Fülszöveg: 

Lana egy csalódás után mélységesen magába zárkózik és elfojtja az érzéseit. Azonban ez örök nyomot hagy a lelkén. Többé nem bízik meg senkiben, és végül elveszíti önmagát.

De egyszer mindenkinek szembe kell néznie a múltjával. A múlt árnyai pedig újra az útjába terelik azt a nagyképű, lekezelő alakot, akitől mindig is igyekezett távol tartani magát. Dantét, a szexi dobost.

Sosem akart a közelében lenni. Sosem vágyott arra, hogy a férfi felfigyeljen rá. Csakhogy Dante nem az az ember, akinek nemet lehet mondani. Főleg, amikor kifejezi, mennyire vágyik a lányra, és többet akar tőle, mint régen. Sokkal többet.

Azonban a dobos is rengeteg titkot őriz. Például, hogy Lana miatta nem lehet együtt azzal, akit szeretett. De ahogy az érzéseinket, úgy a titkokat sem lehet sokáig elrejteni…

Vajon mindez éket ver közéjük, vagy közelebb kerülnek egymáshoz, mint valaha?

Szerintem: 

Szép kerek, egyszerű és lineáris. Tudtam kedvelni, hogy nincs túlbonyolítva. Avagy, meglepően

kellemes limonádét kaptam, ami a zsánert nem váltja meg, de egy kis időre simán kikapcsolt.

A történet Lana körül bonyolódik. Magát átlagos nőnek tartó, huszonéves fiatal nő, aki az öccsét segíteni tér haza horvát szülővárosába. Ha van a regénynek gyenge pontja, az kicsit maga Lana. Soha nem tudok mit kezdeni azzal, amikor Lana simán narrálja magát úgy, hogy csak egy átlagnő. A volt pasijai nem panaszkodtak rá, ki van békülve magával, de nem lehet egy lapon emlegetni Dante modellszépségű barátnőivel. Utána meg azt olvasom, hogy a környék top pasija a legjobb nőnek nevezi a városban? Meg a legjobb pasik csorgatják utána a nyálukat? Mintha egyszerre lenne a bombanő meg a helyeske szomszéd lány típus is – én meg a kettőt egymást kizárónak érzem. Vagy, rosszabb esetben annyira nem becsüli magát a hősnő, hogy nincs tisztában az adottságaival. De ez itt nem az a helyzet.

Lana és a testvére körül ott van Dante, a gyerekkori triumvirátus egyik fele. Akit Lana mindig ellenszenvesnek talált – már csak azért is, mert a fiú bátykába volt beleesve, aki észre sem vette. Egyszer mégis, de annak nagy csalódás lett a vége. Lehet sejteni, hogy a regény szerelmi szálát az adja majd, hogy Lana rádöbben, végig a rossz testvérre pazarolta a gyengéd érzelmeit, amikor Dante volt az, aki mindig mellette volt, segítette. Most azt is felfedezi mellé, hogy dögös zenész lett belőle.
Nyomorult Dante sokkal egyszerűbb eset: mindig is Lana kellett neki, és most úgy dönt, meg is szerzi, és nem csak nézi, hogy a bátyjának áll a zászló.

De szerencsére itt van történetük, és bár Dante esetében túl könnyű a kamaszkori érzelmek továbbélése, noha eltelt 7 év, legalább némi alapot kapnak, nem csak szerelmesek a semmiből. Újra ismerkednek, együtt dolgoznak, sokat beszélgetnek, mielőtt egyáltalán szóba kerül, hogy barátok vagy többek lesznek.

Az is pozitív, hogy ténylegesen benne van, miként igyekeznek megmenteni az éttermet. Lana öccse érdemben mellékszereplő, nem csak egy felesleges harmadik kerék. A végére Dante bátyja is belefér ebbe a zónába. Így, ha nem is sok, de legalább egy szűk kör szereplői korrekten össze lettek rakva. Nem túl bonyolultak, de ahogy fentebb is említettem, most értékeltem, hogy nincs túlbonyolítás, hanem lineáris, érthető és érzelmileg nem túlmagyarázott. A szereplők sem.
Ha már a fiúk – nem tudom, mi a regénnyel a terv, de a két fivér simán kaphatna saját történetet is.

Negatív szereplő nincs, a szereplőknek magukon kell felülemelkedni, hogy megkapják a happy endet. Vagyis, a konfliktus is minimális.

Azt még nem döntöttem el, mit szóljak ahhoz, hogy szerintem a zenekar, a két csellós, akikkel Dante fellép, szerintem a 2Cellos. Meg persze nincsenek nevezve, de annyira egyértelmű… Ilyenkor olyan fura nekem, hogy nem kitalál valakiket, de meg még sem lehet őket nevezni, így csak beleérthetjük őket…

A stílusa pedig női regényes. Van ugyan benne kicsit több is, de ez románc, érzelmekkel és emocionális döntések, felismerések kitárgyalásával. Meg nem akasztott fura képekkel vagy obszcén elemekkel, de a szöveg sem vitt magával.

Összefogva ez most pozitív élmény volt. Bele tudok kötögetni, de egy kellemes limonádé, ami azzal emelkedik ki az átlagból, hogy nem bosszankodtam rajta. Mert különben azt szoktam – meg utálni a főszereplőt. Most ilyen gondom sincs.

Idézet: 

Hát, igen… Van, akit csak utólag tudunk értékelni. Akkor, amikor elveszítjük egy időre, és a távolság olyan nagyra nő, hogy utána a közelség részegítő.