Fülszöveg: 

Sauveur Saint-Yves, a daliás termetű, sármos klinikai szakpszichológus lázas igyekezettel próbál egyensúlyozni mozgalmas magánélete és népszerű magánrendelője között. Ami bizony nem könnyű, mivel Sauveur túlzottan is a szívén viseli fiatal páciensei minden gondját-baját. Így a tizenhárom éves Ella Kuypensét, aki fiú szeretne lenni (no meg híres regényíró).

A tizenkét éves Blandine Carréét, aki gumicukron él, és Pullip-babás videóinak tizennyolcezer feliratkozója van a YouTube-on. A tizenhét éves Gabin Poupard-ét, aki játékfüggő, és mellesleg a pszichológusa padlásán csövezik. A tizenhat éves Samuel Cahenét, aki nem mosakszik, és még csodálkozik azon, hogy a lányok folyton kikosarazzák.

Vagy ott van Alex és Charlie, akik nevükkel ellentétben nők, és közös gyermeket szeretnének. Mindannyian Sauveurtől várják a segítséget. Pedig a megváltó is szeretne olykor megváltott lenni…

Szerintem: 

Már nem emlékszem, hogy az első évad is ennyire vitákra késztetett magammal, vagy ennek a résznek

sikerült ennyire birizgálnia a világom. Mert az bizonyos, hogy beszippantott a történet, nagyon vártam, kivel mi lesz, miközben Sauveur kapcsán vitatkoztam magammal.

Hiszen megvan az alapmotívum – a férfi egy megmentő. A teljes környezete így tekint rá, és visszatérő elem, ha bajuk van, vagy találkoznak valakivel, akinek segítségre van szüksége, a lélekdokihoz küldik. Mert ő majd a széles vállára vesz minden terhet és mindent megold. A szereplők már szinte rajongással felérő módon szeretik, istenítik a férfit. Ezzel meg nagyon sokáig nem tudtam mit kezdeni. Mert nem láttam, hogy mire fel van ez a nagy rajongás. Sőt. Az tény, hogy tényleg a lelkén viseli az emberek sorsát, és bármit megtenne, hogy segítsen. Jó ember, és erőn felül küzd másokért. Közben meg a regény teljes első felében, de szinte az első két harmadában úgy éreztem, hogy nem tud segíteni. Ha néztem sorra a betegeit, azt láttam, hogy nem haladnak. Ha tudja is, mi a baj, segíteni nem tud. Csak emészti magát, hogy látja a problémát, de nincs megoldás. Ezt nem bírtam összeegyeztetni: miért van körötte ez a megmentő imádat, ha igazából nem is tud megmenteni másokat? A regény végére érnek be a szálak, és látszódnak az eredmények. Hogy akár egy-egy megjegyzés is mit tud elindítani, és mennyire kell idő a lelki folyamatoknak.

Azzal is meg tudtam békélni, hogy Sauveur túlzottan átérzi a betegei sorsát. Ő maga is tudja, hogy olyan határokat lép át, ami messze nem szakmai. Elég csak arra gondolni, hogy Gabin már náluk is lakik, és még Louise is megjegyzi, hogy olyan, mintha a férfi második fia lenne. De több ilyen elem is van, szinte minden betegével kapcsolatban. És itt megint vitáztam magammal: miközben ezért Sauveur jó ember, mennyire jó pszichológus? Bennem megvolt az érzet, hogy senkinek nem egészséges, ha ennyire kötődik és belefolyik dolgokba, a szakmai szabályokat figyelmen kívül hagyja. Mondjuk, van egy olyan jelenet benne, amikor Sauveur megy el pszichológushoz, aki egyfajta tutor mellette, akivel meg lehet beszélni az ügyeket. A terápiában Mácsai is járt ilyen ülésekre, szóval, ez bevett gyakorlat szerintem. De, amit ki akarok hozni belőle, hogy az a pszichológus millió meg egyszer rosszabbnak tűnt nekem. Most komolyan, csak hümmögött végig?

Murail nagyon mélyre vág, és sok-sok érzékeny témát veséz. Ifjúsági regény, és van ilyen vetülete is. De minden egyes eset aztán tovább mutat, és az emberi természet olyan részeit boncolja, ami már több is, mint az ifjúsági vállalása. Mert van iskolai zaklatás benne, étkezési zavarok és problémás anya – gyerek kapcsolatok, több olyasmi, amivel a fiatalabb olvasók is tudnak azonosulni. De amilyen mértékben vesézi ezeket, ahogy a felnőttek ügyeit is lelkileg feltárja, az már felnőtt olvasmánnyá is teszi. Nagyon alapos, nagyon átélhető, sűrűn megrázó. Szembesít az emberi természettel, és nem szépít. Itt valóban van súlya azoknak a bajoknak, amiket nagyítólencse alá tesz. Megvan az a dráma, az a súly, ami ilyen témák felvetéséhez kell.

Azt szeretem is benne, hogy mennyire közérthető, emberséges tabu vagy érzékeny témák kapcsán is. A nemváltás, étkezési zavarok, függőség és annak hatása a családra, öngyilkosság is mind előfordulnak ebben. Felnőttként is megrázónak találtam nem egyszer.

Murail remek karakterábrázoló. Nagyon sok szereplőt mozgat és érdemben építi fel őket. Egyaránt el tudta érni, hogy valakit megölelni, mást megrázni legyen kedvem. Mindezt úgy, hogy nagyon-nagyon emberi alakok mozognak előttünk. Eléri azt, hogy megértsük ezeket az embereket. Nincs jó és rossz szembenállás. Problémák vannak, súlyos gondok, amiket valamiképpen meg kellene oldani. Vannak különben eredmények benne – még minden beteg nem érte el a gyógyulást, de a végére már láttam a fényt az alagút végén.

Érzékeny, de nem túlírt regényt kaptunk. Olvasmányos, gondosan szerkesztett. A nézőpontváltásokkal még mozgalmas is, és sokkal többnek tűnik a cselekmény, mint ami igazából benne van. Amit a francia filmek hangvételében szeretni szoktam, ahogy egyszerre törik össze a szívem, meg emelik is fel, azt Murail is tudja, és ez a könyve is olyan.

Saját zsánerében izgalmas, nagyon emberi és tartalmas kötet. Szerettem, és akár folytatásként, akár önállóan olvasva is működik.

Idézet: 

A piszkos munkára sose kérik az embert.