Más világokba átjáró, család történetét felfedő, mágikus.

January különös kislány volt, egyedi, bronzszínű bőrrel és egy apával, aki nem ért rá a lánnyal foglalkozni. Julian Dudose folyton úton volt, különlegességeket kutatott fel a különc milliomosnak, Cornelius Locke-nak. A férfi egyik házában laktak, műkincsek között és Locke egyfajta talizmánként tartotta maga mellett a kislányt. January egy napon azonban felfedezett egy kék ajtót, ami egy másik világra nyílt rá. Elmesélte, de láthatóan nem hittek neki. A lány nem adta fel, célul tűzte ki, hogy ilyen ajtót keres még és kalandjai lesznek. Közben egy ládában ajándékokra lel, egyszer egy kötetre is. A Tízezer ajtó meséjére, melyben két világ gyermekei, egy fiú és egy lány véletlenül összetalálkoztak, és hosszú évekig kerestek egy újabb ajtót, amelyen visszatérhetnek egymáshoz. Miközben az ajtók titka veszélybe sodorja a lányt, lassan feltárul előtte a saját története is.

Alix E. Harrow, már a szerző neve is olyan, hogy félig-meddig regénybéli alak neve is lehetne. Megy is a cselekményhez, hiszen ez egy világok közti, fantázia mese. Még akkor is szépnek találtam, ha igazság szerint annyira nem is varázsolt el a történet.

A cím dupla, hiszen utal a regény világában működő, világok közti ajtókra, de a kötetre is, amit January felfedez és elolvas. Mese a mesében, ajtó az ajtóban. Hozzá a szép borító és meg is van az alaphangulat az olvasáshoz. (Bár túlzottan felidézte bennem a Csillagtalan Tengert, de az legyen a legnagyobb bajom.)

A történet nagyon kényelmes, egy fokkal talán jobban is, mint ami nekem jól esett. Lassan történik benne bármi, és bőven van idő minden következmény feldolgozására is. A betétek is folyamatosan lassítanak rajta. Rá kell szánni az időt – ez egy belemerülő regény, akkor tud hatni a varázslata. Olyan érdekes helyzet áll elő, hogy nem sok minden történik benne, mégsem éreztem kevésnek vagy unalmasnak. A világa, a líra eladja.

Egy ponton rájöttem, hogy sokkal jobban éreztem magam a regényben megjelenő könyv világában, mint January valóságában. Nem nagyon tudtam együttérezni a kislánnyal, akiben egyedül a kutyája iránti elkötelezettsége fogott meg. Hiába nő fel a történet alatt, végig gyerekként láttam magam előtt, és nem igazán szeretem a gyerekhősöket. Pedig bátor, merész, álmodozó – kedvelhetném, és mégsem így lett.

A Tízezer ajtó története meg olyan, mint egy mese. Egy pár, akiket világok választanak el, mégis egymásra kell, hogy találjanak. Vannak benne nagyon szép sorok, számomra személyesebb lett a hangvétele is, mint különben a regényé.

Szerettem, hogy a karakterek okoznak meglepetéseket. Igaz, pont January nem, mert ő az, aminek látszik. De sokan mások őriznek titkokat és bonyolultabbak a történeteik, mint amit látunk belőlük. Akár Julian, akár Locke, akár Jane – többek, jobbak és rosszabbak. Nem egyszerű a jó – rossz szembenállást sem összehozni, miközben mégiscsak az. A kalandozó álmodozók a hősök, míg más világok parazitái a rosszak, ha csendben is űzik ármányaikat.

Költői a regény, nagyon erős hangulatokkal. Mesélős, jó értelemben fülledt a levegője. Valósággal bele lehet aludni, ringat a nyelvezete közel annyira, mint a cselekménye. A költői képei, a leírásai is kidolgozottak. (A névjátékokat is bírtam, pl. hogyan lesz Julian neve ez.)

