Maria Semple regénysikerét Linklater vitte filmre, Cate Blanchett főszereplésével. Meglepett, mennyire tetszett is a végeredmény. A regényhez is újra kedvet csinált.
Amely egy különc anya sztorija, aki egyszer csak eltűnik. Bár, sokkal több rejlik a felszín alatt. Az igazi Bernadette már 20 éve eltűnt az életéből, és most megtudhatjuk, hol volt és merre tovább.
Június
22. Dick: Lenn a sivár Földön - sci-fi 5
23: Attar: A Serengeti köde - romantikus 5
24. Musso: Az írók titkos élete - krimi 4
25. Motayne: Nocturna - fantasy 3,5
26. Cserháti: A Sellő titka - krimi 4,5
27. Hill: Kulcs a zárját 3. - képregény 5
Remender: Tokió szelleme - képregény 5
Chakraborty: Rézkirályság - fantasy 4,5
28. Liss: Hatalomátvétel - akció 3,5
Johnston: Az áruló isten - fantasy 4
ÉS megjött a jó idő is - végre nem lámpa mellett kell olvasni, mert süt a nap! :)
Bosszút álló, mágikus, múltat felfedő.
Edrin Walker már egy évtizede száműzetésben él, és rejtőzik a démonok elől. Alkut kötött: hagyja az emlékeit elveszni, száműzetésbe vonul, cserébe a legjobb barátja és családja biztonságban lesz. Az alkut azonban 
megszegik, Walker barátja szörnyű halált hal. A férfi így hazatér, hogy bosszút álljon érte, kiderítse mi történt. A hazatéréssel együtt a múlttal is szembe kell néznie: elkezdenek visszajönni az emlékei, és minden jel arra mutat, hogy Edrin végzett egy istennel. Ahogy a mágusokat valaki sorban levadássza, Walker a gyilkos nyomába ered, és egyre biztosabb benne, hogy szüksége lesz az emlékeire, mert akivel most meg kell küzdenie, több embernél és mágusnál. Ám arra semmi nem készítheti fel, hogy azokról mit tud meg, akiket szívből szeretett.
Egy újabb történet, ami epikusan nagy kalandnak ígérkezett, de nem lett az belőle mégsem. Így, bár tetszett a könyv, valamennyire mégis csalódott vagyok.
A világot, amennyit a szerző megmutatott belőle, érdekesnek és változatosnak találtam. Ebben az univerzumban egyeseknek mágikus képességeik vannak, mindenkinek valami más. Ugyan vannak központi elemek, olyan alapok, amit mindenkinek megtanítanak, de az egyedi képesség az, amivel igazán ki lehet emelkedni. Walker képessége félelmet keltő: az elme manipulátora. Ott a hozzá hasonlókat zsarnoknak nevezik, mivel egész embertömegeket lehet képes rabszolgasorba taszítani, hogy rabszolgaként imádják és robotoljanak neki.
Ez a képesség, a reakciók rá, amelyek nagyon okosan vannak megírva, és nagyon le is kötöttek. Walker maga is harcol a belsőjében levő erővel, soha még ki sem próbálta, igazából mire lenne képes, ha akarná. Tudja, hogy ez az erő könnyen gonosszá tehetné, és ha néha van is kísértés, hogy használja, nem teszi. Ugyanakkor a társadalom is reagál rá, ha Walker igyekszik tompítani is a reakciókat azzal, hogy megjátssza, mennyivel gyengébb, mint valójában. Van azonban, aki már az elején megelőző csapást mér, a hagyományoknak megfelelően…
Walker karakterét nagyon bírtam. Eleve az, amit már feljebb írtam. Ahogy magával harcol. Pedig nem tartja magát jó embernek, csoda, hogy még él, de akkor is kitart az elvei mellett. Sokkal hősiesebb, jobb ember, mint amilyennek mutatja magát. Erre majd kapunk egy történetet is, amely újraértékeli a karakterét és a mágusok világát.
Tele van ötlettel és lehetőséggel ez a világ, de egyelőre csak egy kisebb kalandot kaptunk belőle. Ha az események máshogy haladnak, epikus nagy harc lehetett volna, így viszont helyi ügy marad, amit páran is el tudnak rendezni. (Eszembe is jutott a Nocturna, amivel vannak hasonlóságok a történet alapjaiban. Az egyedi mágikus képességek, a gonosz megállítása, melyet kis léptékben megoldanak, és nem lesz epikus így a történet.)
