Háborús, forradalmat vezető, szövetséget építő.

Darrow vesztett: Árész halott, őt a legnagyobb ellenfele egy dobozba zárta és a padlóba süllyesztette, miközben fogalma sincs arról, hogy mi történt a kevés megmaradt barátjával és a nővel, akit szeretett, de akit az igazság elmart mellőle. A végre készül, amikor az átszállítása közben a Vonyítók rátalálnak, és kiszabadítják. Fizikailag és szellemileg is fel kell szívnia magát, újra össze kell raknia magát, hogy a forradalom élére állhasson, és megdönthesse a Társadalom fennálló rendjét. Ehhez nem csak Sakállal és a Császárnővel kell háborúznia, de el kell vinnie a szabadságot az Obszidiánoknak, miközben Musztángot is meggyőzné, hogy bízhat benne és szerethetik még egymást. A háború azonban kegyetlen döntésekre kényszerít mindenkit, és Darrow vesztét is okozhatja, hogy minél többeket akar megmenteni.

Bár tudnék szubjektíven nézni erre a sorozatra, de úgy sem megy, hogy már aludtam párat, miután végére értem a kötetnek. Ahogy belegondolok a cselekménybe, meg a karakterekbe, már el is kap a lelkesedés és nekiállok rajongói levelet írni.

Amit gyorsan le kell szögezni: nem fog menni előismeret nélkül! Bár a történet maga érthető lenne előismeret nélkül is, hiszen egy forradalom robban ki és kell győzelemre vinni, a karakterek közti kapcsolatok, a Társadalom felépítése, és a fogalmak nem lesznek meg a semmiből. Ugyan Brown pár emlékeztetőt beletesz, de ezek annak kevés lesz, akinek nem hoz vissza emléket az, hogy belebújnak a lóba, vagy együtt ostromolják a Fellegvárat, acélesőt zúdítanak a Marsra. Ahogy azt sem fogja megint elmagyarázni a könyv, mit jelent Vörösnek, Rózsaszínnek vagy Aranynak lenni. De különben is: tessék az egész sorozatot elolvasni!

Nagy heppem, hogy legyen karakterfejlődés. Darrow a folyamat végére ér – már az Arany háborúban kikristályosodott, milyen férfi lesz, hogy lehet egyszerre Arany és Vörös. Ő már készen van, most csak azzal viaskodik, hogy amikor kell, gyilkos, amikor kell, megmentő legyen. A két szerep ütközik, nem is mindig értenek egyet abban, kit kellene megmenteni vagy kit kell azonnal halálra ítélni. De Darrow azért is olyan szerethető, azért több, mint egy átlagos Arany, mert ő a szívében mindenkinek ad esélyt, és elsősorban megmenteni akarja a többieket. Olyanoknak is ad még egy esélyt, akik komolyan ártottak neki és elárulták. Ez is kell ahhoz, hogy nyerhessenek, esélyük legyen valami emberibb világot létrehozni. A könyvben ki is mondják: Árész sisakját Sevro örökölte, de a szívét Darrow.

Sevro, ő az, aki a legtöbbet változik. A hűséges Kobold, aki most többek között hadat vezet, Darrow hű harcosa, a kötet bohóca, de mellette szerelmes is lesz, és megtanul megbocsátani is. Amit Darrow hirdet, az újabb esély – Sevro megtanulja és alkalmazza. Az apja gyilkosát menti meg és ezzel hozzájárul, hogy az lehessen a végkifejlett, ami.

Talán már írtam is, de azért is szeretem ezt a sorozatot, mert nem csak a hősei, a rosszak is összetett és zseniális figurák. A császárnő, vagy éppen a Sakál. Aranyak, kemények, harcosok és gyilkosok. Méltó ellenfelet kap itt mindenki. Minden téren háborúznak, és ebben a regényben éppen annyira lehet élvezni a csatákat, viadalokat, mint a stratégiát és cselvetéseket. Érzelmi téren talán kevesebb van benne, de ebbe nem is kell több szerelem.

