Más világokba átjáró, család történetét felfedő, mágikus.

January különös kislány volt, egyedi, bronzszínű bőrrel és egy apával, aki nem ért rá a lánnyal foglalkozni. Julian Dudose folyton úton volt, különlegességeket kutatott fel a különc milliomosnak, Cornelius Locke-nak. A férfi egyik házában laktak, műkincsek között és Locke egyfajta talizmánként tartotta maga mellett a kislányt. January egy napon azonban felfedezett egy kék ajtót, ami egy másik világra nyílt rá. Elmesélte, de láthatóan nem hittek neki. A lány nem adta fel, célul tűzte ki, hogy ilyen ajtót keres még és kalandjai lesznek. Közben egy ládában ajándékokra lel, egyszer egy kötetre is. A Tízezer ajtó meséjére, melyben két világ gyermekei, egy fiú és egy lány véletlenül összetalálkoztak, és hosszú évekig kerestek egy újabb ajtót, amelyen visszatérhetnek egymáshoz. Miközben az ajtók titka veszélybe sodorja a lányt, lassan feltárul előtte a saját története is.

Alix E. Harrow, már a szerző neve is olyan, hogy félig-meddig regénybéli alak neve is lehetne. Megy is a cselekményhez, hiszen ez egy világok közti, fantázia mese. Még akkor is szépnek találtam, ha igazság szerint annyira nem is varázsolt el a történet.

A cím dupla, hiszen utal a regény világában működő, világok közti ajtókra, de a kötetre is, amit January felfedez és elolvas. Mese a mesében, ajtó az ajtóban. Hozzá a szép borító és meg is van az alaphangulat az olvasáshoz. (Bár túlzottan felidézte bennem a Csillagtalan Tengert, de az legyen a legnagyobb bajom.)

A történet nagyon kényelmes, egy fokkal talán jobban is, mint ami nekem jól esett. Lassan történik benne bármi, és bőven van idő minden következmény feldolgozására is. A betétek is folyamatosan lassítanak rajta. Rá kell szánni az időt – ez egy belemerülő regény, akkor tud hatni a varázslata. Olyan érdekes helyzet áll elő, hogy nem sok minden történik benne, mégsem éreztem kevésnek vagy unalmasnak. A világa, a líra eladja.

Egy ponton rájöttem, hogy sokkal jobban éreztem magam a regényben megjelenő könyv világában, mint January valóságában. Nem nagyon tudtam együttérezni a kislánnyal, akiben egyedül a kutyája iránti elkötelezettsége fogott meg. Hiába nő fel a történet alatt, végig gyerekként láttam magam előtt, és nem igazán szeretem a gyerekhősöket. Pedig bátor, merész, álmodozó – kedvelhetném, és mégsem így lett.

A Tízezer ajtó története meg olyan, mint egy mese. Egy pár, akiket világok választanak el, mégis egymásra kell, hogy találjanak. Vannak benne nagyon szép sorok, számomra személyesebb lett a hangvétele is, mint különben a regényé.

Szerettem, hogy a karakterek okoznak meglepetéseket. Igaz, pont January nem, mert ő az, aminek látszik. De sokan mások őriznek titkokat és bonyolultabbak a történeteik, mint amit látunk belőlük. Akár Julian, akár Locke, akár Jane – többek, jobbak és rosszabbak. Nem egyszerű a jó – rossz szembenállást sem összehozni, miközben mégiscsak az. A kalandozó álmodozók a hősök, míg más világok parazitái a rosszak, ha csendben is űzik ármányaikat.

Költői a regény, nagyon erős hangulatokkal. Mesélős, jó értelemben fülledt a levegője. Valósággal bele lehet aludni, ringat a nyelvezete közel annyira, mint a cselekménye. A költői képei, a leírásai is kidolgozottak. (A névjátékokat is bírtam, pl. hogyan lesz Julian neve ez.)

Azt nem tudom, mennyire érdemes felvetni, hogy sok más portal fantasy is felidéződött bennem olvasás közben. Eleve az, hogy a zsáner feltétele, hogy az ajtók/kapuk más világokra nyíljanak. Sok ilyen könyvet olvastam, szerettem, és fel is ötlött most bennem egyik-másik. Saját történet, mágia és családtörténet, de a kapuk akkor is ismerősek.

Nem az a könnyed fantasy, amiket falok, de a változatosság gyönyörködtet. Nem lesz a kedvencem, de egyszer érdemes volt elolvasni.

Harrow: Tízezer ajtó - Mint fantasy: 75% kidolgozott világ, egyedi és erőteljes hangulat, összeálló történet.

Szubjektíven: 55% tudtam értékelni a szépségét, az alaposságát, de azért nekem lassú.