Fülszöveg: 

Santa ​Cruz, 1953. Jean-Luc a múltja elől menekül. Az arcát elcsúfító sebhely csekély ár azért, hogy túlélte Franciaország náci megszállásának borzalmait. Azóta új életet kezdett Kaliforniában, ahol családja van. Váratlanul éri, amikor kopogtat ajtaján a múlt.
Párizs, 1944. Egy fiatal zsidó nő egész addigi élete egy szívdobbanásnyi idő alatt romba dől. Amikor felterelik az Auschwitzba induló vonatra, végső kétségbeesésében egy idegen férfira bízza legdrágább kincsét. Nem marad más számára, csak a remény, hogy a kisbabája túléli.
Ott, a sötétbe borult peronon egymásba fonódik két ember sorsa, akik akkor még el sem tudják képzelni, mekkora hatással lesznek hirtelen meghozott döntéseik a jövőjük alakulására.

Szerintem: 

Ez az a könyv, amikor az értékítéletem és a személyes véleményem nem fér össze. Jó könyvnek tartom ugyanis, nehéznek, de pont ettől is értékesnek. Ugyanakkor annyira zavar benne pár dolog, hogy mégsem szerettem.

A történet több idősíkon és több szereplő

szemszögéből bontakozik ki. Van egy fiatal vasúti dolgozó, Jean-Luc, aki nem bírja nézni, hogy a nácik mit kezdenek a zsidókkal tenni. Van egy fiatal ápolónő, akivel egyre közelebb kerülnek egymáshoz. Van egy fiatal zsidó pár, akik az első gyermeküket várják és napi szinten rejtőznek, küzdenek a puszta életükért. Még ez az a szint, a múlt és a II. VH ideje, amikor nagyon lekötött a cselekmény, és érdekelt, mi lesz a szereplőkkel.

A jelen síkja viszont évekkel később van, amikor Jean-Luc és Charlotte már házasok az USÁ-ban, és Sam nevű fiukat nevelik. Csak éppen Sam nem az övék. Az elhurcolt zsidó fiatalasszony, Sarah nyomta Jean-Luc kezébe, amikor feltették az Auschwitzba tartó vonatra. És a házaspár túlélte, keresik a gyermeküket.
Nagyon nem könnyű senkinek sem, ami jön. Olyan igazságtalan is, és mindenkivel szemben. Jean-Luc hős volt, és börtönbe zárják. A zsidó pár nem az általuk ismert babát kapja vissza, hanem egy Amerikában szocializálódott fiút, aki nem tekinti őket a szüleinek, és még beszélni sem tudnak, mert Sam nem beszél franciául, ahogy a szülei meg angolul nem. Pusztító olvasni, és csak sajnálni tudtam mindenkit, és fogni a fejem, hogy ilyen dolgok megtörténhetnek. Megrázó. Nem esett jól, de ezt értékeltem benne, mert ennek nem is szabad kellemesnek lennie. Legyen nyugtalanító, gyötrő, és itt ezt meg is kaptam.

Szépen hozza a szereplőket, és sokakat meg is tudtam szeretni a cselekmény alakulása közben. Jean-Luc az egyik kedvencem volt benne. Önfeláldozó, hatalmas a szíve és ő nem tudott megalkudni. Amikor küzdött a saját eszközeivel, amikor mindenki csak félrenézett, nekem az tette hőssé.
Sarah és David, akik a legnagyobb áldozatot képesek lesznek meghozni. Kétszer is képesek lemondani Samről, hogy a gyereknek a legjobb legyen, ha a saját szívük meg is szakad közben.
Egyedül Charlotte, aki miatt tudnék morogni. A kötetben téma lesz, hogy Charlotte meddő, és nem lehet saját gyereke a férjével. De ez nagyon ostobán van megírva. Jean-Luc úgy tudta, hogy az éhezés miatt állt le a nő menstruációja, és később sem tért vissza. Jól átverték, vagy a szerző nem volt következetes? Mert bizony a nő fejezeteiben benne volt, hogy ahogy kamaszodni kezdett, pár alkalom után leállt neki, és akkor még nem háborús időket éltek. És a lány családja nem azok közé tartozott, akik éheztek és nélkülöztek. Jól nem éltek, de nem is rosszul. Charlotte soha nem éhezett. De ezen túl, amikor már az Államokban vannak, még csak nem is próbál megoldást találni. Nekem az ellenszenves, ahogy még egy kivizsgálásra sem hajlandó elmenni.

A konfliktusban az a fájó, hogy igazából a szemben álló felek mindegyike jót akar. Pozitív alakok, akik Sam érdekeit nézik. És mégis, más oldalra kerülnek, és feloldani a helyzetet legalább annyira fájdalmas, ha nem jobban, mint megélni.

Korrekten meg van írva, figyelve a szereplők érzésvilágára, miközben ábrázolja a világot is, amiben a szereplői élnek. Több párbeszéd, belső monológ, kevesebb leírás. Volt húzása annak ellenére, hogy nem az a pergő cselekményű regény, amit a fordulatok miatt nem lehet letenni.

Így utólag imádom a címét, különben. Az, ahogy tényleg benne van a fizikai idő, amikor Sarah le kellett mondjon a gyerekéről, hogy megmentse – ugyanakkor ráutal arra is, hogy az átlagos emberek nem tettek semmit. Félrenéztek, 'aludtak' és amíg őket békén hagyták, nem érdekelte őket, a többiekkel mi történik.

Ha nem olyan lenne a vége, amilyen, sokkal többre értékelném. De az, ahogy a felnőtt Sam visszatér a biológiai szüleihez és már megérti, mennyire szerették, jobban felzaklatott, mint amikor gyerekként elutasította őket. Nem fogom tudni megmagyarázni, de egyszerűen felzaklatott az a végső, bemutatott újraegyesülés.