Azt nem tudom, mennyire érdemes felvetni, hogy sok más portal fantasy is felidéződött bennem olvasás közben. Eleve az, hogy a zsáner feltétele, hogy az ajtók/kapuk más világokra nyíljanak. Sok ilyen könyvet olvastam, szerettem, és fel is ötlött most bennem egyik-másik. Saját történet, mágia és családtörténet, de a kapuk akkor is ismerősek.

Nem az a könnyed fantasy, amiket falok, de a változatosság gyönyörködtet. Nem lesz a kedvencem, de egyszer érdemes volt elolvasni.

Harrow: Tízezer ajtó - Mint fantasy: 75% kidolgozott világ, egyedi és erőteljes hangulat, összeálló történet.

Szubjektíven: 55% tudtam értékelni a szépségét, az alaposságát, de azért nekem lassú.

Sorozatgyilkosos, nyomozós, megtévesztést építő.

Noah szerelmes volt, ha nem is volt kockázatmentes a kapcsolata. Paige gyönyörű, érzéki teremtés volt, aki viszonozta az érzelmeit. Viszont, egy mindenre elszánt milliomos felesége is volt, ha már tervezte is, hogy elhagyja a férjét Noah kedvéért. Mielőtt bármit is tehettek volna, a rendőrség tartóztatja le a férfit. Egy feltörekvő sztárocska és az ügynöke meggyilkolásával vádolják, majd el is ítélik. Hónapokkal később a gyászoló Jenna előveszi az aktát. Kedvenc nagybátyja elhunyt, és a nyomozónő átnézi a vidéki seriff ügyeit is. A hagyatékban ki van emelve Noah ügye, aki ártatlanul lett elítélve, csak rákenték a gyilkosságot. Jenna a férfi mellé áll, majd az igazi gyilkos nyomába ered. Lassan ráébred, hogy nem csak egy gyilkosságsorozat vár megoldásra, hanem minden kapcsolódik egy rémházhoz és a saját múltjához is.

Nem lenne szabad, hogy az előzetes elvárásaim fényében ítéljem meg a regényt, de nem fogok tudni elvonatkoztatni. A fülszöveg, a borító is valami egészen mást sejtetett. A házat emelik ki, amely rejtélyes, kísérteties és sötét a múltja.

Ehhez képest olvastam, olvastam és a ház csak ott van fent az ormon, se hangulatában, se a cselekményben nincs olyan szerepe, mint vártam. Kísértettörténet, gótikus horror helyett egy kortárs thrillert kaptam. Annak korrekt, nem hiába az a szerzőpárosa, akik, de már akkor sem tudott tetszeni, amit olvastam.

A fő történetszál cselekménye lineáris, és Jenna szemszögén keresztül haladunk majd végig az eseten. Közben egy-egy másik szereplő kerül az elbeszélő fókuszába, de alapvetően Jenna a főhős. Sima, sorozatgyilkosos ügy ez, ami átível pár évtizeden. Egyedül az ad neki némi pluszt, hogy van egy család és a ház, amelynek a története kapcsolódik mindenhez. Ahogy erre a nyomra rátalál a nő, már gyorsan haladnak a végjáték felé.

Mellette egy-egy részben a múlt bűnei elevenednek meg. Nem akarom elmesélni, kicsoda Holden – a nevéről simán beugrott a Zabhegyező, bár kétlem, hogy utalás lenne – és miért jelentős, de az ő karriertörténete is ott van a lapokon. Az adná a borzongást, a másságot, de most nagyon úgy éreztem, hogy sok ilyet olvastam már. Bevett technika, hogy álnéven követjük a gyilkos gondolatait és megismerjük a múltját is, hogy a végén meglepetés lehessen, amikor kiderül a valódi személyazonossága.