Bővíti a regény világát is: most megnézhetjük a távoli bolygók Arany lakosságát is, ahogy a Luna is feltárul. Logikus, rendezett és borzalmas világ ez, amibe bele tudok veszni.

Talán a humora mocskosabban van beleírva, mint szeretném, de itt még azt is tudtam szeretni.

Méltó befejezése az alap trilógiának – a folytatásnak meg már magyarul is nekieshetünk �

Brown: Hajnalcsillag – Mint akció sci-fi: 95% lassabb kezdés után kaland és akció orgia, humorral és jellemekkel.

Szubjektíven: 100% elfogult vagyok és pont. Szeretem a szereplőit, a történetét, a humorát is.

Régi titkot felderítő, családi, szerelemre találó.

Lexie és Grayson már maguk előtt sem tudják tagadni, mennyire vonzódnak egymáshoz. Egy éjjelt együtt töltöttek, és mindketten ugyanattól szenvednek: tudják, hogy ennek nincs jövője, és ha nem vigyáznak, komolyan fájni fog, amikor a másik elköszön. Így igyekeznek ellökni egymást, noha legszívesebben el sem engednék a másikat. Közben Lexie egyre közelebb kerül Grayson titkához is: mit rejtegetnek a toronyban? Miért olyan mérges a viszony apa és fia között? Amikor azzal is szembesül, hogy talán a férfinak volt igaza a főnökével kapcsolatban, életre szóló döntéseket kell hoznia. A saját anyja titkának is itt van a megoldása – miközben őrlődik a Grayson iránti érzelmei miatt, nyomra bukkan, mi történt az édesanyjával és ki az édesapja. Ám ezzel újabb fájó sebeket tép fel, amit van, aki akár erőszakkal is megakadályozna.

Kathryn Taylor ott folytatja a történetet, ahogy a korábbi kötetben abbahagyta. Ez a kettő együtt mond el egy romantikus mesét, így nincs értelme külön, vagy csak az egyiket elolvasni. Klasszikus folytatás tehát, ami nem új elemekkel és üggyel, szerelemmel halad, hanem elhozza a korábban elkezdett rejtélyek megoldását, a konfliktusok feloldását és egy pár egymásra találását.

Kicsit vitázom magammal, mert igazság szerint semmi olyasmit nem találtam a kötetben, ami kicsit is kiemelné az átlagból. Nagyon sok klisét használ, sok minden előre kitalálható – arra tökéletesen ráéreztem, ki Lexie apja. Már az első rész után rá tippeltem, és most kiderült, hogy igazam is lett. Leginkább a romantika terén nincs benne semmi plusz. Az elején megismerjük a párost, és már akkor lehet tudni, mi lesz a végjáték. A romantikus regények szabályai szerint a kezdeti vonzalom után összejönnek – eddig tartott az első kötet –, most pedig megkapjuk, ahogy kicsit boldogok együtt, butaság miatt szétmennek, de jön a nagy gesztus és… Értitek, amit a romantikus regények hozni szoktak.

Ugyanakkor valahogy hangulatos is, és szívesen olvastam. Lexie és Grayson is szimpatikusak – mindkettőnek van múltbeli traumája, ami indokolja, miért bíznak olyan nehezen másban, és miért félnek megnyitni a szívük. De jót tesznek egymásnak, és félig meseszereplők is. Sikeresek, szépek, tehetségesek. Könnyű nekik drukkolni.

Azt már nehezebb megítélni, hogy az egyéb fordulatok és családi titkok mennyire eltaláltak. Guilty pleasure szaguk van, különben. Adott egy nagyon gazdag család, akik ármánykodnak. Tiltott szerelem, gyilkosság, a gyerekek szülei nem is azok, akiket mindenki annak gondol… Bulváros, szórakoztató, csak éppen sok a nagy semmiből jön, és azt soha nem szerettem, amikor új szereplő és fordulat bukkan elő a semmiből. Lexie szüleinek története szépen elő volt készítve, az tetszett is. Az, hogy Grayson apja miért volt olyan bunkó a fiával egész életében, nagyon szappanoperás és most tudunk meg mindent, előkészítés nélkül. Ez már kevésbé tetszett.

