Fülszöveg: 

A ​Tarmon Gai’don közeleg. És az emberiség nem áll készen.

Rand al’Thor, az Újjászületett Sárkány igyekszik még az Utolsó Csata előtt egyesíteni a királyságok és szövetségek töredezett sorát. Míg ő a seanchan erők északra nyomulását akarja megakadályozni, szövetségesei kétségbeesetten próbálják visszaszorítani a sötétséget, amely mintha magának az Újjászületett Sárkánynak a szívében vert volna tanyát. Egwene al’Vere, a lázadó aes sedaiok amyrlinje a Fehér Torony foglya, kiszolgáltatva zsarnoki ellenfele kényének-kedvének. Ahogy telnek a napok, és közeleg az általa Álmodott seanchan támadás, a lány próbálja összekovácsolni az aes sedaiok széthúzó frakcióit, egyúttal küzd a mindent eluraló bizonytalanság és elkeseredettség ellen. Harca megmutatja, mennyit érnek az aes sedaiok, és küzdelme dönti el a Fehér Torony jövőjét – márpedig azon múlik az egész világ sorsa. Az Idő Kereke forog, jönnek-mennek a korok. Múlt, jövendő és jelen egyaránt a sötétbe hullhat…

Szerintem: 

Mondanám, hogy na végre! Részek óta várok arra, amit

Sanderson elkezdett és csinál ebben a kötetben. Ha végig ilyen lenne, gyorsabban is olvastam volna őket.

De, kis keret. Az elején úgy is van egy hosszas történet a keletkezésről. Jordannek már nem adatott meg, hogy befejezze a sorozatát, de vázlatokat készített hozzá. Az özvegye kérte fel Sandersont, hogy ezek alapján fejezze be a sorozatot. Ő meg is írta, csak akkora terjedelem kellett hozzá, hogy nem 12 kötettel zárunk, hanem az utolsó 3 részre lett bontva, és annak első része a Gyülekező fellegek. Abba kár is belemenni, mi Sanderson és mi Jordan. Állítólag voltak kész jelenetek is, és az utolsó mondat is az eredeti szerzőé.

A lényeg azonban, hogy Sanderson felpörgette a cselekményt. Végre nem új történetekbe kezdünk és dagad tovább a folyam, hanem az eddig megkezdett sok-sok szálat elkezdi elvarrni és tényleg mindenkit elkezd a döntő csata helyszínére vezetni a szerző. Rand most már ki is jelenti, hogy mennek a hegyre.

A legnagyobb fordulat nálam Egwene esete, aki részek óta próbálja egyesíteni az aes sedai asszonyokat, csak éppen soha nem haladtunk. Eddig. Sanderson most az ő helyzetét megoldja, véget ér a megtörtség és még a szeretett férfit is oda fogja tudni rendezni a nő mellé. Egwene mindig is az egyik olyan szereplő volt, aki idegesített. Most viszont elkezdtem megszeretni is. Szépen fel van építve, mit és miért csinál. Elvek és tettek asszonya lett belőle, aki állja a sarat és lehet rá számítani. Vagyis, a Gyülekező fellegek legnagyobb felfedezése számomra ő lett.

De bírtam azt is, ahogy a politikai játszadozások is kezdenek kifutni. Rand már nem játszik: állj mellém, vagy készülj, hogy a világ a sötétségbe veszik! Avagy, volt egy nagy beszélgetése Tounnal, érdekel is, mire mennek még egymással, mert mindketten elég mély meggyőződéssel állítják a maguk igazát és nem úgy tűnik, hogy könnyen meglesz az a bizonyos közös nevező.

Modernebb maga a forma, a cselekményvezetés. Pörgő, összeszedett. Kevésbé lírai, így talán kevésbé művészi, de ennek már csak örülök. Ez már tényleg és érezhetően a végjáték, mellette szórakoztató és végre izgalmas lett. Az anekdotázás, a még a végén is világot bővítő leírásoknak és kitéréseknek vége.

Talán még a jellemek is kiforrottabbak. Fix emberek, hősök és a legjobbat akaró harcosok, uralkodók, akik életük megmérettetése előtt állnak. Még minden konfliktus nincs kisimítva, de van is is még kötet hátra.

Nem ragozom túl, hatalmas kő esett le a szívemről. Ezt most megint jó volt olvasni és jövőre már könnyeden be is szándékozom fejezni a sorozat olvasását, aztán esetleg behozom magam a tévésorozattal is.