Itt is élni akartak ezzel, és meg kellene döbbenni, ki a gyilkos. Nekem nem ment. Valamiért annyira azt várta az ember, hogy olyan legyen, akire nem számítunk, aki közel van, és nem gyanús, hogy nem is lepett meg, amikor ilyen személyről derült ki a gyilkos volta. A családi múltra, titokra is lehetett számítani, így ez a csavar sem lepett meg. Duplán játszanák ki azt, hogy ami nem tűnik valószínűnek, amiről terelve vagyunk, az a megoldás.

Pedig krimis, haladnak előre a nyomokon és pörög a cselekmény – mégis, szinte untam. Jenna karaktere nem került közel hozzám, ahogy a körötte levő férfiak sem lettek szimpatikusak. Olyan egyszerűnek tűnt mindenki, egysíkú indítékokkal. Nagyon valószínűsítem, hogy ennek megítélésben is hatással volt rám, hogy más típusú történetet vártam.

Van benne némi szerelmi szál is, amit kedvelni szoktam. Nem kell romantikusnak lennie, csak azért legyen egy pár, akiknek drukkolhatok. Itt viszont azt kívántam, bár bele se kezdtek volna ebbe a vonalba. Akik a végén együtt vannak, mint összeköltöző páros, annyira a semmiből jöttek és nem veszi be a gyomrom, hogy egy jelenettel korábban még mással voltak, aztán a zárásra kapnak egy közös happy endet.

Összességében azt lehet mondani, hogy thrillernek rendben volt, de nagyon szubjektív szempontból most nem tudott nekem tetszeni.

Patterson & Ellis: Gyilkos ház - mint thriller: 70% a zsáner elemeit szépen hozza, fordulatos és csavar is van, csak ismerős.

Szubjektíven: 55% hiányzott a poén, nem éreztem eléggé vérfagyasztónak sem. Mást vártam.

– És mi a francot jelent az a perra? Ezt rikácsolta az a dög… vagy ez valami papagájnyelv?
Marita szeme sarkában megjelent egy ránc, láttam, hogy próbálja visszatartani a nevetést, de aztán kitört belőle.
– A perra kurvát jelent. Spanyolul.
– Lekurvázott a madár? Nem is ismer… (R. Kelényi: Halálos Hollywood)

Fiatal vagy! Előtted az élet! Nem mögötted. (Karády: Cigányélet grófi módra)

– Lehet, hogy az új mágia újfajta varázslóknak fog kedvezni – mondta. – Biztosan a varázslók is képesek alkalmazkodni.
– Erősen kétlem, hogy képesek lennének alkalmazkodni a kigyulladáshoz. (Martin: Az árnyak háborúja)

Az idő nem más, mint örök körforgás, akkor sosem ér véget. (Harmon: Csak a szél tudja)

– Én nem tudok sokat, de azt biztosan tudom, hogy a beszéd jó dolog.
– De csak a megfelelő hallgatóság esetén. (Miller: Álmomban már szerettelek)

Már megvettem a „legjobb barát" karkötőt neked. Dobhattam volna a szemétbe, ha ezek ketten eladnak, mint tíz deka sonkát. (Eld: Húsevők ketrece)

Ez a jó abban, ha egyedül él az ember. Lehet lusta, haszontalan, nem szól be emiatt senki. (R. Kelényi: London, Love)

Ugyanakkor halálbüntetés terhe mellett elrendelte, hogy a Gama utazásáról készített valamennyi térképet szigorú titoktartással kezeljék. A tudás egyet jelentett a hatalommal és gazdagsággal. (Crowley: Hódítók)

Korcs vagyok. Ez a legrosszabb! – szaladt ki a lány száján, ami szívét marta. – Az ember legyen hideg vagy meleg, mert a langyosat még az Isten is kiköpi! (Karády: Cigányélet grófi módra)

Mert szép dolog, hogy a szabadságért harcol az ember, de arra nincs mentség, hogy ártatlanokat is halálra ítél a háborújában. (Harmon: Csak a szél tudja)

