Fülszöveg: 

Az ​idilli angol vidék elitjének szigorú illemszabályai szerint a tűzről pattant, szenvedélyes Beatrice Steele a legkevésbé sem felel meg a tökéletes, jól nevelt úri kisasszonyokról alkotott képnek: tehetségtelen a hímzésben, botfüle van, a festményei pedig egyenesen a frászt hozzák az emberekre. Mindettől függetlenül boldog életet él édesanyjával, szórakoztató édesapjával és két húgával.
Ám Beatrice az illedelmes felszín alatt sötét titkot rejteget: a gyilkosságok megszállottja, és mohón falja a magazinok bűnügyi cikkeit.
A Steele család izgatottan várja a közeledő őszi bált, mivel a jóképű agglegény, Edmund Croaksworth is jelezte rajta a részvételét. Mindannyian kétségbeesetten remélik, hogy a gazdag úriember első látásra beleszeret a szépséges Louisájukba. Beatrice a várva várt eseményen kínosan igyekszik minden illemszabályt betartani, amit nagyban megnehezít, a csípős humorú, ám rendkívül vonzó Drake nyomozó megmagyarázhatatlan felbukkanása. Azonban hiába a sok erőfeszítés; a Steele család minden reménye elszáll, mikor a bál forgatagában az ígéretes agglegény holtan esik össze.
Míg odakint tombol a vihar, a bálteremben eluralkodik a pánik és a rettegés: a vendégek ráeszmélnek, hogy egy gyilkos jár köztük.

Szerintem: 

Nem vagyok nagy utószó olvasó, de most rászántam magam. Julia Seales abban meséli el, hogy a Covid miatt

miképpen jött ennek a regénynek az ötlete. Mivel Jane Austen és Agatha Christie mindig is szórakoztatta, gondolta, jó ötlet lenne a két világot egy történetben összehozni.

Amit ebből ki akarok hozni, hogy ez a regény elvileg egy tisztelgés a két angol szerző előtt. Mert Seales kedvencei. Ehhez képest én szinte végig azzal szenvedtem, hogy nem tisztelgésnek és a hagyományokat követő regénynek éreztem, hanem ezek paródiájának. Azért nem olyan elvetemült, mint egy valódi paródia, de képtelen voltam komolyan venni. Ki vannak sarkítva elemek a fenti két írónőtől és úgy el vannak túlozva, hogy az már nem sima nevettetés és coozy crimes, hanem az eredetinek görbe tükre. Ez meg nagyon nem esett jól nekem. Nem viccesnek, inkább bosszantónak találtam sok helyen.

A könnyebb része az, hogy mit hozott Austen világából. A Büszkeség és balítélet alaphelyzetét: van a szórakozott, a család sorsával nem nagyon foglalkozó apa és a kotnyeles anya, akinek minden vágya gyorsan férjhez adni a lányait. Lehetőleg a férje életében, mivel fiú örökös híján majd egy unokatestvér örököli a birtokot és a jövedelmet. Az egyik lány, a főszereplő Betarice kellemes külsejű és okos. A húga, Louisa feltűnően szép és kedves teremtés. A legkisebb, Mary pedig szinte észrevétlen és csendes. Ugyanúgy báloznak és a férjfogás a fő családi téma és ugyanúgy elbukkan az ellenszenves, de a birtokukba majd beleülő kuzin.
Csak éppen itt olyan plusz elemek vannak, ami Austen történeteiben elképzelhetetlen és itt is rossz érzetet kelt. A Steele családfő nagy találmánya például a pukipárna, amit imád bevetni a család és az ismerősök ellen, de rendszeresen rendez olyan beállásokat, mintha halott lenne, hogy ezzel ijesztgesse, majd kinevesse a feleségét és a lányait.
De mondhatnám azt a szabatosságot is, hogy itt Louisa titka egy terhesség – ráadásul egy nincstelen, nőbolond kínai – francia fiatalembertől, aki meg van sértve, ha valaki felveti neki, hogy ha zavarja a szegénység, menjen el dolgozni.
Tudnék sok ilyesmit találni benne. Ami elvben komédia és nevetni kellene rajta, de inkább bosszantott.

Krimiként sem tetszett sokkal jobban. Az egyik bálon megmérgezik a gazdag fiatalembert, akihez Mrs. Steele szívesen hozzáadná valamelyik lányát. Van itt egy nyomozó, Drake és Beatrice titkos hobbija is a nyomozás. Ők ketten aztán keresni kezdik a gyilkost. Valahol értem, miért ilyeneknek vannak megírva. A két szélsőség az övék: Drake csak a bizonyítékoknak hisz, Beatrice az ösztöneinek és az emberekről alkotott véleményének. Külön-külön egyiknek sincs meg az igazság és a leleplezés, de majd a kettő együtt célra vezet. Csak éppen addig az agyamra tudott menni, ahogy mindkettő a maga módszerének megszállottja, amilyen önhittek és ahogy okoskodnak. Talán ez is volt a legnagyobb bajom a regénnyel: nem hitette el velem, hogy ez a páros nyomoz. Sokkal inkább olyan volt, mintha tippelgetnének és műkedvelő nyomozó lenne mindkettő, noha Drake-nek ez a szakmája. Nem is a munkájuk vagy az eszük, inkább a szerencse oldja meg majd az esetet.

Ebből talán már látszik, hogy nem szerettem a szereplőket. Fel vannak nagyítva az egyes tulajdonságaik, és nem szerethetők tőle, hanem idegesítők. Louisa túlzásba vitt kedvessége, ahogy Beatrice bezárkózik a toronyba – azt mondja, a szerelméről álmodozni, igazából meg krimiket olvasni. A sokat emlegetett sztárnyomozó, Huxley meg eleve a viktoriánus nyomozók paródiája. A cikkek és körötte a felhajtás, rajongás? Sherlock Holmes kiforgatása. De a történetben megtaláltam a helyi Jane Eyre-t is.

Különben, a fülszöveg ajánlgatja a Bridgerton rajongóinak is. Ez annyiban nyilvánul meg a történetben, hogy itt is megjelennek a színes szereplők, és senkinek szeme se rebben a vegyes házasságoktól, ami azért történelmileg nem kicsit hiteltelen. Drake nyomozó indiai – angol, a már emlegetett Frank pedig kínai – francia szülők gyereke.

Jobbat vártam. Pörög, vannak jól komponált elemei, de nekem túlzottan paródia jellegű volt. Ahogy belegondolok, nem csak a szereplők és a cselekmény, de maga a szöveg is. Mintha az is kifigurázná Austent és Agatha Christie-t. Az utóhang alapján nem az volt a cél, de annak éreztem.

Idézet: 

Az élet túl rövid ahhoz, hogy a düh vezéreljen minket.