Fülszöveg: 

Hogy ​mit nem szabad csinálni Las Vegasban? Hozzámenni egy idegenhez.
Az egész este az én ötletem volt. Én voltam az, aki „ébredjünk tigrissel” jellegű éjszakát javasolt, csak a végén nem egy nagymacskával, hanem Vince Rossival az ágyamban ébredtem, és egy gyűrű csillogott az ujjamon.
Vince teljesen más, mint képzeltem, és megtestesít mindent, amiről fogalmam sem volt, hogy kellhet nekem. Hirtelen minden porcikámmal szerelmes lettem a véletlen hozta férjembe, és egyáltalán nem akartam véget vetni ennek a házasságnak.
Tartson örökkön örökké. Mit számít, hogy alig ismerjük egymást? Statisztikai szempontból legalább olyan jó esélyeink voltak, mint bármelyik párnak.
És szinte már el is hittem ezt, míg meg nem kaptam az érvénytelenítő papírokat…

Szerintem: 

 Ahogy sejtettem: az a szereplő lett a főszereplő és azzal a történettel, amit Aston az előző kötet végén belebegtetett. Vagyis,

Lydia legjobb barátnője és az ő vegasi házassága lett a téma.

Újabb klisét kapunk: a hirtelen, random esküvőt, amit a felek ismerkedése és szerelembe esése követ. Csak éppen, újfent azzal vagyok bajban, amivel az első kötet esetén is. Túlzottan mese és hihetetlen az egész. Értem én, hogy ezek a könyvek nem realisztikusak, de komolyan ennyire messze el kell menni?
Kb. egy találkozás után már mennek is a kápolnába, aztán egy hét, némi szex után már közös házuk van és azt tárgyalják, milyen háziállatot tartsanak és hány gyerekük legyen. Kb. semmit nem tudnak egymásról, de ez a nagy szerelem?

Ahogy Aston másik történetében, itt is a kémia, ami megvan. A felek kezdettől egymásra akarnak ugrani, aztán meg is teszik. A regény jelentős része light erotika. Payton előbb tudja Vince farokméretét, mint pl. azt, hogy milyen diplomája van, vagy mennyi idős. Pedig nem az lenne az egyik nyitókérdése? Mi a neved. Mennyi idős vagy. Mit dolgozol/mit tanultál. Hát, itt nagyon borul minden sorrend. Az erotika jegyében.

Csakhogy, még ezzel együtt is ez a sikerültebb regény. Itt legalább van törekvés arra, hogy Vince és Payton meg is ismerje egymást és ne csak vízszintesben. Beszélgetnek, rácsodálkoznak egymásra. Ha szerelemnek nem is nevezném, ők legalább valamit elindítanak maguk között azon túl is, hogy 'kockás a hasad' és 'szép a hajad'.
Kevés ez a vonal, de legalább létezik.

A másik, hogy szimpatikusabbak a szereplők. Payton jobban a valóság talaján áll és jól áll neki a szórakozottsága. Tényleg hirtelen, heves, nagyon él és kedvesen bohókás. Az a fajta spontán, kedves lány, akiről el is hiszem, hogy Vince, akin lazítani kell, lehorgonyozna.
A férfi pedig a szokásos álomherceg: gazdag, mélyről küzdötte fel magát. Most vagyonos, jó diplomája van és még szuperül is néz ki. Annak ellenére, hogy sztriptízklubja van, az minőségi hely, ahol tisztelettel bánnak a dolgozókkal. Ő sem él vissza senkivel, szeret segíteni és jót tenni. Még hűséges is: kezdettől annyira el van kötelezve Payton felé, mintha mindig is szerette volna és nem csak két perce ismerné.

Mellékszereplők most se nagyon vannak. Lydia még kevesebbet van jelen, nem is hiányzott, mint Payton az ő történetében. Így nagyon kétszemélyes, ezért kár, de nagyon mást nem is akar elmesélni a sztori, mint ennek a párosnak az egymásra kattanását.

Sajnos, a konfliktus még mindig nagyon mű. Olyan ostoba félreértés – Vince még az elején előkészíttette az érvénytelenítést, ha Payton azt akarná. Csak éppen akkor kerül a lány kezébe, amikor már szerelmet vallottak egymásnak és közös jövőt tervezett. – van benne, hogy elrendezni se kerül egy fejezetnél többe.

A stílusa annyival jobb, mint az előző részé, hogy Payton kajlasága jobb párbeszédeket szül. De különben ugyanaz a női bestseller, köznyelvi, néhol obszcén szöveg. Vagyis, nem ugrik ki az átlagból.

Még mindig nem szeretem ezt a sorozatot, és erre a részre sem mondanám, hogy tetszett. De határozottan a két kötet közül ez a jobb.