De, ha már felhoztam a Motayne-könyvet, azért ez abban nagyon más, hogy egyértelműen felnőtt regény. Mocskosabb a világa, a karakterei és a nyelvezete is. De ez jól áll neki – ez egyértelműen felnőtt regény, nem gyerekkönyv.
A nyomozás korrekt, még tetszett is, ahogy a törvényszéki módszertan helyett itt a mágia viszi előre a nyomok megfejtését. De a kalandok és a mágikus harcok is olvastatták. Cselekményközpontú, izgalmas regény, amelynek a hőse is összetett, jól megírt karakter.
Amire még érdemes kitérni, hogy mennyire dark ez a fantasy. Nem annyira. A nyelvezete helyenként durvább, mint a köznyelv. Vannak benne sötét események, és a hősnek is vannak komorabb jellemvonásai. De összességében megmarad egy határon belül, nem megy el olyan messze, mint McDonald a maga sorozatában.
Van folytatása, szerintem bőven van még ötlet is a szerzőben, úgyhogy folytatása következik.
Johnston: Az áruló isten – Mint fantasy: 75% ígéretes világú, izgalmas történet, egy kellően sötét hőssel a középpontban.
Szubjektíven: 70% nagyobb kalandot vártam, a szöveg se mindig tetszett, de Walker ok.
Várost védő, titkot őrző, játszmás.
Peter Parker, akiről kevesen tudják, hogy kevés szabadidejében maszkot ölt és Pókember néven New York városát védelmezi, most a múltjával kell, hogy szembenézzen. Fisk, akit az alvilágban Vezérként ismernek, egyszer már a látókörébe került. Nagyon le akarta csukatni, de a férfi pénze erősebbnek bizonyult. Most Fisk visszatért a városba, és uralni akarja azt. Nem csak az alvilágot, de a politikába n is. Fisk tudja, hogy Pókember az 
útjába fog állni, ezért van egy terve, hogy semlegesítse a hálószövőt. Kísérleteknek és némi született tehetségnek hála olyan emberek dolgoznak nekik, akik utánozni tudják Pókember mozgását, és elhitetik a közvéleménnyel, hogy védelmezőjük rossz útra tért. Miközben Peter igyekszik ellenlépéseket tenni, a kapcsolatában levő problémákkal is kezdenie kell valamit. Harry próbálja figyelmeztetni, hogy túlságosan védelmező MJ-vel…
A Nagy Marvel regénysorozat olyan történeteket mesél el, melyek már léteznek. Csak más formátumban: a híres Marvel karakterek képregénytörténeteit dolgozták át regénnyé. Színes már most a paletta, akár egészen ismert nevek is vállalkoztak arra, hogy a képregények alapján regényt írjanak. Igaz, ez a Pókember-történet pont nem az a kategória.
Még nem tudtam eldönteni, hogy az ad vagy elvesz a történetből, hogy nem szokványos ellenfelet kap Peter. Elméletben azt tudom díjazni, amikor cserélnek a hősök, és egymás helyzetében vagy ellenfeleivel szemben kell kipróbálni magukat. Amikor pl. Joker és Lex Luthor cseréltek, az tetszett. Itt Pókember Daredevil egyik ősellenségével néz farkasszemet, és kreáltak nekik egy közös múltat is. Mégis, nem bírtam túltenni magam azon, hogy végig várjam, mikor bukkan fel Fenegyerek és tesz valamit Vezér ellen. (Nem került ilyenre sor, különben.)
Volt más jellegű gondom is Fisk feltűnésével. Pókember és Vezér világa más hangulatú. Pókember olyasmi a Marvel univerzumban, mint a DC-nél Flash. Ők a csapat humoros fele. Játékosabb, színesebb a világuk. Fisk viszont kemény bandavezér, aki remekül passzol a Daredevil jóval feketébb univerzumában. Ok, egy a városuk, de teljesen más mégis. Most pedig ütközik ez a két világ: valahogy nem illenek össze. Nem véletlen, hogy Pókember általában szuperképességgel rendelkező bűnözőkkel vagy tudósokkal kerül szembe, nem alvilági vezérekkel.
