Fülszöveg: 

Szithan, ahogy annak idején Korinorisi Arh’hin ismerte, már nem létezik. Az eget gyárak füstje festi feketére, gőzmozdony húzta vonatok járják az alföldet, és a város felett ott ragyog az Egyetem mágikus villámokkal szabdalt rézkupolája. Ám ebben az új Szithanban is élnek magiszterek, akik az akaratukhoz hajlítják az időt, és nehezen átlátható játszmákat játszanak hol egymás ellen, hol a Birodalomért, hol pedig csak az egyszerű túlélésért.

Szerintem: 

Egy korábbi regényéhez nyúlt vissza J. Goldenlane. A herceg jósnője – A jósnő hercege duológia világába viszi most vissza az olvasóit. De azért annyi trükk van, hogy új és régi olvasók is nyugodtan kézbe vehessék ezt a kötetet és a folytatását.

Ugyanis, nagyon sokkal később járunk az időben. Az első kötetek jósnője már

csak egy legenda, egy régmúlt kor hőse, akire emlékeznek. Az Egyetem emelkedett nagyon magasra, és lassan már a hatalom egyedüli birtokosai lettek. Vagyis, tovább van fejlesztve, hogy a korábban megismert történések hosszú távon meddig vezettek. (Sanderson csinált hasonlót a Ködszerzet sorozatával, amit aztán egy későbbi korban, új szereplőkkel és legendákká vált régiek történetével folytatott.) Aki ismeri az első kettőt, kap easter egg-eket. A többiek meg teljesen jól szórakozhatnak önmagában ezen a köteten.

A világépítése az egyik, ami kifejezetten megfogott. A varázslók zsarnokká növése, kombinálva keleti elemekkel, hogy néha egészen az Ezeregyéjszaka egy steampunk verziójában éreztem magam. Ki van találva a hatalmi struktúrától kezdve az egyéni elemeken át sok minden. Ok, talán a nevek nem estek jól, de ezzel is eljutottam arra a szintre, mint a japán regényekkel. Vagyis, ha puskázás nélkül nem is tudnám megmondani Eishada vagy Harahim nevét; ha leírva láttam a történetben, azért tudtam, kiről van szó.

Megint van egy olyan mozgásban levő csapat, egymásnak beszólogató dinamika, mint amit a Városi történetben már megszerettem. Csak most Hara van állandó ténykedésben és szervezkedésben, akivel a többiek igyekeznek tartani a lépést. Így egy pörgő, változatos cselekményt is kapunk, amiben ritkán lehet tudni, mire is megy ki a játék. Mivel kémek is vannak, természetes hogy titkolózás és félrevezetés is bőven van, amit az olvasó is átélhet a megtévesztett oldalán.

Az alapvető konfliktus pedig az, hogy a kor legnagyobb varázslója, Harahim Robinson földig akarja rombolni az Egyetemet és mindent, amit képvisel. Természetesen az Egyetem emberei és vezetői az útját állnák, az egyik vezető személyes küldetésének tekinti, hogy levadássza a fiatal varázslót. (Akit már sikeresen elcsapatott az Egyetemről, és el is tiltottak a varázslástól.) Nem is tudnám megmondani, mit sikerült élesebben bemutatni. A Rektorok világának gyilkos természetét, a belső és hatalomra irányuló ármányaikat, vagy Hara menetelését, hogy a Jósnő hagyatékát megszerezve mozgásba lendítse azt a tervet, amivel majd az Egyetem lerombolható lesz.

Megszerettem a pozitív szereplőit. Nem gáncs nélküli lovagok, van bennük csibészes vonás, sötétebb színek is. De jó áll nekik. Kiszámíthatatlanabb, mit fognak lépni. Azért nem antihősök, de messze vannak a jófiúktól is. A Rektorok már más tészta. Mindenkin átgázoló, saját hatalmukat növelő egomániás ármánykodók. Ők egyértelműen feketék és rosszak. A történet főgonosza maga is megállapítja egyszer, hogy nem lesz boldog az a világ, amit ilyen emberek irányítanak. De hát nekik nem is az a céljuk, önző hatalomhalmozó szinte mindegyikük.

Fantasy történet, kidolgozott mitológiával benne, de ennek ellenére az emberi természetre is jellemzőnek érzem. Itt az elefántcsont az energiaforrás, amiből a mágia lesz. Meg lehet nézni, mi történik vele. Nem tudnak előre gondolkodni – hogy több csont legyen, az összes elefántot megölték. Ezzel a halálos ítéletük írták alá, mert a csont el fog fogyni. Arra kárhoztatták magukat, hogy a meglevő készleten marakodjanak és a birtokosa valósággal korlátlan hatalmat kap. Aztán ha a saját világunk energiaforrásaira gondolunk, meg lehet nézni, mennyire hasonló képet látunk. Itt is közeleg a tragédia, amiben a regény szereplői már élnek.

Különben a regény vége nagyon nyitott. Két regényben jelent meg, de az Időben és az Időn kívül már az első fél után állíthatom, egy egészet alkot. Vagyis, végső megjegyzés: aki ezt elolvassa, szerezze be mellé a 2. részt is. Mert összetartoznak.

Idézet: 

És egyetértésben utálni valakit, ez tényleg jó alapja egy őszinte, igaz barátságnak!

– Dehogy, a hibás én vagyok, hogy nem kérdeztem, sőt, hogy nem vettem észre! Egy férfinak észre kell vennie, ha az általa szeretett hölgy lelkét valami emészti!
– Tehát immár szeretett hölgy vagyok – dőlt hátra Eishada, keresztbe tette a lábát, és hidegen végigmérte a férfit. – Eddig legfeljebb ha tettestársként kezeltél!
– Mert az vagy! Tettestárs, vérbeli klubtag, remek pajtás, és lehet, hogy mindezek elfedik, de igazából szeretlek! Talán nem így kellene mondanom, talán meg kellene adni a formát, de végül is mindegy! Ha így alakult, hát így alakult, remélem virágcsokor és romantikus vacsora nélkül is elhiszed! Szerelmes vagyok beléd, Eishi!