Fülszöveg: 

Az Úr 57. esztendejében járunk,jóval azelőtt, hogy a démonháborúk lángba borították volna Korona földjét. E barbár világban, ahol a hercegek dőzsölnek, míg a parasztok nyomorognak, még joggal tarthatnak rajtaütésektől és haramiáktól az útra kelők.

Bran Dynard, Abelle terjeszkedő egyházának szerzetese két kinccsel tér vissza a Felhők Útjának misztikus kolostorából: egy roppant hatalmú könyvvel és egy számára tiltott feleséggel.

SenWi, a különleges szépség, a Jhesta Tu titkainak tudója – bár ő maga még csak nem is sejti – fenyegetést jelent a rend számára, amelynek újdonsült férje is felesküdött tagja.

Bransen Garibond,kinek megnyomorodott, ifjú testében két nép vére keveredik, és aki magában két kultúra mágiáját is hordozza, elképzelhetetlen hatalmú kard birtokába jut, s így döntenie kell: hisz egyaránt tehet nagy jót, de fertelmes gonoszat is a neki jutott erővel.

A nép megváltóra vár – ám a titokzatos Útonálló pengéjét vajon a könyörület, vagy a bosszú vezérli?

Szerintem: 

Mivel a szerzőtől még nem olvastam Drizzt világán túl, érdeklődve vártam, hogy mennyiben más egy olyan sorozata, amelyben nincsen helyét kereső drow vagy Artemis Entreri. A végeredmény: azért

nem hazudtolta meg magát a szerzőt, fel lehet ismerni a rá jellemző elemeket.

Ami leginkább feltűnt most, hogy Bran Dynard és SenWi szerelme mennyire idézi Cadderly és Danica alakját és kapcsolatát a másik sorozatból. A két nő nagyon sok mindenben hasonlít, harcmodortól kezdve a szemük vágásán át az alkatukig és jellembeli erősségükig, míg Bran és Cadderly rendje iránti mély elkötelezettsége is egyezik. Csak éppen ez a világ zordabb, így Bran esélyt sem kap a megújításra, ami a másik sorozatban megvalósulhatott. A történetük végében való eltérés viszont előrevetíti, hogy ez a világ mennyivel keményebb és zordabb.

Eleve olyan viszonyok közé megyünk, ahol senkinek nem jut nyugalom. Politika: vérrel és verítékkel létrehozták a Honce földjét behálózó útrendszert. Ez azonban nem a várt kereskedelmi fellendülést hozza, hanem a nemesek hatalmi törekvéseit. A kis hercegségek, királyságok vezetői nekilátnak, hogy egyeduralkodóvá, királlyá legyenek a többiek leigázása után. A történet helyszíne egy olyan kis hercegség, amely két nagyhatalom között fekszik és állandó, értelmetlen és számukra lényegtelen háborúba van kényszerítve. A 12 éven felüli férfiak nagyja odaveszett a háborúban, vagy veteránként/nyomorékként próbál tovább élni. Egyre nagyobb a nyomor, nő az elégedetlenség és az erőszak, de még nem állnak lázadás előtt.

Mert, ott a vallási megosztottság is, és a két vetélkedő vallás egy pontban ért egyet: elismerik az uralkodó réteg Istentől kapott hatalmát és a herceg talpát nyalják. A nép bármelyik hitet is vallja, az erősíti a kihasználhatóságát az urak felé. Elsőre a samhaista vallás tűnik a gonosznak. Embereket és testrészeket áldoznak, a módszerük a félelemkeltés és a komoly büntetések. Abelle papjai a szeretetben és könyörületben hisznek, több elem felismerhető benne a kereszténységből. Csak éppen Salvatore bedolgozta a katolikus egyház világi törekvéseit is a történetébe – ahogy megy előre a történet, a szerzetesek sorra el kell engedjék a magasztos elveket, önzők és hataloméhesek, akik a herceg kegyeibe akarnak férkőzni. Már nem segítenek mindenkin, kegyetlenkednek ők is, és egyre elmosódnak a határok a két egyház tetteit illetően. Salvatore erre még ráteszi a Jhesta Tu hitét is, amely keleti jelleget kapott, és egész más a szemlélete, mint a másik kettőnek. Nem véletlen, hogy Abelle papjai majd üldözik, és Bransen is majd csak az apja másolta, titkos könyvből ismerheti meg az anyja népének tanait.

