Fülszöveg: 

Régebben mások otthonát takarítottam, most pedig a saját házamban élek a családommal. Bájos konyha, csendes zsákutca, hatalmas kert, ahol a gyerekeim játszhatnak. A férjemmel, Enzóval évekig spóroltunk azért, hogy mindezt megteremtsük. A múltamat már magunk mögött hagytuk. És mindent megteszek, hogy ez így is maradjon…

Új szomszédunk, Mrs. Lowell különös tekintettel fürkészi Enzót, de azért elfogadjuk a vacsorameghívását. Hátha lehetőségünk nyílik összebarátkozni. A házvezetőnője fehér kötényben, a haját szoros kontyba tűzve nyitja ki az ajtót. Pontosan tudom, milyen érzés az ő helyében lenni. De fagyos tekintetétől kiráz a hideg. Ugyanakkor nem ő az egyetlen furcsa teremtés az utcánkban.

Biztos vagyok benne, hogy egy sötét alak figyel minket.

Azt hittem, magam mögött hagytam a titkaimat. De lehet, hogy ez a csendes külvárosi utca a világ legveszélyesebb helye?

Szerintem: 

Részről részre vesztettem a kedvemből, és ha nem is utáltam meg a végére a sorozatot, azért

elég sok fenntartásom lett. Ez most nekem olyan élmény volt, hogy jobban esett volna, ha az első kötet után elengedi McFadden a szereplőit.

A jelen kötet az előző után több mint 10 évvel veszi fel a fonalat. Millie már Enzo felesége, akinek két gyermeket is szült. Beköltöznek a nő álmai házába, de ott aztán elkezdődnek a bajok. Millie aggódik a fia, Nico miatt, aki kapcsán felmerül benne, pszichopata-e a fia. Aggódik a szomszéd szépség miatt, aki kivetette a hálót Enzóra. De aggasztja a takarítónő is, akit Enzo rákényszerít.
A történet meg az, hogy próbál küzdeni a paranoia ellen, vagy kutat, hogy mégiscsak neki legyen igaza. A végére meg a képébe robban az egész, mert megtudjuk, a körötte levők milyen bűnöket követtek és rejtettek el, amit Millie nem érzett meg. Hogy csak pár példát említsek: annyira attól félt, hogy Nico örökölt belőle sötétséget, hogy észre sem vette, a fiát egyre súlyosabban zaklatják, és a szelídnek, csendesnek és jónak gondolt kiskamasz lánya ragadott fegyvert, hogy megvédje az öccsét. A szomszéd asszonyt találta sötét figurának, miközben a férje volt a pedofil rém.

Ahogy belegondolok, nem a történettel volt bajom. Azt szépen felépítette az írónő: sejtésekkel, nyomokkal, és súlyos baljós hangulattal. Még annak is van értelme, ki mit rejteget. Parádés a végeredmény és a legvégére is jutott egy csavar. Mert Millie akkor sem tud meg mindent, amikor már azt hiszi, minden titkot felfedtek előtte.
Nem, ami engem zavart, de annyira, hogy néha olvasni se akartam már tovább, az Millie Calloway.

Kezdjük azzal, hogy nincs összhangban az, amit magáról szeret képzelni meg az olvasottak alapján tapasztaltak. Itt nem cselekvő fél, hanem egyre inkább rosszat sejtő asszony. Enzo lesz az, aki megtesz olyasmiket, amiket korábban Millie tett volna – pl. ő segít megszökni a bántalmazott asszonynak, míg Millie észre sem veszi, hogy a takarítónőjük mivel küzd. Korábban ő lett volna az, aki megleckézteti a férjet. De lehetne azt is nagy betűkkel írni, ahogy neveli a gyerekeit. Mintha minden perce azzal telne, hogy pszichopata/szociopata jegyeket keres bennük, aztán ezek miatt aggódik. Mintha akkor is beleszuggerálná beléjük, hogy hidegebbek és gyilkosabbak, ha különben normálisak is lennének.
Nem állt jól neki a féltékeny feleség szerepe sem, pláne, hogy folyamatosan ki van akadva azon is, hogy két gyerek után 40 plusszosan már nem az a nő, aki huszonévesen. De persze nem próbál meg változtatni a zavaró dolgokon. Pl. a szomszéddal szemben szégyelli az alakját, de a megoldás csak annyi, hogy felvesz egy strandruhát, amit a leárazott rondaságok közül választott. Aztán csodálkozik, hogy nem érzi magát jól a divatos, sportos szomszédasszony mellett, félve az összehasonlítástól.

A szereplőkön túl megvolt az a hatás is, hogy annyira egy típusú csavarra építette a sorozatot McFadden, hogy sok minden sejthető lett emiatt. Azért így is voltak benne fordulatok és meglepetések, de az újdonság varázsa, amit az első rész tudott, ebben nincs benne.

Viszont, tetszett, amit a gyerekekből ki tudott hozni. A vége ismeretében annyira jól összeáll, mit és miért csináltak. Ami persze legtöbbször nem egyezik azzal, amit Millie tényként kezelt. Így egy különös megbízhatatlan elbeszélő mellől ismerhetjük meg a cselekményt. Mert Millie sincs tisztában azzal, hogy félrevezet, hiszen neki meggyőződése, hogy ő mindent észrevesz, átlát és nála az igazság.

Könnyen olvasható, az eseményeket próbálja pörgetni is. Csak éppen ebben a kötetben soknak éreztem Millie lelki kínjait, féltékenykedését, vagy ahogy a gyerekébe pszichopatát lát. Ez az elbeszélőt is meghatározza, és így nem olyan szórakoztató a könyv, mint az előző részek.

Több minden tetszett benne, de nem vagyok róla meggyőződve, hogy nagy létjogosultsága lenne ennek az epizódnak. Ez már egy más Millie, más történet, mint amit eleinte szerettem. A gyilkos igazságtevő jobban bejött, mint az aggodalmas és féltékeny feleség/anya.