– Ördögien okos kis szörnyeteg.
– Abban reménykedtem, hogy észreveszi, Doktor – válaszolt erre Steerpike. – De hát nincs-e valami szörnyszerű minden ambiciózus emberben? (Peake: A Gormenghast-trilógia)

Ha isten vagy istenek léteznének, szerinted lenne pedofília? Megköveznék még ma is a nőket? Diszkriminálnának valakit azért, mert meleg, fekete, Adottsághasználó, vagy mert nem akar gyereket szülni? Utálom a vallást, sokkal többet árt, mint használ. (Eld: Húsevők ketrece)

Ha valamire rájöttem az elmúlt évek alatt, akkor az az, hogy csodás hatása van, ha az embernek időnként elmegy az esze. Ha másba fog. Ha bízni kezd a világban. (Miller: Álmomban már szerettelek)

Időutazós, szerelmes, szabadságért küzdő.

Anne Gallagher modern nő, aki fiatalon árvult meg, de a nagyapja magához vette és szép gyerekkort biztosított a számára. Anne és Eoin közel is állnak egymáshoz, a nőt nagyon megviseli, amikor az idős férfi meghal. Eoin hamvait a szülővárosa melletti tóban kell szétszórni Írországban. Anne amerikai lányként nőtt fel, a nagyapja révén ő is ezer szállal kötődik az országhoz, ahol még nem járt. A tavon azonban valami történik: leszáll a köd, rálőnek és egy idegen férfi menti ki. Thomas Smith megdöbben a láttán, majd Anne is hasonlóan érez, amikor felfedezi, mi történt: visszakerült az 1920-as évekbe, és mindenki összekeveri a dédanyjával, akiről a nevét kapta. Eoin itt kisfiú, és érte Anne képes maradni. Thomas egyre közelebb kerül a szívéhez, míg barátjuk, Michael Collins a szabadságáért küzd. Anne pontosan tudja, mi lesz a férfi sorsa. De van joga bármit is mondani, hinnének neki?

Úgy tűnik, megtalálnak most az ír történetek és haladok visszafelé az időben. A Brooklyn a XX. század második felébe vitt, ez a XX. század elejére és már vár rám a Dublin, ami a kezdetekhez visz vissza. Azt hiszem, kezd megfogni Írország tragédiája.

Amy Harmon története azért is jó, mert nem éri be azzal, hogy csak díszlet a történelem. Nem a fő események közé vezet el, nem Michael Collins mellett vonulnak a szereplők, de a belső körébe tartoznak és Thomas részt vesz több lényeges eseményen is. Megvillannak a harcok, a politikai játszmák, a tárgyalások. Harmon veszi a fáradtságot, és érzékletesen be tudja mutatni, mit akartak az írek, mit az angolok – hogyan lesz konfliktus és tragédia.

A sorok között még az is ott van, hogyan született az IRA és az írek hogyan kezdtek harcba magukkal is. Van egy-egy olyan sora, amit a kötet után is viszek magammal. Mondjuk az, amikor Anne kifejti, hogy ezek az emberek nem Írországot, hanem annak eszméjét szeretik, amilyennek szerintük lennie kellene. Ezek a képek nem egyeznek, így kitör a testvérharc. Olyan frappánsan, szépen fogalmaz meg – érthetővé tesz – egy bonyolult helyzetet.

Ott van a történetben Michael Collins, akit egyszerre tud hétköznapi embernek mutatni, gyengeségekkel és remek jellemvonásokkal, miközben azt is megmutatja, mit jelentett ő Írországnak. Pedig nekem néha már sok volt belőle, mégis, közelebb hozta az alakját, mint a Liam Neeson film, pedig szeretem Neeson komolyabb szerepeit.

Mellette ez egy nagyon szép szerelmi történet is. Végre egy olyan kapcsolat, ami nem fizikai vágyra meg azonnali egymásba gabalyodáson alapul! Volt íve, ahogy ez a két ember közel kerül egymáshoz és összetartozik majd. Én ezt többre értékelem valami szenvedélyesebb, de számomra felületesebb viszonynál.

