Fülszöveg: 

A kilátástalanság és a remény megrendítő, igaz története
Dov és Yitzhak egy kis hegyvidéki, magyar faluban él a világ és a háború zajától elszigetelve. De egy napon 1944-ben a borzalom őket is eléri, és minden megváltozik. A nácik ellepik a falusiak otthonát, az ott élő zsidóknak csupán egyetlen órájuk marad az Auschwitzba tartó vonat indulásáig.
Hogy ezután mi történt, arra hat évtizeden át nem találtak szavakat a testvérek. Ám egy jó barátjuk kérésére most mégis megtörik a csendet, és izraeli otthonuk biztonságában elmondják fájdalmas, kegyetlenül őszinte történetüket, amelynek nem szabad feledésbe merülnie.

Szerintem: 

Amikor nem a történet az, amit a regény erősségének érzek. Malka Adler egy testvérpár történetét meséli el, akiket

elválasztottak egymástól, de újra egymásra találtak és egymásba kapaszkodva túlélték a poklot.

A maga módján a történet is erős. Nem kendőz el semmit, nyersen és díszítés nélkül sorra veszi, mit kellett túlélni. Az otthonuk elvesztése, a vagonok, az erőszak és éhezés. Verés, betegségek, az emberi kegyetlenség pantheonja. Mi több, a háború és a pokol után az újrakezdés nehézsége. Mi kísért utána is. Ami pedig a legkegyetlenebb talán: a hazatérés. A testvérek visszatérnek a családi házba, ahol már mások laknak. Nincs már semmi, amit szerettek. Még az állataikat is lecserélték. Legfeljebb bútor, amire ráismerni. Az új lakók meg közlik, hogy ez már nem az övék, menjenek.
Ezt is a könyv erényei közé kell írni: nem csak a koncentrációs táborok története, hanem azé is, utána hogyan és hol lehetett tovább élni. Az milyen harc volt.

Mégsem ez maradt meg bennem legerősebben. Az a nyelvezet lesz. Adler regényesen beszéli el a történetet, a két testvér váltva, külön szálon és mégis egymást kiegészítve mondja el az életmeséjét. Ügyes a szerkesztés, ahogy a két elbeszélés összefonódik és építik egymást is.
A trükk meg az, hogy hiába regényes, mégis, vissza tudja adni az élőszót. Valóban olyan, mintha a már öreg túlélőknél járnánk, akik megtörik a csendet és beszélni kezdenek. Gyakran tőmondatokban, velősen. Van abban valami zaklatottság, ahogy még a mondatok is töredékek, amikből összeáll a történetet. Idézi a gyereket, aki a történtekkor volt az elbeszélő. Elsőre furcsa volt, de olyan hangulatot ad a történetnek, ami ráerősít a drámájára és a fájdalmakra, konfliktusokra.

A két fiú más jellem különben. Akár kamaszként, akár már felnőtt emberként. De talán ez is kellett ahhoz, hogy túl tudják élni. Egymásba kapaszkodtak. Egymásért küzdöttek.
Jó – rossz. Ilyen fogalmaknak ebben a történetben nincs helye. Küzdelem van az életért. Egyszerűen nem lehet elítélni, amikor az egyik fiú tolvaj lesz, hogy a gyengébb testvérének ételt szerezzen. A rossz fogalma megmarad az arctalan német tömegnek, akik olyan dolgokat tesznek, mint a gyenge, összeeső emberre a kiéheztetett kutya ráuszítása.

Őszinte, nyers kötet.
Vannak benne olyan gondolatok, amelyek már felmerültek bennem, de nem szokás arról beszélni. Pár német hogyan volt képes milliókat kivégezni a táborokban? Mivel itt már öreg emberek mesélik el a megpróbáltatásokat, ők feltehetik a kérdést. Kapunk is egy választ, amit először hallottam, de volt benne bölcsesség. Az éhes ember elbutul és nem gondolkozik. Csaj egy dolog foglalkoztatja: az étel és a túlélés. A németek tettek róla, hogy éhesek és reménytelenek legyenek. Gyengék. Az a gondolata különösen megütött, hogy az erősek voltak azok, akik végeztek magukkal. Akik valamilyen módon, a kerítéssel vagy akár akasztással kiszálltak. A gyengék haldokolva meneteltek a kivégzés felé.

Azt még nem fejtettem meg, miért olyan rossz érzéssel tettem le ezt a könyvet. Jól van megírva, vannak benne új gondolatok, pedig a témáról már rengeteget olvastam. A maga módján még pappy end is, túlélnek és családot alapítanak, új otthont teremtenek. Akkor mi nem tetszik mégsem? Erre még nem jöttem rá, csak az érzés van meg. Jobb könyvnek tartom, és mégsem tetszett.