Felépít tehát egy sokszínű világot, amelybe belehelyezi a hősét. Bransen története a szüleivel kezdődik és a gyermek születésétől kezdve követjük az útját, míg Útonálló és igazságosztó lesz belőle. Salvatore szívesen ír ösztönös zsenikről, és Bransen is illik ebbe a sorba. Ugyan Gólyaként ismerjük meg, az anyja által megmentett nőtől átvett méreg a méhében hordott gyermeket nyomorékká tette, de majd a Jheste Tu és Abelle tanainak egyesítése révén képes lesz a szelleméhez hasonlóan élessé és erőssé tenni a testét is. Erőlködés nélkül, küszködés nélkül válik azonnal harcművésszé, még különösebben azt sem kell megszoknia, hogy a nyomorék volta után egészséges lesz és nem lesz korlátozva a mozgása, beszéde. Magától tanult meg olvasni is, az anyja nyelvén is, amit senki nem tanított neki.

A története pedig Robin Hood meséje fantasy elemekkel. (A borító elég jól mutatja, milyen jelmezben tör borsot a népet nyomorgatók orra alá – beugorhat Zorro is miatta.) A szegényeknek adja vissza, amit elvesznek tőlük az urak. Az ő életében is van egy nagy szerelem, Cadayle személyében. A szép, szőke lány volt az egyetlen, aki Gólyaként mellette állt, megvédte már gyerekkoruktól kezdve. Az még inkább összeköti őket, hogy Cadayle anyja volt az a megkínzott nő, akit SenWi megmentett a kígyóméregtől. Ami nyomorékká tette Bransent, Cadayle-t megölte volna az anyja méhében. A személyes történeteken túl, ahogy újra és újra segíti majd a szerelmét, ki van dolgozva az is, ahogy a herceg figyelme is az Útonálló felé fordul és a játszmájuk már a hercegség sorsára is hatással lesz.

A szereplők többsége fekete-fehér figura. A herceg, jó pár pap egyértelműen gonosz alak, akik egyéni érdekek és sötét célok mozgatnak. Bran, SenWi, Bransen, Cadayle a tiszta fehérek, akiknek az a legnagyobb hibájuk, hogy a maguk kárán is segítenek másoknak. Mesebéli is tőle kissé a történet, de én szeretem a hősi fantasy meséket. Ráadásul, van egy-egy szereplő, akik izgalmasabbak a fekete – fehér képnél. Akik gyávaságból vagy barátságból beállnak a rossz oldalra, de amikor igazán kell, hallgatnak a lelkiismeretükre és segítenek a hősöknek. Akik gyötrődnek, mert érzik, hogy rossz úton járnak, de sokáig nincs erejük mássá lenni.

Önmagában is kerek történet lenne, fordulatokkal és sok harccal is benne. Néha talán lelassul és nehezebben lehet haladni vele, de összességében dinamikus és le is kötött végig.

Stílusában nagyon egyezik a másik sorozattal. Egy-egy belsőbb monológot leszámítva pörgeti a cselekményt. Részletes, kalandos harci jelenetek sora van benne. Több a párbeszéd és akad benne humor. Az Útonálló kissé szarkasztikus, irodalmi stílusa élvezetessé teszi, amikor valakit nem csak megrabol, de még ki is okosítja.

Egyelőre tetszett, amit olvastam. Fogom olvasni tovább is.