A cselekmény különben nem lenne rossz. Dinamikus, pörgős, sodornak az események előre. Liss még arra is odafigyelt, hogy ne csak akcióban lássuk a hálószövőt, hanem kicsit az érzelmi világát is bemutassa. Azt különösen kidolgozta, hogy kezdi el tönkretenni a kapcsolatát a védelmező ösztöne.
(Ezen a téren is felrémlett lelki szemeim előtt a Flash. MJ itt azt találja ki, hogy riporter lesz. Iris, Flash szerelme is ilyen téren ténykedik.)
De ez nem az érzelmek regénye, elsősorban arról szól, hogy Fisk és Pókember változatosan módokon küzdenek egymással. Egy különleges képességű lány támogatását kell elnyernie annak, aki győzni akar ebben a harcban. Elég hamar nyilvánvaló lesz, aki az ő támogatását a magáénak tudja, előnnyel indul.
Akcióregénynek korrekt, csak éppen ennyit kevésnek éreztem most. Szórakoztat, de igazán nem érintett meg. Nem izgultam, nem szerettem meg a szereplőket, és nem adott az univerzumnak se többet ez a rész. Csak furcsának találtam, hogy Vezér itt az ellenfél. (Még egy X-Men rosszfiút is könnyebben el tudok képzelni Pókember ellenségeként, mondjuk, azért nem Magneto szintű tehetséggel megáldottat.)
A Sötét Főnixnél jobban tetszett, de még ez sem az igazi.
Liss: Hatalomátvétel (Pókember) – Mint akció: 60% kalandos, pörgős történet, ami plusz élményt nem tud nyújtani a világhoz.
Szubjektíven: 50% akcióregénynek korrekt, de egyes elemek nagyon nem jöttek be. Pl. Fisk.
- Attar: A Serengeti köde
A küldetés végül sikerrel jár, ha nem is úgy, ahogy eredetileg tervezték. Mo albínó gyerekeit már nem tudják megmenteni: van, akit már elkaptak a szervkereskedők, más biztonságba költözött a szüleivel. Ám a helyiek 
kiszabadítottak a kereskedőktől egy tucat gyereket, akiket biztonságba tudtak vinni. Jack majdnem bele is hal, ő maradt hátra feltartani a kereskedőket, míg Ro menekült a vonattal és a gyerekekkel.
Egy kis időt együtt töltenek még párként, de a nőnek kezdődik a tanév, visszamegy Angliába. Abban egyeznek meg, semmilyen kapcsolatot nem tartanak. A távkapcsolatok nem működnek.
1 évvel később Ro még mindig hiányolja a férfit, de rászánja magát, hogy továbblépjen. Éppen az első randira menne, amikor beállít Jack és kész itt élni, ha Ro még visszafogadja. A randira Jack is elmegy, majd marad Ro élete része. Kicsit Angliában élnek, de aztán visszaköltöznek Afrikába. 1 év múlva házasodnak, amikor Ro az első gyerekükkel terhes.
A végén kiderül az is, hogy Mo és egy barátja utolsó tettükkel Jack kislányának testét védték meg. Belőlük nem is maradt semmi, de a lányból igen. Jack eltemethette.
- Musso: Az írók titkos élete
Rafa feláldozza magát, és az elrablóval (Mathilde nagyapjával) egy szakadékba rohan a kocsijukkal.
Mathilde és a nagyapja a gyilkosok, akik a szigeten történtekért felelnek. Ez a bosszújuk: Mathilde kamasz volt, 
amikor betörtek hozzájuk, és a szüleit, a kisöccsét meggyilkolták. A lánynak most jöttek vissza az emlékei. A végére Nathant hagyja, őt személyesen akarja agyonlőni.
Nathan elmeséli neki az igazat: akkoriban nősülni akart, családot. A kedvese missziós munkát végzett, és az egyik úton megölték. Szervkereskedők nyomára akadt, akik végeztek vele. Nathan levadászta őket. Mathilde családja ebből lett gazdag. Az apja volt az egésznek a lelke, az orvosa. Valóban, bosszút akart állni. De a férfi a fenyegetettségre őrülten reagált: elkezdte kiírtani a családját. Nathan már csak Mathilde-ot tudta megmenteni. Egy kosábbi hullát hagyott hátra, és a lány apját elragadta, neki a halál túl könnyű lett volna.
Megmutatja a lánynak, ezért vonult vissza. Az apja él, itt van, a rabjaként. Ellátja, de semmilyen emberi interakcióban nincs része. Mathilde az apját lövi le.