Olvasva, mondjuk, nem irritált annyira, mint egy utólag. Most már keresem a szerkezetben az előkészítést, a logikát, olvasva simán csak szórakoztam rajta, mint egy Dynasty epizódon.

A stílusa tipikusan női regényes. Nagyon sok benne az érzelem, és bár cselekmény is akad bőven – szerencsére -, elsősorban a szívek és szenvedélyek dominálnak. Érzelmesen is van megírva, ami olyankor zavart, amikor pl. Grayson szemszögét olvassuk. Az nem lett férfias.

Összességében elszórakoztatott, mondhatjuk, jól sikerült romantikus regényes iparosmunka.

Taylor: Támasz a viharban – Mint romantikus: 55% szimpatikus karakterek győznek le ismerős akadályt, női mese.

Szubjektíven: 65% több minden irritál, a klisék, a túlírt történetek, de azért elszórakoztatott.

Melyik a kakukktojás:

1. Kulcs a zárját

2. Csipkerózsikák

3. Spóra

4. Szarvak

5. NOS4A2

Plusz kérdés: miért passzol ide az alábbi aforizma: családban marad?

Megoldás: Tovább!

Múlton túllépő, bizalmat tanuló, szerelemre lelő.

Panka fiatal kora ellenére már sok mindent élt túl. Végre rendes nevelőszülei vannak, munkája és az iskolában is jól teljesít. Mégis, folyton arra készül, amikor mindent elveszít, így igazán közel sem enged senkit: se barátokat, se családot. A kiadója az ünnepekre nagy rendezvénnyel rukkol elő: a fiatal francia sikerszerző, Bastien érkezik Pestre dedikálni. Némi félreértés után Panka megy ki elé, és a kettős egyszerre kezd vonzódni és haragudni a másikra. Bastien nagyképűnek és dívának tűnik, míg Bastien a lányra terheli, amit rosszul szerveztek meg. Ugyanakkor meglátják egymásban az erőt is, a veszteségeket, amiket túléltek és ahogy haladnak előre. A fiatalember egy balesetben vesztette el az egyik lábát, és máig szenved fizikailag és lelkileg is. Panka a magyar kísérője, és nagyon hamar egymásra hangolódnak. De lehet ebből alkalmi ismertségnél több? Tanulhatnak egymástól újra bízni?

Rácz-Stefán Tibor olyan ifjúsági szerző, akinek minden új könyvét érdeklődéssel várom. Ezzel a történettel is ad: érzelmileg pluszt beletesz, miközben mesei elemei vannak.

Mert a racionális felem nagyon nincs kibékülve azzal, hogy Bastien és Panka tulajdonképpen egy napot töltenek együtt, és ez alatt ilyen messze jutnak. A kapcsolatukban is, hiszen elég komoly változásokat tesznek majd, hogy a végére járhassanak, mi lesz ez kettőjük között. (A pár hónappal későbbi utóhangot tekintve nagyon happy end lesz.) De, ami ennél jobban böki a csőrömet, hogy a sebeiket mennyire be tudja gyógyítani a másik egy nap alatt. Pedig ezek nem olyasmik, amire azt mondanám, hogy szerelem kell és az a csodapirula. Panka nagyon komoly bizalmi problémákkal küszködik – remek barátok, család van most körötte, és nekik nem sikerült elérni, amit a francia fiúnak egy nap alatt? De ez igaz a fiúra is.

Ugyanakkor nem tudok érte haragudni a regényre, mert érzelmileg végig annyira magason mozog. Ott van benne a két fiatal közti vibrálás, és az a szeretet, amit a többiek is felébresztettek bennük, és amit már meg is mernek élni. Szülők, barátok és testvérek – egy nagyon pozitív, szerető légkört, erőt adnak, amint ezt képesek a főszereplők elfogadni tőlük.

