Fülszöveg: 

Breen Siobhan Kelly az emberek világában nőtt fel úgy, hogy nem ismerte a valódi természetét. Nagyapját, a sötét istent egy időre visszaverték, amikor megpróbálta átvenni az uralmat Talamh és Breen felett.

Breen most Talamh-ben lábadozik a csata és a szívszorító veszteségek után, és olyan erőt fedez fel magában, amelyet még soha nem tapasztalt. Itt van az ünnepek és jeles események – a napforduló és a karácsony, az esküvők és a születések –ideje is. Breen ismét történetei írásának szenteli magát, és amikor a Keegan taoiseachi kötelezettségei megengedik, együtt van a férfival, aki kiképezte, és akit megszeretett.

Keegan áll mellette akkor is, amikor álmában megjelennek neki az ellenség áruló és hataloméhes boszorkányai, akik fekete mágiát gyakorolnak, ártatlanokat áldoznak fel, és Breen kegyetlen elpusztítását tervezik. Breen Keegannel és egész Talamh-fel egyesülve felkeresi a megmentésre szorulókat, és minden fegyverét – a kardját, a mágiáját és a bátorságát – megragadva szembeszáll a sötétséggel.

Szerintem: 

Sajnos, a vége sem menti meg a sorozatot. Ugyanazok a gyengeségei és az erényei, mint az előző két kötetnek. Csak most elnézőnek is nehezebb lenni, mert

ez már a zárlat. Ide kellett volna minden puskaport tartogatni.

Ehhez képest Breen története ennél vérszegényebb nehezebben lehetne. Gyászolnak, készülnek a nagy csatára, minimális alkalommal jön egy álom. A végén meg van egy olyan összecsapás, hogy az akár viccnek is elmenne. Tulajdonképpen a szereplők már a 3. kötet óta készülnek, hogy szembenéznek a sötét istennel és háborúba mennek. Aztán mi lesz? Breen átmegy a nagyapja világába, a nagyija és a párja utánamennek, aztán Breen kb. megvilágosodik, hogyan lehet végezni a férfival, és megteszi. Kb. 2 fejezet az egész és alig történik ott is valami.

Már az is nehezemre esik, hogy egyáltalán összefogjam, miről szólt ez a kötet. Mert nem igazán van ilyen. Breen és Keegan a szabad perceiket egymással töltik. Esküvőt szerveznek. Sokat edzenek. Egyszerűen borzalmas, mennyire nincs ebben a kötetben cselekmény.

Ha legalább lenne hangulat vagy világépítés. De semmivel sem tudunk meg többet a világokról, a köztük levő kapcsolatról, vagy bármiről. Már kész minden, Breen megalkotott egy olyan rendszert, amellyel az emberi és a tündéri világban is létezhet. A sötét isten világa ott van párhuzamosan. A meglevő történeteknél semmivel sem kaptunk többet és hangulatban sem tud többet. Millió meg egyedszerre olvashattam el, milyen idilli a tündérek kis világa. Van benne barátságos sárkány, táncoló kutya, meg sok boldog lény, akik élnének maguknak és csendesen, ha hagynák őket.

A szerelmi szál is mondhatni, nincs. Breen mellett már fixen ott van Keegan, mindenki úgy is kezeli őket, hogy ők együtt vannak és ez nem csak egy fellángolás. Csak ők nem mondják ezt ki, mert a közelgő háború miatt nem lehetnek biztosak benne, hogy mindketten túlélik. Korábban meg nem mernek se szerelmet vallani, se családot alapítani, mert a leendő gyerekek dédapja a kicsiket is simán vadászná és le akarná szívni. Ennek ellenére ők hozták az egyetlen jelenetet, ami annyira abszurd, hogy azon már nevetni is lehetett. A végén Breen várna egy nagy vallomást, lánykérést, vagy legalább egy szerelmi vallomást. Erre kiderül, hogy a Keegantől kapott zafír ékszerek azt a funkciót töltik be, mint az embereknél a jegygyűrű. Így már el vannak kötelezve, ha tudta, ha nem.

Hogy igazságos legyek, azért vannak erényei is a kötetnek.
Szájbarágósan és túlírtan, de önbizalom pumpáló könyv. Breen példáján keresztül azt hajszolja, de nagyon, hogy az ember bármire képes lehet. Hogy hinni kell magunkban.
Tetszett az a jelenet is, amikor Shana másvilági életébe nyerünk betekintést. Az valami annyira beteg és sötét, amikor azon is csak tébolyultan vihog, hogy torz gyermeküket a tűzbe veti az apja, hogy szinte egy horrorban is működne. Ott legalább van egy hangulat, filmszerűség, amit különben hiányoltam a kötetből.

A szereplők továbbra is egyszerűek, mint a konfliktusaik. Van, aki a teljes hatalmat akarja, mások meg az útját állnak. Nagyon egyszerű, jó – rossz felállás. Megint van áldozat, de az előző sémát követve olyan mellékszereplő, akit tud sajnálni az ember, de azért nem hiányzik igazán.

Sajnos, marad az a véleményem, hogy nagyon túl lett ez írva, önismétlő és nincs jól eltalálva a zsáner sem. Se nem kalandos, se nem fantasztikus, még csak nem is romantikus. Ez egy annyira már felhasznált elemekből, rutinból összerakott sorozat, hogy szinte nem több önmásolásnál.