A zárásban látjuk őket máshol, párként, egy kisbabával.
Varázsvilágos, bosszút álló, hatalmi harcos.
Nahri nem kerülheti el a sorsát, miután védelmezőjével végzett Ali herceg. A gyász letelte után a király hozzákényszeríti az örököséhez, ezzel egyesítve látszólag a két dzsinn törzset. Nahri és Muntadzir kénytelenek 
megkötni a maguk szövetségét házasokként, noha mindkettejük szíve másért dobog. A lány arra használja a hatalmát, hogy elkezdje jobbá tenni a város minden lakójának életét. Dára nem nyughatott békében, úrnője visszarángatja az életbe. Teljes erejű dzsinnként, szinte szörnyeteggé válva küzd az asszony céljaiért, noha legszívesebben csak a szerelméért menne, és építeni maguknak valamiféle boldogságot. Helyette fegyverré kell válnia, készülve Dévábád ostromára. Ali pedig száműzetésbe kényszerül, ahol egy jobb világot kezd építeni és felfedezi az eddig nem ismert mágiáját. A sors azonban hazaveti őt is, és belekeveri a hatalmi játszmák és árulások világába.
Nem véletlen, hogy népszerű lett ez a fantasy sorozat. Nagyszabású, mondhatni epikus a cselekménye. Mi több, miközben ez a kötet remekül folytatja az előző rész eseményeit, kicsit más is.
Korábban kalandos volt, ahol Nahri felfedezi az örökségét, és a dzsinnek világát. Ahol kezdetektől hatalmi játszmája bábujaként mozgatja a király, akinek családja Nahri családját lökte ki az uralomból. Ez a rész a politika és ármányok világába vezet bele még jobban.
Minden szereplő a politika sakkjátszmának egyik bábuja, bár Ali és Nahri nagyon küzdenek azért, hogy ne mások mozgassák őket, hanem a saját döntéseik hozhassák meg. Chakraborty egyre inkább mélyíti a viszály és a játszmák gyökereit: fokozatosan egyre többet fed fel abból, hogyan alakult ki a jelenlegi helyzet, a múltban ki mit követett el a másik ellen. Így a jelen harcai a trónért elkezdenek túlmutatni magukon: ez egy hosszú történet végjátszmája, ami már évszázadok óta tart.
Dára eddig tevékeny hős volt, most inkább szolgai szerepbe kényszerül. Vannak az ő fejezetiben látványos harcok, mágikus küzdelmek, de amivel legjobban le tudott kötni, most nem ez volt. Dára eljut egy olyan következtetésig, hogy bármit tesz is, rá az úrnője és a családja mindig is fegyverként, nem dzsinnként fog tekinteni. Rádöbben arra, hogy bár ő a halálos fegyver, az egyik legnagyobb harcos, a háború és a gyűlölet így soha nem érhet véget, és mindenki a vesztébe rohan. Mi bosszút állunk, legközelebb rajtunk ütnek a túlélők. Készülünk, visszavágunk, hogy aztán az ellenségeink tegyék ugyanezt. Roppantul várom is, hogy mihez kezd ezzel a felismeréssel a későbbiekben.
De ez a regény legfőbb mondanivalója is. Bemutatja, milyen pokol a háború, és a gyűlölet hogyan öröklődik generációról generációra, lehetetlenné téve a békét és a megbocsátást. Ugyan a szereplők dzsinnek, mágikus képességeik vannak, de ebben a tekintetben nagyon emberiek. Mintha Chakraborty az emberiségre is kimondaná az ítéletet.
A karakterek fejlődnek, a viszonyaik egyre bonyolultabbak. Messze nem romantikus regény, de fontosak az érzelmi kérdések is benne. Nem ez az elsődleges, de érdekel, a végére az egyes szereplők ki mellett kötnek ki. Itt senki nem hallgathat csak a szívére, változnak az érzéseik, és élveztem is, hogy nincsenek a nagy nyálregényes örökké tartó, heves szerelmei, melyek első látásra születnek.
