Régi titkot felderítő, családi, szerelemre találó.

Lexie és Grayson már maguk előtt sem tudják tagadni, mennyire vonzódnak egymáshoz. Egy éjjelt együtt töltöttek, és mindketten ugyanattól szenvednek: tudják, hogy ennek nincs jövője, és ha nem vigyáznak, komolyan fájni fog, amikor a másik elköszön. Így igyekeznek ellökni egymást, noha legszívesebben el sem engednék a másikat. Közben Lexie egyre közelebb kerül Grayson titkához is: mit rejtegetnek a toronyban? Miért olyan mérges a viszony apa és fia között? Amikor azzal is szembesül, hogy talán a férfinak volt igaza a főnökével kapcsolatban, életre szóló döntéseket kell hoznia. A saját anyja titkának is itt van a megoldása – miközben őrlődik a Grayson iránti érzelmei miatt, nyomra bukkan, mi történt az édesanyjával és ki az édesapja. Ám ezzel újabb fájó sebeket tép fel, amit van, aki akár erőszakkal is megakadályozna.

Kathryn Taylor ott folytatja a történetet, ahogy a korábbi kötetben abbahagyta. Ez a kettő együtt mond el egy romantikus mesét, így nincs értelme külön, vagy csak az egyiket elolvasni. Klasszikus folytatás tehát, ami nem új elemekkel és üggyel, szerelemmel halad, hanem elhozza a korábban elkezdett rejtélyek megoldását, a konfliktusok feloldását és egy pár egymásra találását.

Kicsit vitázom magammal, mert igazság szerint semmi olyasmit nem találtam a kötetben, ami kicsit is kiemelné az átlagból. Nagyon sok klisét használ, sok minden előre kitalálható – arra tökéletesen ráéreztem, ki Lexie apja. Már az első rész után rá tippeltem, és most kiderült, hogy igazam is lett. Leginkább a romantika terén nincs benne semmi plusz. Az elején megismerjük a párost, és már akkor lehet tudni, mi lesz a végjáték. A romantikus regények szabályai szerint a kezdeti vonzalom után összejönnek – eddig tartott az első kötet –, most pedig megkapjuk, ahogy kicsit boldogok együtt, butaság miatt szétmennek, de jön a nagy gesztus és… Értitek, amit a romantikus regények hozni szoktak.

Ugyanakkor valahogy hangulatos is, és szívesen olvastam. Lexie és Grayson is szimpatikusak – mindkettőnek van múltbeli traumája, ami indokolja, miért bíznak olyan nehezen másban, és miért félnek megnyitni a szívük. De jót tesznek egymásnak, és félig meseszereplők is. Sikeresek, szépek, tehetségesek. Könnyű nekik drukkolni.

Azt már nehezebb megítélni, hogy az egyéb fordulatok és családi titkok mennyire eltaláltak. Guilty pleasure szaguk van, különben. Adott egy nagyon gazdag család, akik ármánykodnak. Tiltott szerelem, gyilkosság, a gyerekek szülei nem is azok, akiket mindenki annak gondol… Bulváros, szórakoztató, csak éppen sok a nagy semmiből jön, és azt soha nem szerettem, amikor új szereplő és fordulat bukkan elő a semmiből. Lexie szüleinek története szépen elő volt készítve, az tetszett is. Az, hogy Grayson apja miért volt olyan bunkó a fiával egész életében, nagyon szappanoperás és most tudunk meg mindent, előkészítés nélkül. Ez már kevésbé tetszett.

Olvasva, mondjuk, nem irritált annyira, mint egy utólag. Most már keresem a szerkezetben az előkészítést, a logikát, olvasva simán csak szórakoztam rajta, mint egy Dynasty epizódon.

A stílusa tipikusan női regényes. Nagyon sok benne az érzelem, és bár cselekmény is akad bőven – szerencsére -, elsősorban a szívek és szenvedélyek dominálnak. Érzelmesen is van megírva, ami olyankor zavart, amikor pl. Grayson szemszögét olvassuk. Az nem lett férfias.

Összességében elszórakoztatott, mondhatjuk, jól sikerült romantikus regényes iparosmunka.

Taylor: Támasz a viharban – Mint romantikus: 55% szimpatikus karakterek győznek le ismerős akadályt, női mese.

Szubjektíven: 65% több minden irritál, a klisék, a túlírt történetek, de azért elszórakoztatott.