Bastien és Panka is helyesek együtt, még akkor is, ha szerintem túl gyorsan haladnak. Mindketten szimpatikusak, helyesek, tehetségesek és szenvednek. Ez annak is a története, hogy ne arra koncentráljunk, ami nehéz volt és fájt, hanem legyünk képesek továbblépni, és értékelni azt, ami megvan. Ahogy a cím is mondja: Éld meg a pillanatot!

A stílus is a szokott. Fiatalos, könnyed, és tele van popkulturális utalásokkal. Netflix, Vaják, Trónok harca, Clare és Maas… csupa olyasmi, ami a YA korosztályban nagyon megy. Mivel ezek döntő többségével képben vagyok, nekem ez a réteg is tetszik benne. Gondolom, aki nem érti az utalásokat, az kevésbé tudja értékelni ezeket.

De van még egy utalás, ami miatt szerettem ezt a regényt. A kedvenc Rácz-Stefán karaktereim is visszaköszönnek. Hanna Panka kollégája a kiadónál, és a lány oldalán ott van Máté is. Szerelmesek, egyetemisták, boldogok – örülök nekik. Még arról is kapunk infót, mi történt Áronnal és Dáviddal. Nem olyan súlyos ez, hogy zavarja azt, aki nem olvasta az ő szereplésükkel készült könyveket, de a hozzám hasonlóan azokat is ismerőknek ez is egy kis plusz ajándék. Jól vannak, haladnak a céljaik felé együtt.

Izgalmas benne, hogy Bastien író és hogyan kapcsolja be az írást a témák közé. Sok olyan gondolat van itt, ami szerintem a szerző saját ars poeticája is lehetne.

Ezt a kötetet is szerettem – nem hibátlan, de mi az? Szerethető, tanulságos és ifjúsági.

Rácz-Stefán: Éld át a pillanatot! – Mint YA: 75% bár az alapban van romantikus mesés elem, a karakterek és a történet eladja.

Szubjektíven: 80% szerettem az írókról betett rész, kedveltem a két főszereplőt és az átkötést.

Cím: Veszély

Szerző: Chloe Esposito, aki ezzel a sorozattal van jelen a magyar könyvesboltokban.

Műfaj: női, thriller

Cselekmény: Alvie mindent elvesztett. A szerelme halott, nem maradt semmi pénze sem. Hajléktalanként tengődik, de nem hajlandó ebbe beletörődni. Van egy terve.

Várható megjelenés: tavasszal, jelenleg április terveket látni.

Miért várós?

• Esposito ritka ellenszenves hősnőt alkotott. Mennyire durva, ha azért drukkolok, hogy megírja Alvie végromlását?
• Ahogy be lett fejezve az Őrület, nem nagyon tudom elképzelni, mit lehet ebből még kihozni.
• Az a bizonyos nagy dobás, és hogy Alvie szembe kell nézzen a múltjával. Elég rejtélyes/homályos, hogy érdekeljen, mit takar pontosan.

Bosszút álló, hírhedt ügyet felelevenítő, magánéleti gondokkal küzdő.

Helen élete több szempontból jól alakul: Joseph szilárd társ mellette. Charlie lassan szül. Ám újabb ügyet kapnak, amely több szempontból is bonyolult: egy olyan férfit ölnek meg, akinek a szakmája miatt sok ellensége lehet, egy vállalati cápát. A halála előtt fel is hívták, hogy már csak egy órát élhet. Ugyanakkor az a férfi túlélő is volt: még kamasz volt, amikor a csapattársaival egy pszichopata kezei közé került, megkínozták, de sikerült túlélnie pár barátjával. Ez is lehetséges indíték: az egyik túlélő éppen most jelenteti meg a könyvét a velük történtekről. Amikor újabb áldozatot találnak, megint egy telefonhívást követően, és ő is az egyik túlélő volt, már ezen a nyomon haladnak tovább. Miért akar valaki végezni velük, milyen titkot őriznek a múltról? Közben Helen azzal is szembesül, hogy Joseph rejteget előle múltbeli dolgokat. Mi több, a személyiségének van egy sötétebb oldala.

