Sikerült még egy olyan könyvre bukkannom a folytatás olvasása okán, amit pont akkor olvastam, amikor anno rossz volt a laptop. Így pótlólag jöjjön:
Fülszöveg:
1500 decemberét írjuk. A montguerlhe-i erőd falainak tövében egy fiatal lány hever: Isabeau. Hosszú haja sáros, a teste véres. Eszméletlen. Mivel feltűnően szép volt, és vissza merte utasítani a környék hűbérurát, aki a menyegző utáni első éjszakát követelte tőle, a nagyúr a fiatal férjet felakasztatta, őt megerőszakolta, megverte, és tüzes vassal megbélyegezte. Aztán kidobatta az éhes farkasok elé. De a farkasok nem tépik szét a meggyalázott lányt. Mert közülük való. Akárcsak a húga, aki szintén beszéli a nyelvüket, és telihold idején maga is farkassá változik… Isabeau-t mindenki halottnak hiszik, pedig túléli a borzalmat. Az erdőben rejtőzik, egy farkasfalkával él, és csak a bosszúra gondol. Isabeau-t a megpróbáltatások megkeményítik, de a szíve nemes marad. Története a titokzatos erődítmény föld alatti folyosóiból és barlangi életéből a Csodák Kertjébe, a Louvre báltermeibe vezet minket, de egy különleges jóstehetséggel megáldott gyermekkel is találkozunk, akit később Nostradamus néven ismer meg a világ…
Szerintem:
Nagyon szeretném egyben nézni az egész képet, de a vége annyira kiakasztott, hogy
nehezemre esni túllátni azon, hogy lehetett ezt így befejezni? De erről majd még panaszkodom.
A kezdés kicsit A katedrálist juttatta eszembe. A lányt megerőszakolják, az erőszakoló vígan éli az életét, az élet meg megy tovább. Csak éppen itt készül ellene a bosszú és van természetfeletti szál. Egyik sem tetszett.
Történelmi regényként is próbál működni, amiben elég furán festenek a farkasemberek meg az értelmes farkasok falkája. Nostradamus alakja is feltűnik kisfiúként – az mondjuk eléggé irritált, hogy csak képekben beszélt már ekkor, és nem is értették, mire akar figyelmeztetni, amikor pl. a fiatal orvost igyekezett megóvni a szívfájdalomtól. A környezet történelmi, vannak történelmi személyek és a kis részletek valóban inkább a kort és nem fantasyt idéznek. A földesúri jogok, az orvoslás, a miliő. Ez még tetszett is volna, ha nem kerülnek mellé a már említett kilógó részek. Legyen az a bölcsek kövének kutatása, vagy Alberie öngyűlölete a benne élő fenevad miatt.
Szeretem a bosszútörténeteket, de annyira béna tervet, amit ezek a nők eszelnek ki… Siralmas. Valahol nem is csoda, hogy az a vége, ami. A lány farkassá válik és elveszti a gyerekét, a szerelmét. Az anyja későn jön vissza és összetörik a szíve, ahogy a vőlegénynek is. A rossz, Francois meg éli vígan az életét vagyonnal és címmel. Semmi izgalom, semmi feszültség, csak a bosszúság, hogy ennyire naiv és idióta ötletük volt.
Ehhez jön hozzá, hogy a főszereplők közül az egyik, aki talán az egyik legfontosabb szereplő, Isabelle/Isabeau rettenetesen ellenszenves volt nekem. Az elején, amit elkövetnek ellene, azért lehet sajnálni. De ahogy utána viselkedik, az gyáva és megvetendő. Ő akar annyira bosszút állni, de nem csinál semmit, csak gyűlölködik, és beleneveli a húgába és a lányába, hogy bosszút kell állni. Amikor tényleg cselekedni kellene, megrendezi a halálát és elmegy Párizsba élni az életét, a többiek meg dögöljenek bele az ő tervébe és bosszújába. Iszonyatosan megutáltatta magát velem, és tulajdonképpen a többiek végzetéért őt tudom legjobban okolni. A regény hihetetlenül negatív vége nem kellett volna, hogy megtörténjen, ha ő nem olyan, amilyen.
Ami tetszett benne, azok se nem misztikus, se nem a bosszúval kapcsolatos részek. Loraline és az orvos története, vagy Elberie házassága, a férjének a vergődése a felesége és a várúrnő között. Ott az emberi érzelmek elvitték, abba bele tudtam élni magam. Gyötrődtek, keresték a helyes utat – hibáztak, reménykedtek, éreztek.
A stílusa se igazán tetszett, mintha kicsit archaikus lenne – vagy a mondatok szórendjét éreztem furának? Nem is tudom, de volt benne valami, ami elidegenített. De az is lehet, hogy az idióta bosszúterv annyira az agyamra ment, hogy már a kákán is kerestem a csomót.
Sokkal jobbat vártam, jókora csalódás volt ez számomra.
