Fülszöveg: 

Egy kora nyári este egy gumicsónak fut ki a Helsingborg melletti kikötőből, benne egy férfi, a hátán keresztbe vetett kard. A kocka világosan tudtára adta, mi a küldetése: valakinek meg kell halnia.
Fabian Risk nyomozó és csapata az utóbbi hetekben jó néhány gyilkossági ügyön dolgoztak párhuzamosan, és többet meg is oldottak. Ám amikor újabb áldozatra bukkannak, be kell látniuk, hogy mindeddig tévúton jártak. Fabian, akit egyszerre köt le felesége visszahódítása, a per, amelyben a fia is érintett, és az egyik kollégája utáni nyomozás, rájön, hogy ezúttal nem a halálesetek közti hasonlóságokat kell keresniük, hanem éppen ellenkezőleg: a különbségeket.
De vajon hogyan lehet elkapni valakit, akinek nem kell indíték az emberöléshez? Valakit, aki százféle módon gyilkol. Valakit, aki olyan játékot játszik, amelynek csak ő ismeri a szabályait.

Szerintem: 

Amikor már azt hinném, hogy a Risk család dolgai rendbe jönnek, Ahnhem rúg a szereplőibe kettőt, véletlenül se legyen

kicsivel jobb a hangulat. Avagy: a 4. rész végi jó hangulatomnak gyorsan vége szakadt.

Különben a történet egyre inkább folytatólagos, már nem lehet úgy olvasni, hogy az ember kihagyta az előző kötetet. Most a bűnügy, de a magánéleti szálak is szervesen abból nőttek ki, amit korábban olvashattunk.
A felvezetés után meg írom, ezzel hogy sikerült meggyilkolni a jó kedélyem. Annyit szívott már ez a család, hogy drukkoltam, végre mindenki kapjon új esélyt, gyógyulhassanak. Itt viszont kavar a szerző: Theo tényleg elmegy az apjával Dániába, és vallomást tenne, hogy a korábbi rész kamasz bűnbandája börtönbe kerüljön. Elmondaná, kinek mi volt a szerepe és miket csináltak. Csak éppen a dánok úgy reagálnak, hogy Theót is lecsukják, perbe fogják és teljesen úgy kezelik, mint a banda másik 4 tagját. Mivel mindenki a másikra mutogat, nem tudják igazából mi volt, ők úgy veszik, hogy Theo is csak egy tag, aki a többiekre mutogat. Nagyon meg is zuhan szerencsétlen, vele az az apja is. Én meg fogom a fejem, mit meg nem ért már ez a kölyök: iskolai bántalmazás, elrabolta és majdnem megölte egy sorozatgyilkos, az első szerelméről kiderül, hogy egy manipulatív szociopata, aki belerángatta egy gyilkos játszmába. Most meg még börtönbe is zárják. Vérzik érte a szívem és nagyon remélem, Ahnhem valamit a folytatásban majd ad neki, mert ez már nem is tudom, hányszoros szívás volt neki.

A regény még azzal is foglalkozik érdemben, hogy Sonja miképpen kezdi el feldolgozni és továbblépni azon, ami vele történt. Bár a történetben ez csak nagyon mellékszál, Risk magánéletének egy kis morzsája, Ahnhem értelmesen, szépen felépítette, hogy milyen szakaszokban és konkrétan hogyan rakja össze magát a nő. Hogy Fabian miképpen kezd el jobban figyelni a családjára – mert bizony neki is bűntudata van, hogy ha nem csak lélekben, hanem tényleg a családja mellett lett volna a sok munka helyett, akkor sok-sok tragédia elkerülhető lett volna. Az egészen megható, ahogy a történet végén még szinte ki se tolták a műtőből, már követeli, hogy vigyék a kultúrházba, hogy jelen legyen a felesége megnyitóján, amit megígért neki és amit nem akar megszegni. Ha tolókocsiban is, de megteszi és a házassága szépen vissza is erősödik.

Talán mutatja, mennyire megszerettem ezt a sorozatot, hogy ennyire foglalkoztat a szereplők sorsa. Pedig ez krimi, és annak is jó. Ahnhem növelte az előző részhez képest a tétet és vitte tovább az ottani eseteket.
Risk felismeri, hogy a kockavető miképpen sorozatgyilkol, meggyőzi a többieket is, és a nyomába erednek. Az utána levő nyomozás, de ahogy a férfi megszállottan a kockákkal szervezi a gyilkosságait, izgalmas és jól kitalált. Ahnhem képes arra, hogy különböző érzettömböket is keverjen. Amikor a kockavető egy karddal felmegy egy hajóra és azzal akarja a családot írtani, de az árbóc kiüti és beesik a vízbe? Az valósággal röhejes. Viszont, a végén a Dániában rendezett tömegmészárlás, ahogy pisztollyal, nyílpuskával és méreggel is szedi az áldozatait, az hidegrázós. Az emberi őrület olyan foka, hogy elég felfogni, hogy ez ilyen egyszerű. Elég egy ember, aki eldöntötte, hogy gyilkol és már kész is a katasztrófa. A dán rendőrség munkája, pláne a parancsnok személyes ellenszenve és bosszúvágya miatt meg fájdalmas. Pláne, amikor kárelhárítanak, és azzal igyekeznek elfedni minden és súlyos hibáikat, hogy kikiáltják magukat szuperrendőrnek.

De a másik szál is bonyolódik: vagyis, Molander nyomában is van Risk. Ott is van olyan fordulat, hogy a hajam az égnek állt.

Ahnhem egyre jobb cselekményt ír, izgalmas és feszült ez a regény végig. Keveseb az üresjárat, ülnek a párbeszédek és egyaránt meg tudott nevettetni, máskor meg ledöbbentett. Lassan tényleg csak az a bajom, hogy nyomorult Theo mit össze nem szenved a részek alatt.

Idézet: 

Az igazi gonosznak soha nem volt és nem is lesz szüksége indítékra.