Meddig lehet fokozni a magánéleti nyüglődést? A Helen Grace kötetek kapcsán egyre inkább úgy érzem, hogy Arlidge ugyanolyan gyötrődő embert talált ki, mint Harry Hole – van múltbeli trauma, van bűntudat és fájdalom, ami aztán szépen magával ránt mindent. Csak amíg Hole az alkohollal küszködik, Helen a BDSM szubkultúrába merül bele.

Pedig már azt hittem, Arlidge elmozdul ebből az irányból. Most mégis, visszakanyarodunk oda, hogy Helen nem lehet egyszerre boldog civilként, és nagyon sikeres nyomozó. Mintha feltétel lenne, hogy szenvednie kell. Nem mintha Joseph lett volna neki az álompasi, de vele elkezdtek sebek begyógyulni, a magány megtörni. Erre most mi jön?

Arlidge csavar egy nagyot, és kifordítja a férfi személyiségét. A jóképű, elkötelezett rendőr hirtelen dührohamokkal gazdagodik, nem is kis mértékű egocentrizmussal, fojtott agresszióval, és még hazugnak is bizonyul. Pillanatok alatt leépül a karaktere, amit az előző kötet megalapozott. Valahol katasztrófafilm hangulata is van, ahogy Arlidge egyre mélyebbre rántja, és a regény végére már szinte rosszfiúként nézünk rá.

Emilia is megint alkot, vele is vannak ügyei, de tőle már megszoktuk ez. Így visszatérünk oda, hogy Helen magánélete elátkozott. Ezzel megint nullázza a karakterfejlődést a szerző, a szociális készségek és kapcsolatépítés megint csökken.

A krimi viszont szokás szerint korrekt. Az eset mögötti igazságok fokozatosan derülnek ki. Ahogy eddig is, itt csapatban dolgoznak és mindenki hozzáteszi a részét a megoldáshoz. Vannak klasszikus nyomozati elemek, kihallgatások, bizonyítékok begyűjtése és elemzése, kutatás. Mellette akcióznak is: megfigyelnek, rajtaütést bonyolítanak le.

Szórakoztatóan van megírva. Sok a párbeszéd, könnyen érthető a szöveg és szépen egymásra is épülnek az események. Mindig kicsit többet tudunk, mindig logikusan és érthetően elmondva.

Erre a részre is igaz, hogy karakter- és cselekményközpontú. A nyomozás adja a vázat, az izgalmakat, ez bizony krimi. Mennyire meglepő a gyilkos személye és a végjáték? Talán kicsit hirtelenebb a megoldás és a gyilkos személye, de kellően popcorn érdekes is. Van benne botrány, sötét titok, mocskos ügyek.

A kiemelt szereplő Helen, megismerhetjük az áldozatok szemszögét, és most nem Charlie, hanem Joseph kap nagyot teret Helen mellett. Egyfajta ellenpont is: ahogy Charlie hű barát, épülő karakter, Joseph útja és múltja lefelé vezet.

Azért sajnálom, hogy erre haladt Arlidge, de már felvezet vele egy újabb vihart.

Arlidge: Meghaltok mind – Mint krimi: 75% a szokott gyors, szórakoztató stílusban egy nyomozós, drámai történet.

Szubjektíven: 70% sajnálom, hogy haladunk vissza a magánéleti fájdalomba. De a krimi ok.

Mágikus, lázadást kezdeményező, útválasztó.

