Fülszöveg: 

Amikor Lily Sanderson úgy dönt, hogy Vízililiom hercegnőként Thalasszinia, a sellőkirályság trónörököse marad, tisztában van azzal, hogy nem könnyű pancsikálás vár rá a part menti habokban. Mivel az előző éveket a szárazföldön töltötte, abban sem lehet biztos, hogy elég ikra van benne egy birodalom vezetéséhez. De fejest kell ugrania a mély vízbe, ha Tellinnek tett ígéretét be akarja tartani, mert a fiú királysága megszenvedi a klímaváltozást. Lily hamarosan rájön, hogy a probléma hetedhét tengerre vonatkozik, ezért ki kell békítenie és együttműködésre bírnia a civakodó uralkodókat.

Amikor azt hiszi, végre kisimultak a hullámok, egy réges-régi törvény azzal fenyegeti, hogy örökre el kell válnia szerelmétől, a szárazföldlakó Quince-től. Sikerül-e együtt átúszniuk a nehézségeken?

Szerintem: 

Ezzel vége a sorozatnak? Én nem bánnám, mert már a 2. résznél is azt éreztem, hogy felesleges folytatás, és most

sem sokkal jobb a helyzet.

Igaz, ifjúságiként ez most kicsit jobban össze van kapva. Van konfliktus magánéleti és politikai oldalon is: Lily meg akarja menteni a sellőkirályságokat, ehhez szövetséget kellene kovácsolnia. A kapcsolata Quince-szel pedig próba elé kerül. A fiúnak három feladatot kell teljesítenie, hogy elfogadják a trónörökös párjaként annak ellenére, hogy Lily Tellinnel kapcsolódott össze. (A lány is tart különben kicsit, hogy a kapocs mit tesz majd a szerelmi életével, de Tellin az marad neki és viszont, ami eddig is volt. Egy nagyon jó barát.)

A gond az, hogy egyik sem komolyan vehető. Az még hagyján, hogy Quince milyen buta feladatokat kap. Mert komolyan, azon múlik a szerelem, hogy mennyire megy a fiúnak a memóriajáték, vagy mennyi kitartása van úszni? Egyedül az utolsó, ami tényleg megmutatta, milyen erős a köztük levő kapocs. Mit adnának fel a másik boldogságáért. Volt egy olyan érzetem tőle, hogy csak ki kellett tölteni valamivel a cselekményt. Jó érzéssel nem lett Tellin – Lily – Quince szerelmi háromszög és a Doe – Brody páros is fixen boldog együtt, akkor így kell kicsit kavarnia a hullámokat.

A másik oldalt érzékenyítésként tudom értékelni. Nagyon szájba rágja, hogy az ember mennyire pusztítóan viselkedik és az óceánokat óvni kellene. Kivesézi, ha nem is részletesen, hogy milyen károk vannak máris. Felmelegedés, szennyezés, a kihalás veszélye. Ezek a mi problémáink, és a könyv sugallja, hogy nem szabad így hagyni. Valamit tenni kell. A könyv hibája az, hogy a megoldásötlete az, ami nem vezet majd sehova. Nekem nagyon más a véleményem, mint amire itt majd jutnak. A királyságok majd összefognak és segítenek egymásnak, amiben tudnak. De ezzel mit oldanak meg? Úgy akarnak megoldást találni, hogy éppen az nem lesz bevonva, aki felelős a gondokért. Az emberek. Az egyik északi királynő majd aktívan dolgozik azon, hogy az emberek rájöjjenek, léteznek sellők. Ok, nem feltétlenül az a célravezető módszer, hogy terrorista akciókkal feltűnő lesz a jelenlétük, de tény, hogy őket is be kellene vonni. Amit majd Lily felvet, aztán gyorsan el is rettennek tőle, hogy mutassák meg magukat a világnak, még reklámot is forgatnak átváltozásokkal és sellőkkel – abban több rációt láttam volna. Így majd maguk szenvelegnek valamin, amit nincs eszközük megoldani. Mit tesz egy sellő az olajkitermelés ellen, pl.? Önmagában semmit nem tud. A DC Aquaman-je, pedig nagyon nem bírom azt a filmet, ugyanezzel a kérdéskörrel szembesül, ott felfedik magukat az embereknek és együtt keresnének megoldást. Az szimpatikusabb.

Tudom, azt el kellene engednem, hogy Lily személyisége miatt is morogjak. Ifjúsági regény, így annyira nem meglepő, hogy egy magával is küszködő, a helyét kereső lány érzelmi lavináit kell olvasni. De Lily már betegesen irritáló tud lenni az önbizalomhiányaival vagy a kesergésével. Vagy az ellentmondásokkal. Ha annyira felismeri, hogy nem ismeri a tengert, keveset tanult és nem alkalmas a feladatára, miért nem tesz is valamit, hogy javítson ezen? Hazaköltözhetne, kérhetne tanítót, van egy csomó lehetősége. Ehhez képest meg felülről rájuk dobja az ötletbombáit, miközben még csak tisztában sincs a helyzettel, és aztán rosszul esik neki, amikor lekezelik és szembesítik vele, hogy milyen hiányosságai vannak. Nekem nem elég a könyv más szereplői által nyújtott vigasz: kedves vagy, jót akarsz, az a lényeg. A többi majd kialakul. Még azon is képes drámát rendezni, hogy meg kell írnia pár meghívót. Doe sokkal szimpatikusabb és erősebb szereplő, most kifejezetten örültem, amikor inkább ő volt színen, és nem Lily sirámai.

Eddig azt pozitívumként értékeltem, hogy a szellők szókincsében volt egyedi elem. A szerző/fordító talált ki nekik aforizmákat, vízhez igazított beszólásokat. Most viszont az tűnt fel, hogy mennyire nem érződik reálisnak, hogy ezeket Lily használja elsősorban. Neki már be kellett volna jobban olvadnia az emberek közé, és figyelni arra, hogy ezeket elhagyja. De különben is, ilyesmik a világában nehezen állnak össze. Ott vannak pl. a ruhák kérdései is. Lily esetében ki van emelve, milyen ruhában úszik vissza a sellőkhöz meg hasonló. A sellőknek van ruhagyártása? Aki nem megy a felszínre, az miben jár? Valahogy nem tudom elképzelni, hogy tömegével mennének fel, hogy vegyenek pár melltartót vagy topot.

Fel nem fogom, miért kellett ezt trilógiává írni. Annyi csak a vigaszom, hogy ez a 3. rész még mindig jobb volt, mint a középső. Az érzékenyítő téma is fontos, ha nem is így kellene szerintem a megoldást kínálni a klímakatasztrófára.

Idézet: 

– Még az is jobb a kihalásnál, hiszen az óceánok elpusztulnak körülöttünk.
– Nem fogunk kihalni!
– Dehogynem, ha semmi sem változik!

– Miért gondolja bárki is, hogy az óceánt szemeteskukaként használhatja?
– Néhány ember egyáltalán nem gondolkodik – mondja.
Szomorú, de igaz.