Fülszöveg: 

893-at ​írnak a keresztény naptárak. A magyar törzsek úton vannak régi-új hazájuk felé. Pásztorok viaskodnak egymással a legelőkért, a gázlókért, ráadásul az áttelepülés minden közeli, távoli törzset megvadít. A besenyők betódulnak a hátrahagyott területre, és új ellenség is megjelenik: a bolgárok. Kihasználva a magyarok viszonylagos védtelenségét, többezres rablóseregek támadnak, rabolnak, gyilkolnak. Árpád és legidősebb fia, Tarkacsu irányítják a védelmet, sikerrel harcolnak a fosztogatókkal, de nem mindig ők kerekednek felül.
A magyarok leendő otthonában sincs békesség. Szvatopluk, a morvák legnagyobb uralkodója birodalmat akar építeni, dél felé terjeszkedik, az avar-magyar föld irányába. A magyarok Kurszán gyula vezetésével ezúttal a frank királyt, Arnulfot támogatják. Szövetség köttetik Bizánccal, sikeres hadjáratok következnek Bolgárföldön, ám ekkor színre lép I. Simeon, a bolgárok egyik legnagyobb uralkodója. Hatalmas haddal tör a Déli-Bug folyó melletti magyarjainkra, ráadásul a túlsó part besenyői is részt kérnek a zsákmányból.
A fegyelmezett magyar lovasszázadok azonban fergetegként rohanják le a csapatait, és nem lehet sokáig szembeszállni a viharral.
Eleink harcoltak, szenvedtek, végül győztek. Árpád népe megérkezett, és elfoglalta a hazáját.
„Győztünk! Itt vagyunk és itt is maradunk.”

Szerintem: 

A sorozat végére már kicsit belefáradtam ebbe, attól tartok. Az új

kalandok, szereplők helyett már a révbe érkezés történik meg, és talán krónika jellegűbb ez a rész, mint a korábbiak.

Vagyis, az utolsó szakaszba ér a honfoglalás, Árpád vezetésével és Kurszán gyulai segítségével a magyarság letelepedik a Kárpát-medencében. Sok a háborús tevékenység, szövetségek és különféle csapatok harcolnak több területen. Egy ponton már nem is nagyon láttam át, hogy melyik egység hol harcol és minek. A bizánci vonal kívül is esett az érdeklődésemen, jobban érdekeltek a szereplők személyes sorsai.

De itt is van egy kis rossz szájízem, noha értem, miért kellett így írni a történetet. Már írtam is korábban, hogy nekem új felfedezés, hogy a honfoglalás egy évtizedekig elhúzódó folyamat volt. Álmos már halott, Árpád és Kurszán meglett emberek lettek, akik erre a kötetre már öregednek, és a fiaik kezdenek a helyükre lépni. Van egy generációváltás, és nem érzem az újakat annyira erőteljes, jellegzetes alaknak, mint a főszereplők.
Bár, az is simán lehet, hogy csak a ciklikusság, az ismétlődő elemek, amelyek már nem tudnak lekötni. Ahogy az ifjak átesnek a tűzkeresztségen, ahogy az apák intézni igyekeznek a fiaik öröklését, helyét a nemzetségben.

Történelmi regényként viszont még mindig pazar. Vázolja a korszak politikáját, a magyarságot elhelyezi mindebben. Ezen felül a mindennapi élet, kultúra is nagy szerepet kap benne. Konkrétan el lehet olvasni, hogyan és milyen szokások szerint éltek. Hogyan fogadtak be akár másokat, vagy háborúztak, vagy a férfi – nő kapcsolatok, öröklés és még sorolhatnám.

Értelmes, szépen levezett, az eddigiekhez hasonlóan megírt és kidolgozott. Azt nem tudom eldönteni, hogy azért egyben a 4 rész sok volt, vagy tényleg leíróbb és kevésbé kalandos, mint az előző kötetek voltak. Így is könnyen, gyorsan olvastam, talán csak az élmény kisebb.

Az utolsó megjegyzésem talán csak a borító miatt lesz. Értem a koncepciót, de nem nagyon szerettem. A felső kis kép mintája és a háttérszín változik, de ugyanaz a nagyon ismert festmény található minden borítóképként. Sorozatkoncepcióként még le tudom nyelni valahogy, de lehetett volna ez látványosabb, jobban a részekre szabott is.

De mindegy is, a sorozatot szerettem és jó volt elolvasni. Most jön az utolsó pont.