Az emberek és az elfek egymás mellett élnek – ahogy ők nevezik magukat: egyszerű rhunák, és az isteni fhrey. Az emberek úgy tudják, egy fhrey nem csak halhatatlan, de győzhetetlen is. A számukra kijelölt helyen élnek, a határokon nem kelhetnek át. Engedelmeskednek, sokan rabszolgák fhrey nagyurak szolgálatában. Raithe háborús veterán apjával kel át a határon – az éhezés elől menekülnek, és keresnek új otthont. Egy fhrey úr nekik támad, és végez a fiú apjával – Raithe pedig az elfre támad, és kis segítséggel sikerül legyőznie. Egy legenda születik így meg: az istenölő Raithe legendája. A fhrey nagyon is tudja, ezt nem hagyhatja annyiban. Az emberek többen vannak náluk – megindul a bosszúhadjárat, ami majd megváltoztatja a világot. Mert egy csoport fhrey kihasználná az alkalmat, hogy politikai rendszert és uralkodót váltson. Mert egy megözvegyült királyné, Perszephoné hallgat egy mágikus képességekkel rendelkező lányra, és Raithe oldalán harcolni kezdenek. A mítoszok kora véget ér, hogy az embereké jöjjön el.

Nem győzöm írni, hogy olyan kort élünk, amikor minden szórakoztatással foglalkozó ember, cég, stb. saját univerzumot és franchise-t szeretne. Michael J. Sullivan is nagyon jó úton halad ahhoz, hogy legyen neki egy. A Riyria történetei összeállnak egy nagy sorozattá, aminek van előzménysorozata is, és ezzel a kötettel egy újabb hosszú sorozat indul, ami ugyanabban a világban játszódik, csak durván 3000 évvel korábban.

Még szeretem is az ilyesmit: amit az alapsorozatban történelmi tényként kezelnek, most meg lehet nézni, milyen volt igazából. Vannak ismerős nevek, események – csak még az eltelt 3000 év rárakott történetei nélkül. Szerintem mindig izgalmas, amikor egy szerző azt mutatja meg, hogy mi van a legendák mögött – vagy éppen fordítva, miből milyen mitológia épült (Sanderson a Ködszerzet-ciklusokkal ezt csinálta meg.)

Ez nem elijesztés! Nem kell ismerni az univerzumot! Egy új kezdet, új szereplők: tökéletesen alkalmas arra, hogy valakinek az első Sullivan regényélménye legyen. Aki esetleg ismer tőle más történetet is, ad plusz élményt, de olyan előismeret nem kell, ami nélkül ne lehetne érteni mindent tökéletesen.

A történet több szereplő szemszögéből van elmesélve, így több kalandot és izgalmat kapunk. A szálak pedig kezdenek összeérni, és egy nagyobb eseménysorrá összeállni. Az egyéni küzdelmek elvezetnek egy olyan útra, ahol már nem csak a személyes boldogulás a tét, hanem az egész nép sorsa, a fennálló világrend megváltoztatása.

Egyre összetettebb a kép, ahogy több szereplőt és mélyebben megismerünk. Az emberek és az elfek kapcsolatán túl a népeken belül is van megosztottság – így egy olyan rendszert kapunk, amiben vannak egyéni kalandok és mágia, kisebb és nagyobb politikai viszályok és harcok, egyre nagyobb harcok, a végére már szinte háború.

Szeretem, ahogy Sullivan egyre színesíti a bemutatott világot és a szereplőit. Nagy kedvencem lett Suri és az elfek hatalmi belügyei – ki ül a trónon, mi van a mágiával és hasonlók. Pedig nagyon az embereknek drukkolva kezdtem olvasni, aztán már inkább az kötött le, milyen politikai rendszer van az elfeknél, hogy rekesztenek ki egész csoportokat, sé ez milyen döntésekkel fog járni. Éljenek a lázadók, több szinten is!

Azért vannak olyan kérdések, amelyek még megosztanak. Amilyen jól felépíti a világot Sullivan, egyes hőseiről lennének kérdéseim. Raithe milyen korú? Fejben valahogy közelebb érzem Surihoz, de ő Perszephonéhoz vonzódik… Hát, nem tudom.

Még van belőle bőven történet, remélhetőleg olvashatjuk majd magyarul is, de legközelebb Riyria előzménykötet jön. Most várom azt is.

Sullivan: Mítoszok kora – Mint fantasy: 85% okosan csavarodó történet, emlékezetes karakterek, az univerzumba épül.

Szubjektíven: 75% bár nem mindenki sorsa szimpatikus, szórakoztatott és lekötött. Folytatás?