Családregény is, időutazással feldobva. Szerettem, ahogy összeérnek a dolgok és mondhatni minden kör zárul. Végzetszerű, hogy így kell alakulnia az eseményeknek és minden visszaér. Ahogy a nagyapa megtanítja az ír mondákra az unokáját, mert tudja, hogy majd ő is a nőtől hallja ezeket gyerekként… De mást is kiemelhetnék, minden szépen egymásba simul.

Érzelmi hullámvasutat kaptam a könyvvel és szerettem a szereplőkkel örülni, de szenvedni is. Ahogy az ír történelemben, a családi életben is fájdalmas történeteket mesél a szerző, és sodort előre, kivel mi lesz, hogyan árt a másiknak szándékosan vagy véletlenül. Ebbe a körbe belehúzza Collins figuráját is – talán ezért is lett egy ponton sok belőle nekem. Ő az például, aki az Anne elleni merényletért megfizet majd, nem Thomas.

Máskor talán érzelmesebbnek találnám a szöveget, mint ami nekem jól esik, de ennek a történetnek jól állt. Van cselekménye is, de szíve és olyan sok, fájó érzése is… amit így átad.

Olvastam már a szerzőtől, de ez lesz tőle a kedvencem. Hiába sokallom Collins megjelenését, kell és több tőle a könyv, nem csak egy szép szerelmes regény.

Harmon: Csak a szél tudja - Mint történelmi romantikus: 90% a történelem, a szerelmi szál is kidolgozott, érett hősökkel.

Szubjektíven: 75% bár pluszt ad neki Collins alakja, egy ponton nekem már sok volt belőle.

A bosszú, nagyon rég ott van az alapvető indítékok között. Valaki bántott, hát meg kell érte fizetni. Nem véletlen, hogy sok regényben is erős motiváció.

A francia romantikából érkezik egy régi klasszikus, bosszútörténet. Adott egy fiatal, reményekkel teli hajós, aki csak el akarja venni a szerelmét és gondoskodni idős apjáról. Az irigyei azonban mindentől megfosztják, Edmond Dantes If börtönébe kerül ártatlanul. Ám ott egy abbé segítségével kiműveli magát, kalandosan szabadul, vagyont szerez és eljön Monte Cristo grófjának ideje és a bosszú – mert fizetni kell azoknak, akik tönkretették az életét.

A skandináv krimik között is van egy bosszútörténet, ami közel áll hozzám. Nekem nem a Hóember volt az első Jo Nesbo élményem, hanem A fiú. Ebben volt egy rendőr, aki öngyilkos lett és a tehetséges, jó sportoló és tanuló fia megzuhant. Olyan ember lett belőle, aki bárki bűnét magára vette, ült érte, csak mindig legyen elég drog. Egy alkalommal azonban az egyik fegyenctárs bevall neki egy gyilkosságot: a fiú, már férfiként így tudja meg, hogy csalták csapdába az apját és ölték meg. Bosszút fogad, szökik és durván visszavág.

Leigh Bardugo kötetei most nagyon mennek nálunk is, és nem csak a Netflix sorozat miatt. Mi több, egy másik sorozatát jobban is szeretem, mint a Grisa-trilógiát. A szerző elmondta a Hat varjú történetét, akik között ott van a zseniális tervező és tolvaj, Kaz. Akinek a bátyját tönkretették, halálba kergették, és Kaz minden tette végső soron azt a célt szolgálja, hogy megfizessen a bátyja gyilkosának. Hogy közben micsoda kalandok is megesnek – mint a bevehetetlen börtönből egy rab kiszabadítása -, csak plusz.

