Fülszöveg: 

Honce-ban ​még mindig dúl a háború, az utakon s a vizekben mindenütt holttestek rothadnak. Mindenki legnagyobb megrökönyödésére úgy tűnik, Yeslnik, az Ostoba meg fogja nyerni a háborút, és az új önjelölt király uralkodása máris kezd úgy elhíresülni, mint Honce történek egyik legvéresebb, legkegyetlenebb korszaka.

A csapdába esett Gwydre úrnő és Artolivan atya kétségbeesett tervet szőnek egy Ethelbert nagyúrral való szövetségre, azt remélvén, hogy a két rossz közül így a kevésbé gonoszat kapják. Csakhogy Ethelbert fizetett orgyilkosai voltak azok, akik lemészárolták Jameston Sequint, és kevés híján Bransent is…

Bransent végtelen keserűséggel tölti el mindaz, amit maga körül tapasztal, és mindent megtesz, hogy kivonja magát az önző célokért folyó harcból. Ám a sors különös fordulatának és közös elköteleződésüknek köszönhetően az ifjú régi ellenségében, Honce Medvéjében, Bannag-ran nagyúrban, fogadott atyja gyilkosában saját lelke sötét oldalával szembesül.

A szövetségek és a frontvonalak összekuszálódnak, a szándékok felismerhetetlenné válnak, régi barátokból ellenségek, ellenségekből szövetségesek lesznek.

Szerintem: 

A sorozat végére Salvatore odapakolt mindent, amit a zsánerben tud mutatni. Lett is olyan végjáték, hogy

még mindig nem tértem belőle magamhoz.

De, nem a végével kezdünk. A helyzet az, hogy a regény első fele több alkalommal is fárasztott. Ezért nem tökéletes az élményem. Eddig is panaszkodtam arra, hogy Bransen mennyire billeg. Mindig, amikor már azt hinném, hőssé emeli a szerző, jön egy visszalépés és Branson megint azon gyötrődik, hogy másokért is küzdjön, vagy érje be a saját és szerettei boldogságának biztosításával. Most nagyon hosszan ezt kapjuk. Odáig elmegy ez a szerencsétlen fiatalember, hogy még fejvadász zsoldosnak is ajánlkozik, aki aranyakért fejeket gyűjtene be. Azért nem viszi rá a lélek, de nagyon önző alak akar lenni, aki elbújik a világ elől a családjával.

Még értékeltem is volna a lelki oldal építését, ha ez nem a 4. kötet lenne és nem lett volna már 2 rész is, amiben ugyanezeket a köröket futottuk. Annyi a különbség, hogy mivel a sorozat zárása, itt már a végső döntés és áldozat is megszületik. Bransen végleg eldönti, ki lesz és felvállal mindent, ami ezzel jár.

De ez Salvatore-regény. Nem Bransen lelki kínjai és útja a döntő elem benne. Hanem a kalandok. Ott vannak a gyilkos zsoldosok, akiket meg kell állítania, vissza kell szereznie a kardját és a medálját. Majd Gwydre úrnő bajnokaként nagyon sok szerepben helyt kell állnia. Egyrészt, ő a történet legnagyobb harcosa és eposzi, amit itt majd a csatatéren művel, főleg a végén. Stratéga is lesz, tulajdonképpen ő találja ki, hogy miképpen lehet megnyerni a háborút azzal, hogy a Medvét magukhoz édesgetik. De a csatatéren is bizonyít stratégaként, nem csak harcosként. Közben szerető férj is, aki már nagyon készül az apaságra. Állandóan mozgásban is van, még a gyötrődő időszakban is, utána meg egy pozitív, tevékeny energiabomba, akit nem lehet megállítani.

Bár, amiért kiemelkedik a kötet a sorozatból, az a többiekben rejlik. Bannagran és Gwydre története, de visszatér Cormac és a felesége is, ahogy a királyjelölt gyáva uralkodó is több szerepet kap. Sok cselekményszál van, és taktikáznak. Vártam, kinek hogyan alakul a sorsa.
Azon különösen tudtam mosolyogni, hogy ki lesz a sorozatcímben megjelölt első király. Ennek a kötetnek a tükrében logikus és jól sül el, de korábban fel sem merült volna bennem. Legfeljebb az volt gyanús, hogy Gwydre trónra kerülése esetén nem királynőnek kellene lennie? Salvatore megoldotta.

A végére minden összeér és epikusan nagy a zárójelenet. Kellően keserédes is. Tolkien megtanította, hogy a Hős áldozatot hoz. Azzal, hogy megmenti másoknak a világot, neki fel kell adnia azt. Frodo soha nem térhet igazán haza. És ha a TLotR felidéződik bennem egy fantasy kapcsán, részemről az nagy dicséret. Nekem az a zsáner non plus ultrája. Itt pedig Bransen megélte ezt – feláldozza magát, és mindenkit megment. Tragikus és szomorú, hogy ennyi jutott az életéből, alig két évtized. De micsoda utolsó csatája volt, és mennyi jónak a kezdete lett az…

Sodró, cselekményben gazdag, izgalmas volt a történet. A sok fontos szereplővel, gazokkal és hősökkel – Bannagran magára találásával és egy olyan királyi párral a gonoszak oldalán, akiket nagyon lehetett utálni és már szinte komikusan gyarlók voltak. Nagy összecsapások, nagy háború, amiben most taktika is volt, nem csak egymásnak estek, aztán győz az erősebb.

Az elbeszélés, a szöveg pedig teljesen jellemző a szerzőre. Néha egy belső monológ, de különben pörgeti a cselekményt és lineárisan, több helyszínen és szereplővel, lényegre törően beszéli el a megesett eseményeket. Filmszerű, értelmes, nem túlírt, pedig talán ez a sorozat leghosszabb darabja.

Kifejezetten jó zárás volt, a vége tudta feledtetni, ami a kötet elején nem tetszett. Mert azért Bransen megzuhanása túl volt kissé írva…