Soha többé nem teszek úgy, mintha nem látnék bizonyos dolgokat, csak azért, mert kellemetlenek. Megőrzöm magam, ragaszkodni fogok az igazságomhoz, mert jobb néven nevezni az igazságot, ha fáj is, semmint hazudni magamnak. (Bernard: Frida Kahlo és az élet színei)

Gyak­ran a bo­lon­dok mond­ják ki a leg­fá­jóbb igazsá­got. (Meyer: A kezdet könyve)

Hibáztunk. Újra és újra. És miért? Mert azok a civilizációk, amelyek technológiailag olyan fejlettek, mint a mienk, mindig elkövetik ezeket a hibákat. Hogy is nevezik ezt? Önelégültség? Talán… Azt hisszük, okosabbak vagyunk, mint a természet, pedig tudhatnánk, hogy nem. (Maberry: Mélyfekete; IN: Aliens Életre halál)

– Bocsásd meg, ha nem tűnök együttérzőnek. Én már tavaly kaptam ilyen listát.
– Listát adott neked a szóba jöhető férjjelöltekről?
– Természetesen. És az utóbbi időben azzal fenyeget, hogy hetente átadja nekem. Nem is képzeled, mióta nyaggat, hogy nősüljek végre meg. Hiszen az agglegények kihívásnak számítanak. A vénlányok csak szánalmasak. És ha nem vetted volna észre, nő vagyok.
Anthony halkan felnevetett.
– A bátyád vagyok, ilyesmit nem veszek észre – mondta huncut oldalpillantást vetve rá. – Elhoztad?
– A listámat? Az ég szerelmére! Dehogy! Hogy képzeled?
Anthony mosolya szélesebbre húzódott.
– Én elhoztam az enyémet.
Daphne alig kapott levegőt.
– Ezt nem mondod komolyan!
– De igen. Csak azért, hogy anyát kínozzam egy kicsit. A szeme láttára fogom olvasgatni, lornyonnal…
– Nincs is lornyonod!
Anthony arcán olyan lassú, megsemmisítő, kaján mosoly jelent meg, amely a Bridgerton család férfitagjainak öröksége.
– Szereztem egyet, kizárólag erre az alkalomra. (Quinn: A herceg és én)

Az élet túl szép, túlságosan színes ahhoz, hogy csak elviseljük. Én élvezni akarom, örömöt érezni és szeretni akarok! (Bernard: Frida Kahlo és az élet színei)

A kishalakat megeszik. A cápák életben maradnak. Jobb ragadozónak lenni, mint zsákmánynak – hát nem? (Adlington: A piros szalag)

Az az igazság, hogy valójában sohasem szakadhatsz el attól, aki a saját húsod-véred. Ha kihordtál, világra hoztál, felneveltél egy gyereket, azt a köteléket sohasem tépheted szét, történjen bármi. (Arlidge: Erdő mélyén)

A látszólag szép dolgok a felszín alatt bizony gyakran tele vannak lyukakkal – jegyezte meg az egyik nő. – Nem kell senkit irigyelni. (Xiang Tong Xiu: A démoni kultiváció nagymestere 4.)

Végső soron nem minden történet a családról szól? (…) A családról, amelybe beleszületünk, és az újról, amelyet alapítunk? (Meyer: A kezdet könyve)

Szerelmet kereső, társkereső programos, félreértős.

Noely sok tekintetben az áloméletet éli. Csinos lány, akinek a megjelenése elég a hódításhoz. Álmai szakmájában helyezkedett el és sikeres is, mint tévés műsorvezető. Celeb, akit megismernek az emberek. Ám a szerelemben nincs szerencséje, noha egyre inkább vágyik az igazira és szeretne családot is. Így megragadja az alkalmat, amikor egy új étterem felkéri az új programjuk reklámarcának. A vakrandi lényege, hogy az étterem randi appja összerendeli az egymásnak megfelelő embereket, és segít az első kettő randiban is. Az első az étteremben, a másik valami egyéb program. Sajnos a főnöke is megneszeli a dolgot, és szeretné a műsorba is bevinni a történetet. Noely tart is tőle, hogy ezzel elijeszti a lehetséges partnereket. Már az első randi telitalálat: az Öltönyös komoly üzletember, de hasonló dolgokat szeretnek, megnevettetik egymást és a vonzalom is megvan. Ám elég egy kis kisiklás, hogy Öltönyös eltűnjön a színről, és Noely újabb randin találja magát: a Lázadó, majd a Hokis következik. Öltönyös is visszatér. Noely pedig bajban van: melyik az igazi?