Ha a szereplők konfliktusait és mozgatórugóit vizsgáljuk, még feltűnőbb, mennyire összetett ez a világ. Ahogy a szövetségek és viszályok alakulnak, az sokszor nincs összhangban egymással, és nagyon bonyolult helyzeteket teremt. Nézzük csak Nahri helyzetét! A király a szövetségese, akivel közösen kihasználják egymást. Mégsem állnak egymás oldalán, az csak látszat. Politikai és személyes konfliktus is van közöttük: a férfi belekényszerítette a lányt egy nem kívánt házasságba. Valósággal bebörtönözi. Igazából mást akarnak a dzsinnek világának. Olyasmikről már nem is beszélve, hogy mit tett a férfi Nahri családjával és tesz velük most is... Nahri és a férje. Látszólag ez is egy szövetség, de már abba bele lehet törni a fogunk, hogy személyes szinten értsük, mi van közöttük. Mindketten másba szerelemesek, de házasok. Nem is csak névlegesen - ha szerelmi jeleneteket hála égnek nem is kapunk, utal rá a szerző, hogy van köztük szexualitás. Hol közelednek egymás felé politikailag, hol csak elviselik egymást. Egyértelműen nem szövetségesek, de nem is ellenfelek. Nahri és Dára. Érzelmi oldalon egy térfélen vannak, szeretik egymást. De a politika nagyon keményen közéjük áll: Dára a nő anyjának katonája, mondhatni, a fegyvere. Olyan dolgokat is megtesz, amelyek miatt a szerelme dzsinnként/férfiként is kevesebbnek látja. Így a politikai konfliktus egyre személyesebbé is válik. Végül, Nahri és Ali. Barátok, akik árulók lettek. De most közelednek egymás felé, ők meg a politika miatt. Egyet akarnak. Fel is dobta Chakraborty a labdát, hogy mik lesznek még ők egymásnak. Már csak ezért is várom a folytatást.
De ez csak egy karakter a sok közül. Chakraborty alaposan felépít minden szereplőt, és összetett viszonyok között mozgatja őket. Még csak azt sem lehet egyszerűen eldönteni, hogy ki a jó és a rossz. Attól függ, melyik konfliktusrendszerben vizsgáljuk.
A regény első fele tele van politikával, és Chakraborty mellette elkezd magyarázatokat is adni a szereplők motivációiról, a dzsinnek történelméről. Ezt talán nehezebb kicsit olvasni, de a végére olyan mágikus és kalandos események indulnak be, hogy csak úgy faltam a fejezeteket. A vége is… mikor is jön a folytatás?
Ha már emlegetem a trilógia végét, érdemes egy pillanatra a borítónál is megállni. Az Agave nagyon tudatosan építi fel a sorozat külső design-ját is. Dévábád-trilógia, vagyis a dzsinnek fővárosa van kiemelve, ami egyszerre jelent egy másik, egzotikus világot és egy nagyvárost. Az első rész külleme nagyon tetszett, a Rézkirályság már egy fokkal kevésbé. Mennyit nézegettem a város előtti kék fényt, és nem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy nekem inkább a sci-fik/ufók vonósugara jut róla eszembe. De itt is ott a város tematika, és valami európaitól eltérő hangulat. Már leleplezte a kiadó a végének a borítóját is, marad ugyanez az irány. A város. Látványosa, monumentálisan, színesen. Nem vagyok biztos még benne, hogy ez jól esik a szememnek. Valamiért az indiai világot inkább érzem benne, mint a regény arabos környezetét. Ettől függetlenül a koncepció remek, értékelem is, csak a megjelenésig még barátkozom a teljes tematikával.
Összefoglalva, amiért szeretem ezt a regényt: lenyűgöző, milyen összetett a világa és a benne szereplő karakterek sokszínűsége. Bár a regény végén jobban tetszettek a mozgalmasabb események, a tényleges harcok és csaták, nagyon tudtam értékelni azt is, hogy politikában mi van benne. Az ármányok, a hatalmi játszmák szövedéke is összetett és másképpen izgalmas, mint a regény vége. Chakraborty jó világépítő, és az, ahogy Dévábád politikai összetettségét megragadta, másképpen tudott tetszeni, mint a pörgősebb küzdelmek. Mondhatni, kivétel nélkül megszerettette velem a szereplőit, mert mindenki összetett annyira, hogy találtam bennük valamit, amivel tudtam azonosulni. Dárában, ahogy átlátja a saját szerepét, és a legnagyobb harcos létére rádöbben, micsoda fertő a háború. Talán ő volt az, aki legjobban mozgatta most az agyam. Mert nála az is érdekes, milyen alakban hozták vissza az életbe - nekem az kell, amikor a karaktert a cselekmény is megtámogatja, ténylegesen történnek vele dolgok, nem mint Nahri esetében, aki csak a végén válik úgymond aktívvá. Ebben a regényben tehát szeretem, hogy egymaga képviseli a jó világépítést, a mozgalmas cselekményt - leginkább a kötet végére, az első fele azért inkább világépítő - és a karakterek is fejlődnek, izgalmasak. A végéről nem is beszélve... pont annyira nyitott, hogy akarjam folytatni a sztorit.
