Fülszöveg: 

Nyolcvan évnyi törékeny béke után az Építészek visszatértek, és egész világokat pusztítanak el. Egykor egy rég letűnt civilizáció által hátrahagyott romok jelenléte még megmenthetett egy-egy világot ettől a sorstól, ám azóta az Építészeket már ez sem állíthatja meg, immár a Hegemónia bolygói sincsenek biztonságban tőlük.

Az emberiség egy ennyire súlyos fenyegetés ellenére sem tart össze eléggé. Bár csak az Építészekkel szembeni egységes kiállás adhat bármekkora esélyt, a nativisták arra hajlanak, hogy az emberi fajnak egyedül kellene megvívnia ezt a háborút. És persze akadnak olyanok, akik hasznot akarnak hajtani a háborúból és az egyre jobban szétforgácsolódó szövetségből, még az Építészek jelentette halálos fenyegetés sem riasztja el őket a cselszövéstől.

Idris hiába menekül évtizedek óta a saját múltja elől, ismét a csatatéren találja magát. Az utolsó Közvetítők egyikeként azon kevesek közé tartozik, akik kiegyenlíthetik az esélyeket még egy ilyen legyőzhetetlennek tűnő ellenséggel szemben is. A Keselyűisten roncsmentő hajó legénységével karöltve kutatni kezd egy fegyver után, amivel visszaszoríthatják az Építészeket, és megmenthetik a galaxist. Ám ehhez egyre mélyebbre kell hatolnia a rémálomszerű nemtérbe, amely még az ő átalakított elméjét is komoly próbatétel elé állítja. De amit ott talál, az minden képzeletet felülmúl.

Szerintem: 

Első alkalommal érzek ennyire megosztónak egy Tchaikovsky-történetet. Szinte mindet faltam eddig, most

viszont nem egyszer szenvedtem és alig haladtam a fejezetekkel.

Pontosabban, attól függően, éppen kinek a nyomában jártunk, hol tetszett, hol meg nem tudott lekötni a cselekmény. Idris, Vigasz, még Kris részei is tudtak érdekelni. Vagy ott haladt a tényleges cselekmény, vagy velük történtek érdekesebb dolgok. Különben meg világméretű viszályok, kirobbanó háború és túl nagy távlatok vannak, amelyek csak a hátterét adják a valóban fontos dolgoknak. Főleg a vége felé éreztem úgy, hogy zavart, ha nem Idris kutatását és felfedezéseit követtük, hanem más helyszínekre vitt a szerző. Olyan mindegy, hogy az emberi kormányok között mi zajlik, mert minden sorsát az dönti majd el, amit Idris ki tud hámozni a Gépben…

Pedig a szerző jó mesélő, és most is megvillannak jelenetek, amik filmszerűek, jól megkomponáltak és emlékezetesek. Bírtam Kris ügyvéd – párbaját, amikor Idris először szembesül Ahab személyazonosságával, vagy éppen a nemtér leírhatatlanságának mégis felfedezését.

Már ott van a történet mélyén egy olyan gondolatsor, ami nagyon meg tudott fogni és az emberi természetre jellemzőnek érzem. Az emberek bosszút akarnak állni az Építészeken, és még Vigaszék is készek lennének népirtást tartani a körükben. Egyelőre Idris az egyetlen, aki más utat választana. Aki nagyon igyekszik a többiekkel is megértetni, hogy az Építészek ellen lépni értelmetlen. Ők is csak kényszerített szolgák, akik békén hagynák őket és a világaikat, ha valaki nem kényszerítené őket az 'építésre'. Idris érti, hogy nem a kezet kellene lecsapni, hanem az elmét kellene kiiktatni, ami a kezet mozgatja. Megint csak kis távlatokban tudnak gondolkodni a többiek, egy problémát időlegesen elnyomni, míg Idris mondaná a megoldást.

Egyszerre szenvedek is a regény világával, meg értékelem is, mennyi eleme van. Mert az nagyobb volumenű. hogy sokféle népet mozgat és minden hátterében ki van találva, a különféle népek és szervezetek milyen kapcsolatokban vannak. A történetnek fix háttere és alakuló világképe van – ismétlem kissé magam: csak ezt annyira érdektelennek érzem a nagyobb képhez képest.

Tartalmilag is van egy olyan összetettsége a történetnek, ami egyelőre még nehezen megfogható. A nemtér, a minden mögötti igazságok. Az sem segített, hogy álmosan olvastam a nagyját, de bizony kellett merengenem magamban, hogy Idris felfedezései mik és hova vezetnek.

Különben ez egy átvezető kötet. Egyértelműen olyan sorozatrész, ami az előző kötetből táplálkozik, és alapozza, merre megyünk majd tovább. A saját tényleges cselekménye kisebb, és az elején nagyon elhúzottnak is éreztem, amíg mennek az Építész megjelenési helyére és próbálnak új adatokat gyűjteni. Igen, volt nem egyszer olyan érzésem, hogy ennél nagyobb tempóhoz szoktam a szerzőnél, és vártam, hogy pörögjenek már fel a szereplők és a velük történtek.

Hiába tudok sok jó dolgot mondani róla és hiába szeretem az író könyveit, ez most valahogy kevésbé talált rám. Bízom benne, hogy a következő rész majd visszahozza a lelkesedésem és a sorozatot.