Fülszöveg: 

Vannak ​emberek, akiknek a története jóval azt megelőzően kezdődik, hogy megszületnének. Sándor története sem indul másként, mint sokaké a II. világháború idején. A szerelemben fogant kisfiút csupán egyszer tarthatta a kezében az édesapja, egyszer emelhette büszkén a magasba, mielőtt életét veszítette a fronton. A félárva fiú nemcsak az édesapját, de később az otthonát is elveszíti, és útra kel az édesanyjával és annak családjával egy új élet reményében.
Katalin két özvegyember házasságába érkezik első közös gyermekként, és él boldog, önfeledt gyerekkort a Kárpátok gerincén, Székelyföld határvonalán mindaddig, amíg a család elhagyni nem kényszerül az otthonát 1916 nyarán. A tizenegy éves kislány élete egyetlen éjszaka leforgása alatt megváltozik, és már sosem lesz a régi. Sorra veszíti el mindazt, ami egykor a biztonságot jelentette: az otthonát, az édesapját, az erdő hangját, a gyerekkorát.
Teréz születésekor hatalmas vihar vonul át a Kárpátok fölött, de mintha csak az égiek tudnák, hogy új élet érkezik, szétnyílnak a sötét felhők, utat engedve a csillagok fényének. A kislánynak és az édesanyjának szüksége is van minden erőre, jöjjön az az égből vagy bárhonnan. Teréz ott nő fel, ahol a fák őrt állnak a Kárpátok vonalán, azon a földön, amelyet soha elhagyni nem akar, amely mindent jelent neki, ahol úton – útfélen az ősei nyomára lel, még akkor is, ha születésekor ez a föld már egy másik országhoz tartozik. Talán éppen ezért ragaszkodik hozzá, mégis menni kényszerül, és az élet néhány nap alatt, egy vagon sötét mélyén megváltozik.
A sors ismétli önmagát.

Szerintem: 

Rá tudnám húzni az egészet arra, hogy a

kisebbségi magyarság helyzete milyen tragédia. Hogy milyen seb volt a kitelepítés, hogy a politikai rendszerek miképpen nyomták agyon az embereket. De ezt csak egy szelete annak, amiről ez a regény szólt számomra.

A cím a fiút emeli ki – családtörténet, minden generációban egy személy tükrén át mutatva a korszakot. Katalin, akit szinte gyerekként cselédnek adtak, és pár évvel később került haza terhesen, mert a gazdagék nem a szolgát akarták a menyüknek, szerelem ide vagy oda. Teréz, aki háborús övegyként marad egyedül egy kisfiúval, majd egy rongy ember után még két kislánnyal. Aki hiába robotol, mindent elvesznek tőle, ezért változtatnia kell. Sanyi, akit az anyja árvaházba ad, amíg tanul, hogy aztán több jusson nekik, mint az éhhalálig robot másnak. Aki sikerember lesz végül. Egyértelműnek tűnik, hogy a címben Sanyit látjuk, aki több értelemben jön messziről. Fizikailag, hiszen a családja a kitelepített családok közé tartozik. Anyagilag, hiszen a nincstelenségből lesz nagybetűs Főnök, aki nem csak a saját családjának teremt majd jólétet. És ebben a messziről jöttben van benne a felmenői története is, hiszen a szüleiből, nagyszüleiből is érkezik.

De mégsem csak Sanyi története ez. Őt leginkább gyerekként látjuk, az első sikeres üzletével. (A nyulak tartása.) Ugyanannyira fontosak az őt megelőző asszonyok, anyja és nagyanyja. Együtt a főszereplők ők, akiket összeköt a vér és az örökség.

Minden történetben keveredni tud egy kis korrajz, egy-egy nagyobb tragédia, ami őket is sújtja majd. Katalin kapcsán az úr – szolga viszony, a szegénység bélyege. Teréz történetében van közvetlenül a kitelepítés, de mellette a történelem is őt fogja nagyon, majdnem agyonnyomni. Ahogy elveszti a férjét egy háborúban, ami számukra értelmetlen; majd ahogy az állam igyekszik mindent elvenni tőle. Sanyi, aki megtapasztalhatta a kiközösítést, erőszakot, árvaságot és rasszizmust (bár nem a bőrszín miatt, de a származásáért is verik majd a nagyobb fiúk) – amin keresztülment, csodálom is, hogy olyan családcentrikus ember tudott lenni belőle, amilyennek a végén látjuk. Mert mindegyik szereplőben van még egy közös pont: ahogy küzdenek. Nem adják fel, mennek előre, bármilyen rosszak a lapok. Itt valami egyensúly is billeg azért: terheket cipelnek, de nem rokkannak bele, és így megtalálják, ami kárpótolhat.

Az üzenetnek is ezt éreztem ki a könyvből – egyszerűen nem szabad feladni. Az élet és a történelem nem kegyes, nincs benne empátia, de az ember dolgozhat mindig többért. Túlélhet, boldogulhat.

A konfliktusok sem igazán a szereplő emberek között vannak, akik jó emberek. Aki felépülnek, gürcölnek, boldogulnak, segítik egymást. Ha van negatív szereplő, ő nem jelenik meg, legfeljebb emlegetik és nem része az eseményeknek – mint Teréz lányainak apja. A bonyodalmakat, rossz dolgokat a politika és az uralkodó osztály hozza mindig. Azokat kell leküzdeni.

Az egészet végigolvasva adott a kötetnek, ahogy a cselekmény szét van osztva idősíkok között. Párhuzamosan ismerjük a három nemzedék történetét, és nem mindig időrendben haladva. Így többnek tűnik a cselekmény, és logikai úton kapcsolódva jobban ki vannak emelve a tanulságok, örökségek. Olvasva nem bántam volna nagyobb időrendet, de megvan a szerepe, miért így van elbeszélve. Így a részek összessége több tud lenni, mint különben a cselekmény sorrendben.

Kellően olvasmányos, tömör, és szerkesztett. Most kevesebb a tere az érzelmi részeknek, ami pl. sok volt a szerző más könyvében, akár a Máté Péterben szólóról, amit korábban olvastam. Nekem így jobban tetszett.

Jó volt családtörténetnek, jó volt történelmi regénynek is. Az időrend miatt meg újraolvasásra is esélyes, mindent ismerve más lehet, amit egyes részekből leszűrnék.

Idézet:

… az emberek keresnek maguknak csámcsognivalót. Máskülönben még észrevennék a saját hibáikat.

 Ahogy a borravalónál is igaz, úgy a jutalmazásnál is: vagy ne adj semmit, vagy annyit adj, hogy emlékezzenek rád!