Fülszöveg:
A küldetést teljesítették. A hős hazatérhet
A megviselt Cadderly visszaindul az Épülés Könyvtárába, hogy rendbe rakja szétzilált életét. A káosz átka azonban nem mindennapi meglepetéssel várja.
Ha elbukik, örökre elveszíti szerelmét, Danicát.
Szerintem:
Alapvetően jól szórakoztam rajta, de a vége… Az eléggé
elvette a kedvem még a sorozattól is. Ezek után, ha Drizzt történetében bukkan fel Cadderly, akkor is hümmögni fogok.
De a végével kezdjem, igaz? Mivel Cadderly már végzett az apjával, nagy tervekkel a Könyvtár felé tartanak. Van egy víziója, kívül-belül hogyan kellene átszervezni, és erre kész feltenni az életét. Csak éppen azzal nem számol, hogy Druzil és Rufo együtt kezdenek ügyködni, és az általuk ellopott varázsfolyadék vámpírt csinál az egykori szerzetesből, aki új erejét arra használja, hogy megszerezze a könyvtárat és végezzen a főszereplőkkel.
Újfent el tudom mondani, hogy Cadderly és Danica túl jók, hogy igaziak legyenek. Már unalmasnak is tartom, ahogy folyamatosan és megingás nélkül hozzák a döntéseiket. Kiszámíthatók tőle. Az meg most különösen böki a csőröm, ahogy Cadderly a végén lazán feláldozza az élete ¾-ét. Minek kell olyan gyorsan megépülnie a katedrálisnak/új könyvtárnak, nem lett volna elég emberi, törpe erővel és az eredeti terv szerint a sárkány kincseiből elkészíteni? Nem szó szerint Cadderly életéből. Talán azért is zavar ennyire, mert én nem a könyvtárban, mint épületben látom, amit meg kellett volna őrizni. Szép lesz, nagy áldozatban készül – de nem sokkal fontosabb lenne a papok, az új nemzedék nevelése? Cadderly az istene elveinek is őrzője, és nem hasznosabb lett volna ezt továbbadnia? Egy puszta épület egy életnyi bölcsességgel, tanítással, példaadással szemben. Ha választani kell egy igazi vezetővel töltött 60 év és egy szép épület között 5 éven belül, nem a tudás ér többet?
De a szereplők, nem a végén akarok morogni. Druzil és Rufo ügyködései sokkal jobban sikerültek, mint a hősök útjának követése. A kedvenc részeim azok voltak, ahogy Rufo átveszi a Könyvtár feletti uralmat. Miközben erőszakos és véres, vagyis kellően sötét módon is végzi szentségtelen munkáját, még taktika is volt benne. Azon még vigyorogni is tudtam, ahogy a pincéből hozott bor röhejes eltereléssel is papok sokaságát iktatta ki.
Ehhez jönnek hozzá az olyan szereplők, mint Dorigen. Aki megváltozott, akinek azért vannak még trükkjei és aki feldobta a történetet. Akinél nem lehetett teljesen előre látni, hogy egyes helyzetekben hogyan lép majd.
Ezzel együtt is fekete-fehér a világkép és a szereplők elosztása. Vannak ugyan olyanok, mint a rektor, aki ráébred saját tettei súlyára és rászakad a teher, de ettől még egyértelműen el lehet dönteni, melyik oldal embere. Jók és rosszak, csak pár alaknál van kétség és Dorigen, aki korábban oldalt váltott.
A cselekmény továbbra is a tettekre koncentrál, amit szeretek is. Még akkor is, ha azért a végét eléggé összecsapottnak érzem. A nyolcvanas évek akciófilmjeit idézi, ahogy a kis csapat leszámol egy nagy összecsapásban a rosszfiúkkal. Végül is, csak egy egész könyvtárnyi vámpír és egy démoni erő van ellenük, mi az a kis csapatnak, ha velük van a fehér mókus…
Ennek megfelelően a stílus is szokott. Lényegre törő, nincs időhúzás. Egy-egy jobb beszólás, némi humor, de alapvetően kalandos fantasy.
Nem ez a kedvenc részem, de azért nem bánom, hogy megtettem ezt a kitérőt Cadderly történetébe is. Majd jobban sajnálom, amikor Drizzt történetében viszontlátom, attól tartok.