Múlt héten már belemerültünk Victoria Schwab munkásságába, és történetesen az ő egyik regényében is fontos motívum a bosszú. Emlékeztek melyikben? Súgok. Két jó barát, egyetemi évfolyam- és szobatársak a doktorijuk kapcsán a szuperképességekkel kezdenek kísérletezni és a halállal. Valaki meghal, valaki börtönbe kerül és nagyon sokáig tervezi a bosszút, amit brutálisan végre is hajt. Igen, ez a Viszály.

A bosszú azonban nagyon rosszul is elsülhet. (Ok, a Viszályban sem volt fenékig tejfel a helyzet.) Mészöly Ági mesél nekünk pár középiskolás diáklányról, akik megharagudtak egy tanárukra és megkezdték a Darwin-játszmát. Az eredmény: valaki meghal és a lányok összeroppannak, ahogy rádöbbennek, mit tettek. Hogy is tartja a mondás: ha bosszút akarsz állni, két sírt áss – egyet magadnak is.

Barátot kiszabadító, régi érzésekkel szembenéző, képességet használó.

London és Oliver Green ikrek, szépek és legalább annyira veszélyesek. Az egyik képes a fejedbe beszélni, és minden gondolatodat szétzúzni a zavarással. A másik az árnyékod köti meg, és mozgat, akár egy marionettfigurát. Együtt halálosak, és a családi üzletet folytatva Adottságkereskedelemmel foglalkoznak. Sürgősen le kell szállítaniuk még egy leendő rabszolgát, vagy ők kerülnek nagy bajba. Így jut eszükbe egy régi ismerős, egy csúnya szakítás és egy fájó szerelem emléke. Igor és Kasja felé veszik az irányt, az egyik barátjukat akarják elragadni. A múltjukkal együtt ez is sok lenne, de Alaska lesz az, akit magukkal ragadnak és el akarnak adni. Igor utánuk veti magát, ahogy Kasja és a barátaik is. Egykori szerelmesek állnak szembe egy halálos konfliktusban.

Egy újabb Bagolyváros történet érkezett Gabrielle Eld tollából. Nem mondhatnám, hogy a nagy egészet előbbre viszi, de filler epizódként remekül üzemel.

A cselekmény a rövidebb terjedelmet kihasználva egy nagy hajsza, amit a múlt eseményei színeznek meg és adnak élt a most történteknek. Van benne ugyan harc és menekülés is, szökési kísérlet és különleges képességek is – elég változatos, pörög és működik. Mégsem ezek miatt maradt emlékezetes a kötet.

Ahogy egy filler epizód szokta, új színeket ad a már megismert szereplőknek. Igor és Kasja jelleme is olyan vonásokkal gazdagodik, amelyeket sejtettek, talán tudtuk is, de most a szokottnál jobban hangsúlyt kapnak. Kasja, aki egy vadóc, öntörvényű – szinte eszelős. De hatalmas a szíve, és mindenre kész a testvéréért. Igor, aki látszólag egy harcos, nagyszájú és menő figura, miközben tele van fájdalommal. A gyengédebb oldaluk dominálhat itt, bár rendszeresen Alaska az, aki ebben a barátságban a gyengébb fél. Most nem kell így lennie.

Találónak éreztem a címet is, mert itt tényleg húsevő fenevadak feszülnek egymásnak – a testvérpárok, akik szerelmes párok is voltak, de most ellenségként néznek össze. Halálos ragadozó mind, a társadalmuk ketrecében. Tetszett, ahogy az egyik szereplő még tovább is viszi a regényben a képet: a vadászok és a dögevők szembeállításával.

Szerettem Oliver és London történetét, ebben a kötetben simán ők viszik a prímet. Antihősök, de együtt tudtam érezni velük is. Ahogy kínozva voltak, ahogy bosszút álltak – eddig még ok. Nekem a szakmájukat nem veszi be a gyomrom. Rabszolgát csinálni a saját fajtájukból? Hiába mutat mindkettő emberi vonásokat is, azért a sorok között ott van, hogy nekik is mennyit jelentett a másik testvérpár, de ez nem teszi semmissé az egyéb bűneiket. (Nekem különben a regény értékítéletével szemben súlyosabb ez a bűnük, mint a szadista bátyjuk meggyilkolása. Hiába, bírom az önbíráskodókat, de nem az emberkereskedőket.)