Tipikusan olyan történet, amit az ember szívesen megnézne moziban is. Már pörög is az agyam, hogy melyik szereplőt melyik színész játszhatná el. Azonban egyelőre moziról nincs szó, így maradjunk a regénynél!

Azért a cselekmény kevésbé kaotikus, mint ahogy a leírásból tűnhet. Noely nem össze-vissza randizik a három férfival, hanem egymás után. Ha az egyikkel valami gond van – mondjuk megsértődik és nem akar többet semmit a lánytól – Noely akkor próbálkozik a következő jelölttel. Csak éppen a végére valamelyik egy újabb néven jelentkezik nála, és kér még egy esélyt. A kérdés csak az: melyikük az? És Noely melyiküket szeretné újra maga mellé?

De ezzel a spoiler be is zárul. Talán csak annyit fűznék hozzá, hogy ez az a rész, amit Quinn kicsit hatásosabban is megírhatott volna. Ahogy olvassuk a kötetet, egyértelmű jeleket hagy, melyik férfi az Igazi kezdettől fogva, és amikor álnéven visszatér, akkor is könnyen rá lehet ismerni. Pedig az lenne a játék, hogy Quinn mindenkit megint gyanúsnak tűntet fel, és maga a lány is vacillál, melyiknek adna új esélyt. Ha már ez rejtély, jobban el lehetett volna rejteni…

Ok, azért nem panaszkodom, mert az a férfi nyert, aki nekem is a legszimpatikusabb volt. Még örülök is neki, így elnézek több dolgot a regénynek.

A legnagyobb gondom vele, hogy minősíthetetlenül képesek beszélni benne. Néha nagyon megcsapott, hogyan kommunikálnak és beszélnek a szereplők. Friss akart ezzel lenni? Engem inkább taszított – soha nem szerettem az indokolatlan trágárságot. Itt meg akad belőle, és nem látom, hogy bármi funkciója lenne.

A másik, amilyen gyorsan Noely képes váltani. Az egyik percben még azt hiszi, megvan a nagy Ő, jöhet a szerelem, párkapcsolat, család – aztán másnap már mással képes próbálkozni? Nekem ezzel hiteltelenné teszi, hogy tényleg kezdett szerelmes lenni. A tempó miatt volt, értem, így fér bele a három pasi, de Noely jellemének ez nem tett jót.

De, ahogy írtam, a szimpatikus férfi a nyertes. Nem mintha bármelyikkel is gond lenne: Quinn három álompasit ír a történetbe, csak mindegyik más típus. Gondolom, kinek-kinek az lesz a szimpatikus, aki inkább a zsánere.

A történet jó tempóban halad, és hol mulatságos, hol romantikus, néhol szenvedélyes jeleneteket kapunk. Könnyed, jó kikapcsolódás – csak ne lenne annyira trágár helyenként!

Nem is kétszereplős, több mellékszereplő színesíti az eseményeket. Nem bonyolult jellem senki, de egy komédia színes szereplőgárdája, egy-egy jellegzetes tulajdonsággal.

Bár ezt-azt azért fájlalok benne, de összességében jól szórakoztam rajta, és korrekten összerakta a történetet a szerző. A folytatásra is vevő leszek.

Quinn: Három vakrandi - Mint romantikus: 75% jópofa ötlet, szerethető karakterek, romantikus és humoros vegyesen.

Szubjektíven: 70% a favoritom nyer, megkedveltem a szereplőket is, de a stílusa miért trágár?