Fülszöveg: 

A polgárháború elkerülhetetlen volt.

Élje át Franciaország utolsó három napjának apokalipszisét.

A közeljövő sötét Franciaországában egy rendőrségi intézkedés egy párizsi külvárosi negyedben tragédiába torkollik. Az egyik csapdába csalt rendőr elveszti hidegvérét, és válogatás nélkül tüzet nyit.

Az iszlamista gettó lángra lobban, amibe az egész ország beleremeg. Városról városra terjed tovább a tűz, a Köztársaság darabjaira hullik.

A rendőröket, a bűnözőket, a terroristákat, az állami vezetőket, az újságírókat és az átlag polgárokat egyaránt maga alá temeti a káosz.

Az áram- és vízszolgáltatás gyorsan megszűnik, az élelmiszerkészletek kimerülnek, nincs többé közrend, kommunikáció, szállítás és orvosi ellátás. A káosz eléri a vidéket, a társadalom széthullik, és a városok az erőszak, a fosztogatók, és hatalmas tűzvészek áldozatául esnek. Mindentől megfosztva és magukra utalva, a polgároknak fel kell készülniük, hogy szembeszálljanak a pusztítással.

Szerintem: 

Már tudom is, hol lesz a helye a polcomon. Beteszem az

Egy másodperccel később mellé. Ez is egy brutális vízió arról, miképpen mehet tönkre a világunk. Csak ebben nem EMP robban és üt ki mindent, hanem a társadalmi feszültségek jutnak el a tetőpontra.

Az ilyen könyveknek az erőssége, hogy hihetően továbbgondolják a jelen pillanatát, ebben is megvan. Franciaországot teszi be a fókuszba, de szerintem minimális változtatás kellene, hogy akár Németországban vagy Angliában játszódjon. A menekültek, betelepülők már többségben vannak, fenyegetők – egyszerre van jelen a mély szegénység és bűnözős, a túlzott liberális PC és a rasszizmus. Amikor egy rendőr pedig az életét mentve lelövi a rá támadó fiatalembereket, kitör a harc.

Nem lehetne azt mondani, hogy ez egy egységes regény. A cselekmény köti össze a részeit – hogy mi történik, amikor megindul az áradat. Amikor a már nem is kisebbségben levő kisebbség felkel és tör-zúz, amikor a terroristák is mindent megtesznek, nehogy lemaradjanak. Amikor az elit menekül és amikor összeomlik az állam.
Sok-sok szereplőt mozgat, akik valamiképp beleilleszkednek ebbe az egészbe. A menekültek/kisebbség jogaiért harcosan kiálló gazdag lány, aki még a vész órájában sem fordít hátat az elveinek. Beenged a házba a fenyegető, fekete fiatalembert, aki aztán órákig erőszakolja, majd továbbadja a főnökének. A férfi, aki rég mondta, hogy ez a rendszer rossz és a hatalmasok nem tettek semmit, hogy megállítsák a helyzetet – amikor pedig eltűnik a rend, ő fegyvert ragad és nekiáll levadászni a vezetőket, akiknek köszönhető mindez. A fiatalasszony, aki a zavargások közepette szül meg és a kisbabával igyekszik biztonságba jutni a férjéhez, vidékre. A nyugdíjas ezredes, aki a lakásába zárva, egy kis félvér kislányt megmentve várja a véget. A tábornok, aki rajával egyedül megy ki, hogy próbáljon segíteni a letarolt rendőrségnek. Az állatkert két elszabaduló elefántja, akik Párizsban keresik egymást.

Lehetne hosszan sorolni. Ez nem egy ember vagy család története, hanem sokaké, akikből mozaikként áll össze a regény. Ez kicsit más, mint a hagyományos regény, és ez elidegenítő is lehetne, nekem azonban tetszett. Jól illett a zsánerhez és így valóban sok oldalról, több nézőpontból meg lehetett mutatni az összeomlást.
Az is igaz, hogy vannak visszatérő alakok, akiknek a léte megteremti a regény kohézióját a helyzeten túl. Párat fent említettem is, de nem árulom el, hogy a felsorolásból kik ők. Már csak azért sem, mert a Gerilla trilógia lett, és még én sem tudom, kik jönnek vissza a második kötetre és valódi kiemelt szereplők az egészben. Tippem lenne, pl. az ezredes unokája, aki tisztítóhadjáratba kezdett – de igazából nem tudom.

Világépítő és cselekményközpontú a történet, amelyben az egyes alakok inkább csak árnyak, de a kor jellegzetes figurái is egyben. Pár vonással vannak megragadva és fel lehet bennük ismerni koruk különféle embereit. Így többek is maguknál, a világépítés részei.
Az viszont nehezebb kérdés, hogy jó – rossz vagy bármilyen szembeállítás lehetséges-e. Talán csak a hősök emelkednek ki. Mint a fiatal anya, aki menekül Párizsból kifelé. A tábornok, aki Leonidászt idézve megy az áradatot egyedüliként feltartani. Az, hogy különben ki a jó, ki a rossz, ki mennyire csak kora gyermeke, már nehezebb megítélni. Ok, azért az erőszakoló gyilkosoknak semmiféle mentséget nem keresek, de ez elvakult egyenlőségpártiak, akiket aztán marhaként mészárolnak le, sok tekintetben koruk és a korábbi politika áldozatai. Nem jók, nem is rosszak, csak naivak és vakok, aminek nagy ára is lett később.

A kötet hangulatos – bár ez azt takarja, hogy fojtó a légköre. A káosz, az összeomlás története és az nem egy boldog történet. Még, azoknak a szereplőknek is, akiknek jut most valamiféle happy end és vége, a fejük felett lebeg a bárd és nem fogadnék senkire, hogy fenntartható a jó állapota és nem jön hamarosan a tragédia. Mert itt minden bizonytalan és már nincsen semmilyen biztonság. Ezt a végletekig megragadta Obertone.

Azt nem szeretném fejtegetni, hogy a jelenre visszatekerve mit akar mondani a regény. Maradjunk annyiban, hogy a saját javukra nyerészkedő, magukért dolgozó hatalmasok kapnak egy gyilkost a nyakukba, aki el akarja takarítani őket a cselekményben.

Érdekes a formátum, jól megfogott egy összeomlást a cselekményben. Izgalmas, feszült és fogalmam sincs, merre tart a történet. Ami itt jó pont és igencsak késztet arra, hogy olvassam tovább a trilógiát.