Ha valamit hiányoltam, az a világ további bővítése. Nem tudtam meg a nagy egészről többet, mint amit eddig is ismertem belőle. Pedig az ilyen világokról lehet mit mondani – az X-Men jutott róla most eszembe, abban is volt egy olyan korszak, amikor a mutánsokat igyekeztek írtani, kúrálni, elnyomni. Amiből meg szépen el lehet menni abba az irányba, hogy a társadalom mennyire kirekesztő és úgy vagyunk mi is szocializálva, hogy a másokat fenyegetésnek vegyük és bántsuk. De ezt az üzenetet az X-ből kaptam meg, itt nem.

Van helyette humor és egyediség. A cselekmény, a beszólások is nagyon Eld világát hozzák. Aki az előző részeket szerette, ugyanazt megtalálja ebben a részben is.

Azon még merengek, hogy az Alaska – Igor bromance létezik-e. Igor biztosan meleg karakter, de Alaska? A tükörképe szerintem nem, de Alaskáról nem tudom eldönteni.

Gondolkodom rajta, hogy a szerző honlapján megnézem a plusz sztorit is az itt vázolt múltról bővebben. Jól sikerült a Green testvérpár, még ha antihősök is a rossz oldalról is.

Eld: Húsevők ketrece - Mint disztópia: 55% világát kevés, a szereplőket annál több színnel bővíti. Humoros, egyéni.

Szubjektíven: 65% a sztori tetszett, érzelmileg is volt benne több, de hol a disztópia belőle?

• Lettero: Villa Rosa - női
  • A hentes - thriller
• Tilos az Á: Radovár árnyai - YA disztópia
• Menő: Véres grófnő - YA történelmi
• Vinton: Válassz engem - romantikus
• Könyvmolyképző: Nem vagy egyedül - NA antológia
  • Apró terek - gyerekkönyv
• Athenaeum: Szerelmes Jane - női, romantikus
• Álomgyár: Húsz óra a halálig - thriller
• General Press: Útitársak - női
• Művelt Nép: Vadászidény - krimi

Július

26. Robb: Halálos ítélet - női krimi 4

27. Matzen: A holland lány - történelmi/életrajzi 3,5

28. Martin: Az árnyak háborúja - fantasy 4

29. Crowley: Hódítók - történelmi/ismeretterjesztő 4,5

30. R. Kelényi: Halálos Hollywood - női krimi 4

31. Miller: Álmomban már szerettelek - romantikus 3,5

     R. Kelényi: London, Love + Karády: Cigányélet grófi módra + Belle: A szeretet ereje - novella 4,5

Augusztus

1. Peake: A Gormenghast-trilógia - fantasy 3

    Tóibín: Brooklyn - lányregény 5

A nyár utolsó hónapja - remélem, találtatok a héten is fogatokra valót! :) Meg, készülünk lélekben a pótlólagos könyves rendezvényekre ősszel. Én már szemezek több mindennel...

Új életet kezdő, szerelmes, más világot bemutató.

Az 1950-es években Írországban nagy a nyomor. A fiatalok nem tudnak megélni, tömegesen keresnek máshol megélhetést. Az 5 gyermek közül legfiatalabb, Eilis sem tud elhelyezkedni. A három bátyja már Angliában él, a nővére egy titkárnői állást kapott, de a húgának ott már nincs hely. Rose lesz az, aki minden áron segíteni akar a lánynak, és egy amerikai pappal való megismerkedés után eléri, hogy Eilis kivándorolhasson és New Yorkban kezdhessen új életet. A fiatal lány sok mindentől fél, hiányzik neki az otthona is, de szép lassan megtalálja a helyét és a csendes boldogságot. Most eladónő, de könyvelést tanul és van esélye az iskola elvégzése után kinevezésre. Egy táncmulatságon megismert fiatalember, Tony nagy szeretettel veszi körbe és vezeti be népes családjába. A lány épülő terveit azonban egy haláleset megingatja: Rose elhunyt, az anyjuk egyedül és gyászban maradt. Eilis hazatér, de hol van neki a haza?

