Fülszöveg: 

Pillangóvá változó szeretők; tulajdon lelkét kereső robot; cigarettafüstként kavargó, teremtő lehelet; kapcsolatfelvétel az ismert univerzum peremén; az Első Magyar Igazságosztó és Bűnüldöző Egylet története – az SFmag, a legolvasottabb hazai online fantasztikus magazin Hugo-, Sturgeon- és World Fantasy díjas novellák közül válogat, nagy öregektől és utóbbi években befutott szerzőktől, külföldiektől és magyaroktól egyaránt. Tíz novella a fantasztikus irodalom legjavából!

Szerintem: 

Egyetlen szó mozog a tudatomban a kötet kapcsán: furcsa. Azt nem mondanám rá, hogy

nem tetszett és fájt olvasni, de attól is messze volt, hogy szeressem és szívesen olvassam. Folyamatosan azon pörögtem, hogy ez mennyire weird, noha nem mondanám őket hagyományosan weird történeteknek.

Nincs szervező elv sem, legalábbis nem találtam. Én szeretem, ha tudom, mi alapján válogatták egy antológia szerzőit és történeteit. Itt nincs közös elem vagy egy közösség, aminek minden író a tagja lett volna.
Máskor talán azt értékeltem volna, hogy így meglepetés lehetett minden novella, mert nem tudtam, mire számítsak tőlük. De a rendező elv akkor is hiányzott és feleslegesen rápörögtem arra, hogy ezek a történetek miért kerülhettek be egymás mellé.

A változatosság különben megvan. Ebben a kötetben elfér egymás mellett a Kénkő Kleopátra fekete özvegy pillangó verziója, aki nem felfalja az ágyába vitt férfiakat, hanem pillangóvá változtatja és gyűjti. Az Anakoinózis idegen bolygóra érkező embereivel, akik az őslakos szőrmókokat kezdik el rabszolgaként alkalmazni, nem is sejtve, hogy azok tanulnak tőlük, hasonulnak, és a két faj egyesítésére készülnek. De vannak állandóan méhben létező, gazdatestet irányító babák és olyan másvilági szint is, ahol az abortáltak szenvednek a végtelenségig, a menny reménye nélkül.

Nagy mániám, hogy folyton azt keresem, mi mire emlékeztet.
Itt is megtaláltam a magam kis párhuzamjait, amivel kicsit másképp néztem a történtekre. A testrablós történeteknek külön zsánerük is van, de itt egy más helyzetet kaptam. Ahogy parazita és gazdatest együtt létezik, az Mayer sci-fijét idézte fel. A Rádiumember kapcsán a Garabonciás Osztag egy depresszív víziója ötlött fel lelki szemeim előtt. A fogakat kitépető angyalra meg nem nagyon találtam még gondolatokat sem. De maga a másvilági képe, ajtókkal, ki és belépéssel, a rendszer feletti katonákkal inkább a manga, mint a keresztény hitvilág felé vinne.

Szomorkás, megrázó az egész kötetnek a hangulata. Ahogy most belegondolok, legerőteljesebben a már szinte horror képek maradtak meg bennem. Ahogy fordul a kocka, és a nő kerül bele a bilincsekbe. Ahogy a fogóval tépik a fogakat. Ahogy a csecsemőket ültetik egyik gazdatestből a másikba. (Azt különben nem értem, méh híján férfiba miképp lehet. Mindegy, ez nem az a helyzet.)

Vannak jó ötletek benne – a robothoz menő nő (Erósz, Fília, Agapé címűben), aki aztán koppan egy nagyot, amikor a robot fel akarja fedezni magát és otthagyja egy kisgyerekkel, aki sokkal inkább kötődött robot apjához, mint emberi anyjához. Ebben különben van egy olyan nyomasztás, amit még fel se tudtam dolgozni – a hősnőt saját elmondása szerint molesztálta az apja. Bennem fel is merült, hogy nem véletlenül egy robot mellett köt ki.

Valente történetétől meg kavarog a fejem. Valami lírát érzek benne a tudományos és fizikai szavak halmaza ellenére is, de hogy mit kezdjek ezzel?

Más idegállapotban lehet megérne egy újraolvasást. Most annyira depresszívnek éltem meg, hogy komolyan örültem, amikor letehettem.