Fülszöveg: 

Az Éjszülött vámpírkirály örökbe fogadott emberlánya, Oraya olyan világban vetette meg a lábát, amely arra hivatott, hogy végezzen vele. Az egyetlen esélye, hogy valaha puszta prédánál több lehessen, ha részt vesz a Kejari versenyen: a legendás tornán, amelyet maga Nyaxia, a halál istennője szervez.
De a három vámpírház legkiemelkedőbb harcosai között győzelmet aratni nem lesz egyszerű. Így a túlélés érdekében Oraya kénytelen szövetséget kötni egy titokzatos riválissal. Raihnben minden veszélyesnek tűnik. Könyörtelen vámpír, hatékony gyilkos, a lány apjának és uralmának ellensége… valamint Oraya legnagyobb vetélytársa. Ennél azonban sokkal rémisztőbb, hogy Oraya mennyire vonzódik a férfihoz.
A Kejarin viszont nincs helye együttérzésnek. Minden biztosnak hitt tudás, ami Oraya világát alkotta, összeomlik. Raihn ugyan talán mindenkinél jobban megérti őt – ám bimbózó vonzalmuk akár a vesztét is okozhatja egy olyan birodalomban, ahol semmi sem halálosabb a szerelemnél.

Szerintem: 

Volt, ami tetszett benne. A folytatása is érdekel. Már csak arra kell rájönnöm, hogy akkor miért

idegenkedem tőle mégis.

Talán, mert annyira ismerős a sablon. Holly Black és Rezeda Réka történeteivel találok annyi rokon vonást, hogy akaratlanul is deja vu érzetem lett tőle. Mindháromban van egy harcias leányzó, aki nagyon egyenlőtlen feltételek között veszi fel a harcot a nála erősebbekkel és mágikusabbakkal. Mindegyikben a másik oldal hercegébe szeret bele, összejönnek – miközben ölik is egymást. Még a vége is, amikor keserédes lesz a diadal. Annyira egy kaptafának érzem most őket, hogy hiába más a keret, azért még kísért a dolog.

Akkor, ami ebben van. A világ domináns faja a vámpíroké. Csodálom is, hogy az emberek még nem karám-városokban élnek, ahol vércsapolásra kötelezik őket. A vámpíroknak dinasztiáik vannak, uralkodóik és saját isteneik. Az embereknek nem osztottak lapot, prédák mindössze.
Ezt a szabályt látszik megcáfolni Oraya. A vámpírkirály fogadott lánya, ember. Akit arra készítettek fel, hogy a vámpírok élet-halál játékában részt vegyen, lehetőleg nyerjen és a királyhoz kösse magát. Csak éppen azzal nem számolt senki, hogy a viadal alatt a lány szerelmes lesz. Hogy a vámpír, akit majd szó szerint ő segít diadalra, milyen tervvel érkezett valójában.

A cselekmény nagyját ez a halálos játék adja. Az istennőjük élettörténetét játszák újra, véres küzdelmekben. Éhezők viadala stílusban lehet egymással ideiglenes szövetségeket kötni, de a végén csak egy maradhat. Az istennő a győztes kívánságát teljesíti.
Van is abban valami furcsa, ahogy a sokkal erősebb, öregebb, felkészültebb vámpírokat ezekben a küzdelmekben írtja a lány. Ok, lesznek segítségek. Amit tud, a király is megtesz érte. Raihn pedig valóban szövetségese lesz, és nem csak a kezdeti szakaszban. Nélküle nagyon hamar levadásznák a többiek az embert, de így marad esélye végig.

Az érdekes része igazából az, hogy ki és miért harcol. Ezt igazából csak a végére érthetjük meg, amire mindenki felfedte a titkait. Még azok is, akik őszintének tűnnek, rejtegetnek valamit. Vérvonalak viszálya, bosszú, titkos rokoni kapcsolatok.
Azt Broadbent egész jól elhelyezte, ahogy egyre több minden kiderül, ahogy alakoskodnak a szereplők. Lesznek, akik sugallják a jó kérdéseket, de Oraya sok mindent nem akar meglátni vagy megtudni. A végére kénytelen lesz.

A folytatás is erre felé haladhat tovább – újabb gyilkos játszmák és átverések, csak már egy más szinten. Most majd élesben és nem játékban kell folyamatosan merényletektől tartani, ármánykodni és életben maradni. Érdekes is lesz, hogy a nagyobb térrel mit tud majd a szerző kezdeni.

A szereplők ismerősek sok más történetből. A jellemzésének közös vonása, hogy mindenkit a fájdalmas titkaival, sebeivel igyekszik árnyalni és szerethetővé tenni. Oraya első szerelme egy fiatal vámpír volt, aki vérfürdővé sé mondhatni nemi erőszakká avatta az első alkalmluk. A király azt rejtette el, miért nevelte fel az embert és mi köti össze őket. Raihn valaha ember volt, de a király, aki vámpírrá tette, aztán rabszolgasorba lökte és minden értelemben megtörte, erőszakolta, kínozta. Raihn hozzá is járult a bukásához, és eszébe nem jutott volna, hogy olyan szinten pusztítják majd a vérvonalat, hogy megörököli a hatalmat. De alapvetően mindenkinek gyilkosnak, ravasznak és ármánykodónak kell lennie. A lány ebben nő fel, ilyen akar lenni, de mégiscsak elég nagy pofonokat kap, amikor szembesül vele, mennyire naiv még mindig a többiekhez képest.

A cselekményt mozgatja a viadal és annak fordulói. Ahogy Raihn és Oraya egyre közelebb kerülnek egymáshoz. A szerző talán túlzottan élvezte is ezek ragozását, mert simán lehetne húzni a könyvből. Túl vannak írva egyes fordulók, de a páros szerelmi élete is, pláne az a szakasz, amikor eldöntik, hogy szeretők lesznek és csak élvezik egymást, amíg tehetik.

Stílusában nem ugrik ki az átlagból. Nem obszcén, nem durva, köznyelvi. Nem rosszabb, de nem is emelkedettebb. Ha valamit ki kellene emelnem belőle, az a különös nevek lennének. Pedig semmi ázsiai hatást nem érzek különben benne, de a nevek abba az irányba vittek volna.

Hogy zárjam a keretet, a folytatás érdekel. Lehetett volna ez a rész is jobb, de azért nem is rossz. Lehet innen folytatni, majd el is olvasom, hogy mennyire tudta nyitni másfelé a szerző.