A filmet is tudom oda-vissza nézni, a regényben is megtaláltam azt a pluszt, amiért szeretni tudom. Ez valamiképpen más, mint amit vár tőle az ember. Nem tartja a tipikus formákat, amiket egy ifjúsági, romantikus, történelmi vagy bármilyen regénytől várnánk.

Eilis nem az a hősnő, aki mellé olyan könnyű felsorakozni. Nem egyszer olyan érzésem volt, hogy ő nem alakítója az életének, csak elszenvedője. Mindig mások, akik viszik előre vagy irányba állítják. Rose miatt jut el Amerikába, a pap szerez neki állást és segít az iskolával, Tony lesz az egyetlen barátja. Amit kell, azt igyekszik a legjobban csinálni, de nem megy elé a dolgoknak. Szerintem ez sokakat irritál, de a regényből át tudtam érezni az ő csendes kis dilemmáit, félelmeit, a lényét. Introvertált, igyekvő és kedves, de sok tekintetben bizonytalan és útkereső. Nekem hiteles így, hiszen 19 éves még csak – honnan is tudná, hogy mit akar az egész életében?

Szerettem, hogy nem a nagy szenvedélyes szerelmi szállal operál. Ez csendesebb és kiszámított. Ezért lehet, hogy Eilis ott találja magát Tony és Jim között félúron. Mindkét fiú jó ember, szerethető – Eilis pedig, akiről már fejtegettem, hogyan áll a döntésekkel – éppen az mellett próbál meglenni, aki ott van. Szerintem ezért nem érezni, hogy bármelyik fiúba is igazán szerelmes lenne. Ez nem a szenvedélyről szól.

Különben nekem Tony a szimpatikusabb. Ő küzd, hogy előre jusson és nem csak beleül az örökségbe, mint Jim. Szerintem jót tesz a csendes lánynak, hogy Tony a csapat lelke, élénk – Jimmel elég sótlan egy pár lennének. Tony látja meg, míg Jim csak akkor kezd el foglalkozni vele, amikor Eilis otthon valamiért jelenség, mert Amerikában élt.

Tele van a történet emberi konfliktusokkal, kis sértettséggel és a sorok közti nagy történetekkel. Tóibín jó abban, hogy nem direkt mesél, csak ráéreztet minket arra, amit ezek a szereplők átélnek. Ahogy az anya búcsút vesz a lányától. Ahogy a boltosnő egyetlen öröme a káröröm és a vevőkön való uralkodás. A lányok közti kis játszmák a szállásadónál.

Kis vonásokkal is életre kelnek a szereplők, és noha Eilis a középpont, körötte zajlanak az események, itt élnek és élénkek a mellékszereplők.

Mellette ott van egy számunkra már letört kor, egy bevándorló élethelyzete, Írország egy jellegzetes története. Hangulatos, hiteles, mozgatta végig az agyam az is, amit az USA-ról és az írekről beletett Tóibín. Jobban el tudom képzelni, milyen lehetett akkoriban az élet.

Mindez szépen megírva. Finoman érzékeltetve a szereplők, a cselekmény is gördülékeny.

Talán nekem is lezáratlan kissé így a regény, de még ezzel együtt is szerettem. Átéreztem.

Tóibín: Brooklyn - Mint lányregény: 95% van íve és történelmi háttere, érzékeny hősnője és helyzet, amit túlél.

Szubjektíven: 90% talán a végéről egy jelenet hiányzik, de nagyon éltem a sztorit a könyvvel.