Fülszöveg: 

Fekete-tengernek a hetvenhetedik szigetjében vagyon három nádszál, a középsőben van a világszép királykisasszony, a két szélsőben a két szobaleánya. De ezen a a szigeten olyan nagy sötétség van, hogy a kardodat felakaszthatod rája. Aztán ha odatalálsz is, egy vén boszorkány őrzi a házat…" Ezt a világszép királykisasszonyt szerzi meg a királyfi, azt a királyfi, aki a Óperenciás-tengeren is túl, de még az Üveghegyen is egy sánta arasszal túl élt hajdanában, amikor az öreganyám öreganyja sem élt már.
Benedek Elek első között gyűjtögette és dolgozta fel a magyar mesekincs színe-javát, olyan meséket, amelyek a nép életerejéről, találélkonyságáról, humoráról, meleg szívéről tesznek tanúságot, és örökbecsű darabjai a magyar kultúrának.

Szerintem: 

Ha vannak mesék, amelyeket gyerekkoromtól viszek magammal, mert ezeket olvasta az óvónő és az anyám, akkor ezek azok. Kicsit ezért egy-egy történetet furcsa is volt olvasni, annyira be van épülve a mesetudatomba és mesélve, nem olvasva.

De, mivel olvastam, és

már nem kisgyerek vagyok, azért vannak új élményeim is. A világ népmese kincsét megismerve már említettem, hogy mennyire brutálisnak érzem a japán meséket. Most megvolt az élmény, hogy az erőszak mennyire eleme és milyen brutális Benedek Elek meséiben is. Ha a címadó mesét nézem, akkor a nádszál kisasszony két szolgálólánya is szomjhalálra van ítélve, mert a herceg nem bírja ki, amíg forráshoz érnek. De mesei szokásként vadaknak fizetségül kihasítják a saját húsuk, és olyan mese is akad, amiben a fiatal hős átvágja a boszorkány tizenkét lányának torkát, aztán megszökik és elveszi a legkisebb, legszebb lányt. Mit ne mondjak, nem kicsit érzem problémásnak, hogy ezek a leányzók milyen könnyen mennek el, szeretnek egy olyan fiút, aki a fél vagy családjuk nagyobb részét kiirtotta. Mese tudom, de akkor is.

Magyar mesék, így nem lepett meg, hogy mennyire beléjük vannak írva segítő, mágikus lovak. A magyar lovas nemzet volt, nem meglepő, hogy a mesekincsben ezek az állatok az igazi értékek, segítők és varázsos képességeket is adnak nekik. Tucatnyi mese érne igencsak cudar véget, ha nem lennének ezek a csodás, gyönyörű állatok, akik önzetlenül segítenek.

Jellemző az is, hogy cselekménnyel zsúfoltak, sok mindent találunk egy-egy történetben. Akár akkor is jöhet egy csavar, amikor azt várná az ember, hogy már a happy end következik. Vannak, akiknek igencsak meg kell azért dolgozniuk. De ez szerethető benne, mesések és kalandosak, szinte átvezetik a gyerekeket a fantasy történetek felé.

Bár sokat ismertem gyerekkoromból, azért újdonságokkal is találkoztam. Fura is lett volna, ha nem lett volna benne eddig nem ismert mese. A Hapupipőke királyfin igencsak nagyot néztem többek között. Eszembe nem jutott volna, hogy már Benedek Elek ilyen mesét tett bele a könyvbe. Nem pont az ismert mese nemcserés verziója, de nem is véletlenül ez a címe. A béka története is kicsit más, mint amit ismertem. Csak részben azért, mert én macskával és nem békával ismertem. Az is új, hogy az újra nővé vált szereplő nem tudja megbocsátani, hogy a herceg békaként ki akarta játszani és el akarta hagyni. Hiába szereti, hiába boldog házasok, mégis elhagyja. Persze a herceg majd bizonyít, de ez is egy olyan elem, amit egy modernebb mesében vártam volna.

Kedvencet nem feltétlenül akarnék belőle választani. Hangulattól is függene, és sokon ott a gyerekkori nosztalgiám is. Éppen elég az, hogy színesen elbeszéltek, változatosak és meg tudtak lepni fordulatokkal.

Végül, ha azt akarnám megfogni, mit tanítanak ezek a mesék, mai fejjel nekem arról is szóltak, hogy a cél mennyire szentesíti az eszközt. Nem tehetek róla, de a legerősebb élményem most az erőszak mennyisége és erőssége volt. Gyerekként hogy nem akadtam fenn ennyi véren és halálon…