Fülszöveg: 

„Elég ​szörnyű dolgokat művelünk egymással puszta szeretetből.”
A tündér Lóna visszatért, lánya, Emese azonban képtelen megbocsátani neki, hogy egykor elhagyta. Az öntörvényű lány inkább a saját útját keresi a tündérek varázslatos birodalmában, amely fenyegető változások előtt áll. Nincs könnyű dolga, hiszen meg kell tanulnia varázsolni, elfogadni Lónát, és elengedni a múltat.
    Emese nem tud lemondani a vágyairól, még ha ezeknek nem is csupán ő fizeti meg az árát. Miután megszegi a tündérek egyik legnagyobb tabuját, kénytelen elszánni magát: az emberi életet választja, vagy Héterdő legendáit és varázslatait? Mindkét világban hosszú útra indul, hogy meglelje a válaszokat, ám döntései meghatározzák a családja és a tündérek sorsát is – de hogy a lány hős lesz-e vagy romboló, azt talán még a végzetnők sem tudják.

Szerintem: 

Egyre nagyobb az íve ennek a történetnek – már az első részben is volt valami megragadó, de Kleinheincz Csilla növelni kezdte minden téren a téteket a folytatásra.

Az első, ami megragadott, hogy

'új' szereplő került a fókuszba. A történet indítása Lónáé, aki a sok kihagyott év után szeretné visszakapni a lányát, Emesét. Olvashatjuk, mit kezd az Ezüstvárral, közben pedig mivel próbálkozik a lányánál. Egészen egyedivé teszi, hogy mivel Lóna tündér, egészen más az erkölcsi hozzáállása mindenhez, mint az emberek között nevelkedett lányáé. Lesz is döbbenet, hogy a lánya mit kezd azzal a tudással, amit az ittlétei alatt összeszed. Lóna annyira nem akarja elijeszteni, hogy nem engedte elmondani neki, hogy mi az újjáélesztés ára. Emese pedig képtelen elengedni az apját…
A bűn és megbocsátás, anyaság témáját boncolja a fantasy kereten belül. Hiszen meg lehet benne találni az általános igazságokat akkor is, ha a tündér jellemzők miatt más szín is van ebben az anya – lánya kapcsolatban. A tündéreknek más súlya van annak, hogy mindennek meg kell fizetni az árát.

Majd visszatérünk Emese mellé, aki kamaszkorba lépett. Az ő történetében két útkeresés van összefonva – két idősíkon egymásnak felelgetve: ember vagy tündér legyen? Járja a rengeteget, ahogy korábban Bécsben próbálta meg az átlagos emberlány létet. Keresi magát. Szintén, ha levesszük a fantasy keretet, egy nagyon is érthető, nagyon emberi keresés ez. Ki vagyok? Ő is kamaszként lázad a szülője ellen, ő is próbálgatja, mire képes saját maga.

Ezekben a részekben van annyi cselekmény, hogy unalmasnak ne érezzem, de mindkettőben inkább a karakterépítés, a lelki kérdések érződnek a fontosabbnak. A konfliktusokat ott hordozzák magukban a szereplők, és maguknak kell a megoldást is megtalálni.

A végére azonban elindul egy újabb tematika és nagyobb témakör: kiből lesz a hős? Mi teszi a hőst? Emese mindenfelé egy Ezüstkezű hős történeteibe botlik, és túl sok a hasonlóság a saját életével. Válaszokat kell találnia, miközben az Üveghegyen és Héterdőben valami hatalmas változás van készülőben. Minden sárkány a színtérre lép, és Lóna, Emese is újra harcolni kényszerül. Elő van készítve a terep a folytatásnak, hogy miért is kell színre lépnie Ezüstkezűnek, ha itt az idő.
Ez egy gyorsabb, változatosabb zárás, meg is alapozza, hogy legyen kedvem tovább olvasni a sorozatot.

Nagyon megszerettem a világát is. Miközben felismerni benne népmeséket is, saját történetekké lettek formálva. Egyre többet megtudunk a sárkányokról, tündérekről. Egyszerre érezhettem magam a gyerekkorom népmeséi világában és mégis, egy új és izgalmas fantasy világban is.
Ehhez jön hozzá, hogy a történet fő témái működnek akkor is, ha a fantasy nem lenne a képletben. Annyira emberi érzelmeket, élethelyzeteket hoz, hogy önmagában is megáll a lábán. Aki akarja, olvashatja a leírt fantasy kalandot, olvashatja a cselekményért, de végig remekül le lehet venni belőle, hogy mi az egyetemes emberi.

Tudtam szimpatizálni a szereplőivel, bár hagyományos értelemben nem hősökkel és gonoszakkal dolgozik a szerző. Inkább veszteségekkel, bosszúval, lelkiismerettel, önfeláldozással. Annyira sok a szabály, annyira kötött a mágia világa, hogy nem nagyon tudnának másmilyenek lenni, mint amilyenek. Talán az alapján lehetne vonalat húzni, hogy kiben mennyi a jószándék. Egyesek önzőbbek, sötétebbek, de most nincs olyan kijelölt és végzetes gonosz, mint az elsőben.

Vitt magával a szöveg is, kifejezetten hangulatos a regény atmoszférája is. Igaz, hozzá kell tennem, hogy fájdalmakkal és megbánással is át van itatva. Ez nem egy boldog regény, de ettől most valahogy többnek is érzem. Azon meg nem gondolkodom előre, vajon milyen ára lesz a világ megmentésének.

Szerettem ezt a regényt, erősebbnek is érzem, mint az első kötetet. (De azért az is kell a teljes megértéshez, senkinek nem javasolnám, hogy egyből az Üveghegyen kezdjen.)