohájának. Kifejezetten rosszul esett olvasni, hogy mekkora tehernek érzi a gyerekét, és csak vissza akarna menni dolgozni. A végére Graf enyhít rajta, és elindítja a családhoz visszatérés felé, de addigra már elég sok kellemetlen benyomást gyűjtöttem róla.

Már kevésbé szappanoperás, még kevesebb a cselekmény. Lassan már nem is regényesnek érzem, inkább családi krónikának, ami a történések felsorolásánál egy fokkal színesebben van megírva. Még leköt, és érdekel, mire lyukadunk ki, de hiányoznak az igazi konfliktusok, mindenki olyan kis kényelmesen éldegél az örömeivel, meg a kisebb sérelmeivel.
Komolyan elkezdtem várni, hogy Max bácsi lendüljön bele és szemétkedjen. Akkor legalább lenne valami izgalom, mert ez így nagyon kényelmes, nagyon limonádé.

Azt már feladtam, hogy végvezetés és karriertörténet legyen. Ez a szál minden eddiginál kevesebb szerepet kap. Most kb. annyi jelentősége van, hogy Paul és Hermann mennyit dolgoznak, és mégis Therese tart kézben mindent, nem kezfi el átadni a stafétát az örököseinek. Vagyis, magánélet és család szempontból van ez is csak benne.

A történelmi háttér pedig továbbra is csak színezék és nagyon nem lényeges. Ruhák bemutatása most is bőven akad, kapunk egy-egy korhangulatot megragadó jelenetet – mint Elsa esete az oroszokkal – de ennyiben ki is merül.
Ha csak olvasnám minden előismeret és dátum nélkül, kétlem, hogy meg tudnám mondani, melyik történelmi korszakba játszódik.

Pedig nem rossz, szívesen is olvasom, csak valami egyre jobban hiányzik. Talán majd a következő részben? Mert ez most sok tekintetben olyan kis kellemes, de semmilyen.

Idézet: 

Ne tegyél másokat felelőssé azért, amit csinálsz! – válaszolta Hermann. – Ha valaki akar tőled valamit, amit te nem szeretnél, arra van egy nagyon fontos szó. Tudod, mi az? […] A „nem” az a szó.