Fülszöveg: 

Az ​emberi civilizáció északi peremén, egy világtól elzárt kastélyban váratlanul meghal a báró orvosa. Utódjának kell megfejtenie a rejtélyt: hogyan tudta az Intézet elveszíteni sok teste közül az egyiket.

A Tartományközi Orvosi Intézet évszázadokon keresztül úgy biztosította növekedését, hogy megtelepedett az ifjú elmékben és doktorokat faragott belőlük, idővel lecserélve minden emberi gyógyítót. Az Intézet azért létezik, hogy segítse az emberiséget: gyógyít és vág, egyengeti és megóvja a fajt az apokaliptikus borzalmaktól, amelyeket őseik a világra szabadítottak.

Most azonban a fagyott északon az Intézet gazdateste riválisra bukkan az evolúciós lépcső legtetején. Egy parazita terjed a báró kastélyában, mely eleve egy titkokkal, hazugságokkal, erőszakkal és félelemmel teli, sötét verem. Találkozásuk pedig szörnyű háború kitörésével fenyeget, melyben akármelyikük is győz, az emberiség veszíteni fog.

Szerintem: 

Kezdek drukkolni, hogy egy jobb rendező lássa meg a lehetőséget ebben a történetben és filmesítse meg. Különben eléggé filmszerű hozzá a regény és a történet… Van benne

ötlet is, tartam is és nem egy szokványos sci-fi.

Az alapja már kapásból megfogott. A környezet kb. egy steampunk világot idéz. Van már tudomány, de az emberiség nem úgy haladt, ahogy nálunk. Még hátrébb tartanak. Aztán, ahogy megy előre a történet, pontosodik a világkép. Ez nem is steampunk, hanem egy posztapokaliptikus világ, ahol egy katasztrófa után lépett vissza az emberiség kezdetlegesebb szintre. Kb. mint a Shannara környezete, csak itt még kevesebb idő telt el, és az emberek módosulása helyett idegen létformák ették be magukat szó szerint az emberekbe.

A kérdésfeltevése végig járatta az agyam. Mert azt nem titkolja, már az elején tudjuk, hogy az énelbeszélő emberi testben élő parazita közös tudattal a más, vele egyívású parazitákkal. Létrehozott egy saját rendszert az emberek között, és gondosan titkolja, hogy aki az orvosi rendbe lép, azzal mit is ad fel igazán. Mert ha ez a lény, tudat bekerül, az emberi én-t és tudatot felszámolja. A konfliktust meg az adja, hogy az északi hidegbe, egy báróhoz küldött orvos szembesül azzal, hogy az elődjét megölték vagy öngyilkos lett. De miért? A szemében egy sosem látott, fekete lényt talál, amiről gyorsan kiderül, hogy halálos, gyorsan terjed, és valósággal vadászik a doktorban levő ’piócákra’. Így olyan kezd lenni a történet, mintha a szereplő saját maga ellen kellene, hogy hadat viseljen, teljes titokban.

Hozzáteszi az olyan morális kérdéseket, mint a szimbióta és a parazita kérdésköre. Az elbeszélő egyértelműen szimbiótának látja magát, hiszen gyógyítja a testet, tovább életben tartja és értelmet ad a létezésének. A megtalált, fekete valami viszont a halálba vezet. Azt parazitának bélyegezi. Ám akkor felveti a szabad akarat kérdését is. Az elbeszélő miért jobb, mint egy sima testrabló? Ok, a testet életben tartja, de miért veszi semmibe az eredeti én-t, a tudatot, akié volt? Ha viszont testrabló, akkor ő nem parazita? Egyedi színt ad neki, ahogy maga a lény kezd el ezzel viaskodni magában.

De a szerző még tovább megy, és lesz egy olyan fordulat, ami újra átértékel és segít kontextusba helyezni a történetet. Sokkal rafináltabb, mint egy megbízhatatlan elbeszélő. Mert ez az elbeszélő mélyen hisz a maga igazában és történetében, ő nem téveszt meg tudatosan minket. Viszont: ha más szemszögből nézzük ugyanazt, mit találunk? Ennek a regénynek ment ez a trükk.

Az idegen létforma, a világkép miatt bőven belefér a sci-fi zsánerébe. De mellette a horror és a thrillerek elemeit is ügyesen használja. Az elbeszélő nyomozza, hogy mi történt, mivel kell megküzdenie. Szinte, mint egy orvosi thriller. Borzalmak történnek, egyre többen rettegnek és van is miért. Zárt helyen vannak, nagyon mostoha télen, miközben a múltból is borzalmas történetek kerülnek elő. Boncolás, gyilkosság, fertőzés – horror.

És Ennes még ehhez is hozzá tud adni egy újabb szintet. A nemesi család, ahol az orvos dolgozni kezd, szintén sötét és beteg titkokat rejteget. Első ránézésre minden családtag őrültnek tűnik, és majd a történettel pontosan látni is fogjuk, kinek mi a pszichózisa. Egy kegyetlen, az én idegeimet kifejezetten megviselő visszaélés, erőszak-történet válik a családtörténetből. Még, amikor már komoly nyomok is voltak, mi történik a falakon belül, nem akartam felfogni, annyira beteg. Szóval, akinek nem bírja a gyomra, ha egy gyerekkel visszaélnek és bántalmazzák, gondolja át, hogy ezt el akarja-e olvasni. Mert Ennes döbbenetesen jól megragadja, hogy a tartósan erőszaknak kitett személy hogyan idomul és próbál túlélni. Rossz is volt olvasni. Merengtem is közben, hogy akkor ki is a szörnyeteg és az igazi erőszaktevő a történetben? A végére már nem a fekete parazitára szavaztam.

Nagyon húzza előre az énelbeszélő, és kifejezetten olvasmányos is lett. Éppen annyi érzelmet sikerült beletenni, hogy olvasóként fel tudjon kavarni. De nem az érzelmekért, a cselekményért olvastam, és az is rendben van benne. Tempós, fordulatos és hangulatos. Ez is egy olyan tél, aminek az eljövetelétől a Starkok annyira tartottak előre is.

Nem dolgozott a szerző sok szereplővel, de azok kifejezetten emlékezetesek lettek, akik bekerültek a történetbe. Sötétek, betegek, gyengék és áldozatok, őrültek. Sokukra rá tudnám mondani, hogy egyszerre voltak maguk is szörnyek, miközben más szörnyek áldozataiként éltek. Ennek ellenére meg lehet találni azt az egy-egy főt, akiért szoríthat az olvasó. Van fény a sötétségben.

Nem könnyű és nem boldog történet, helyenként sokkoló, de nálam nagyon működött. Talán azért fogott meg ennyire, mert a fantasztikus elemű története mellett az emberi viselkedésben és pszichében is annyira hiteles, hogy a nagyon is elképzelhető, köztünk élő szörnyekkel is ijeszt.

Idézet: 

Akárhol vagyunk is, mindig máshol akarunk lenni.