Fülszöveg: 

„Bárki beszélhet a Viharszemhez. De csak nekem válaszol.”
Örökkévaló megsemmisült. Citra és Rowan eltűnt. A Viharszem elnémult. Úgy tűnik, már semmi nem áll a hatalomra éhes Goddard főpenge útjában, hogy átvegye az irányítást a kaszások, sőt a világ fölött. Vajon megállíthatja őt még bárki? Vagy végleg összeomlik a kétszáz éve fennálló tökéletes rend?
A trilógia befejezésében egy félszeg fiúból akarata ellenére próféta válik. De sikerül-e véghez vinnie a küldetését, ha senki, még ő maga sem tudja pontosan, mi az?

Szerintem: 

A 3. részre némileg irányt váltott a sorozat. Annak ellenére, hogy Shusterman szépen összerakta így is,

hiányérzetem van, abszolút szubjektíven. Rowan volt a kedvenc szereplőm, és ebben a részben nagyon kevés lapot osztanak neki.

De, maradjunk ennél a regénynél. Sokkal alaposabb a társadalmi kép, amit kibontanak. Goddard jött, győzött és elkezdett egy olyan világot építeni, ami kb. senkinek sem megfelelő. Még Goddard sem hiszem, hogy boldog benne. A Viharszem pedig lemond az emberiségről, látva, mit műveltek és mit engedtek meg. Csak éppen, ezzel is van egy terve. Ami elvisz a címhez: a korábban megismert fiú emelkedik a Prófétává és ezen keresztül a Viharszem kap még egy esélyt, hogy egészen másképpen próbálja megmenteni az emberiséget.

Mások a játszmák. Merénylet a Próféta ellen, kísérletek Goddard megbuktatására, miközben egyre közelebb jutunk ahhoz, hogy megértsük, mit akar elérni és megtenni a Viharszem. Pörgő, jól felépített, csak máshol vannak a hangsúlyok és mások a fontos szereplők benne. Ok, azért Rowan és Citra is megkapja a maga nagy pillanatát és befejezését, ne legyek telhetetlen.

A stílusa is a szokott. Értelmes, filmszerű és a szereplőknek egyedi jellemzőket, akár nyelvet is ad. Most külön izgalmas a hajós szereplő, aki aszerint váltja a nemét, hogy éppen süt-e a nap. Magyarul annyira azért nem, de angolban a személyes névmásokkal nagy kaland lehetett. A fordításban inkább humor felé van húzva, ahogy egyesek gyötrődnek, hogy szólítsák meg a kapitányt.

Bár elsőre egyszerűnek látszik jó és rossz táborra osztani a szereplőket, azért az már nehezebb kérdés, mi alapján szortírozzak. Mit is képvisel Goddard? Az egész trilógiát nézve ő a tipikus despota, aki mindenkit rabszolgaként elnyom, maga meg csinál, amit csak akar. Kitalál egy olyan normatívát, amit lenyom az emberek torkán és megmagyarázza nekik, hogy ez igazából értük van. Most kapunk ízelítőt abból is, hogy miért lett belőle ilyen ember. De mindenki sötét, aki mellette van? A saját helyettese is billeg, hogy talán ellene kellett volna fordulnia, amikor még megtehette volna. Mert, ami lett, az rémes.
Igaz, annyira ifjúsági regény, hogy egy-egy szürke szereplőt leszámítva tudható, kik a jók és kik a rosszak, akiknek bukniuk kellene a végére.

Korrekt zárás, tényleg csak annyin múlt az örömöm, hogy Rowan és Citra nem akciózhatott többet. Azok a tét nélküli csörték Goddarddal azért nem értek fel a korábbiakkal.

Idézet: 

De az az igazság, hogy a hataloméhség olyan függőség, amely mindent felemészt. Ha felfalná az egész világot, az sem csillapítaná az éhségét.

Tökéletlen lények vagyunk – felelte Munira. –Hogyan is tudnánk beilleszkedni egy tökéletes világba?

– Szörnyű ember vagy – mondta a Viharszem. – Csodálatos ember vagy.
– Most akkor melyik? – követelt választ Greyson.
És a válasz, tényleg alig hallhatóan, egy újabb kérdés formájában érkezett:
– Miért nem látod, hogy a válasz mindkettő?