Méltó folytatása a kezdésnek, összetett fantasy, aminek már várom is a záró akkordját.
Chakraborty: Rézkirályság - Mint fantasy: 90% gondos világépítés, fejlődő karakterek és meglepően ármányos történet.
Szubjektíven: 75% a végére nagyon belelendült, és izgalmas, de a sok politika korábban…
Jane Austen írt egy gazdag lányról, aki szeretett másokat összeboronálni. Ám nem mindig vette észre, kik az összeillő emberek.
Ez az Emma alapja, ami több filmes feldolgozást is kapott már. A legutóbbi 2020-as, pazar díszletekkel és jelmezekkel. (Azok még szebbek is, mint a színészei.)
Jövőbeli, egymásért küzdő, függőségbe lökő, harcos.
Egyszer volt, hol nem volt, a jövő világa, ahol az emberek a mesterséges szórakoztatás világába menekültek, miközben a világ rohadt köröttük. Ahol volt egy kislány, Debbie, egy szegénynegyedben. Akinek függő anyja elől egy környékbeli kissrác, Danny lett a menedéke. Együtt nőttek fel, küszködtek, és estek mély szerelembe. De a világ kegyetlen, és Danny nem bírta tovább. Eladta a lelkét, erőért. Megszületett a halálos, gyilkos és totálisan függő Led Dent. Debbie azonban képtelen volt lemondani a fiúról, aki egyszer volt. Védő támasza lett a férfinak, és kereste a megoldást, hogy visszakapja Danny-t. Most olyan megbízást kapnak, amely egyben esély is: Tokiót kellene lerombolniuk, az utolsó természetes menedéket a bolygón. De ez lehet az ő menedékük is – de vajon 
képesek lesznek megragadni, vagy a lány gyerekkori mondása átokként üldözi őket: esélyük sem volt soha?
Már aludtam rá egyet, de még keresek erre a történetre szavakat. Nem voltam felkészülve rá, hogy ez a történet ennyire torkon fog ragadni. Pedig így történt.
Már maga a világa is izgalmas. A jövő, ahol az emberiség már szemétteleppé változtatta a Földet. Savas eső hullik, minden rohad és az egyetlen menekülés a drogos technoálom. Vannak, akik azonban még mernek küzdeni. Ilyen Debbie is, a történet fő narrátora és a hőse. A jelenből indulunk, amikor egy gyilkos szörnyeteg védő angyalaként látjuk. De fokozatosan elmeséli a történetet, ki volt Led korábban és miért nem képes lemondani róla. Van valami megejtően szép ebben a szerelemben. De a világban nincs már szépség, csak erőszak. Már a kezdő jelenetekben megcsapott, micsoda erőszak van a lapokon.
Ezzel ellentétben áll Tokió idilli világa, ami a másik véglet. Semmi technika, csak a háborítatlan természet, amihez az ember alkalmazkodik. Vizuálisan is élesen más a kettő. Az egyik buja, zöld és tündéri. A másik színes, harsány, mesterséges és perverz. Egyértelmű, melyik a jó és a rossz, de az emberi természet nem ilyen egyszerű. Vágyjuk az egyiket, de képesek vagyunk megőrizni? Remender nem ad pozitív választ. Debbie mantrája kísér végig: esélyünk sem volt.
Világok csapnak össze, és akciófilmbe illő harci jelenetek vannak. Nem fogta magát vissza a rajzoló, tobzódunk a vérben és az erőszakban.
Mindezek mellett ez emberi dráma. A gyenge, de lélekben nemes fiúé, akit a környezet nem engedett életben maradni, szörnyeteggé kellett válnia. A szépség, aki vissza akarta változtatni a fiúvá, akibe beleszeretett. De ez nem Disney. Remender halálos érzékkel akkor viszi be mindig a nagy csapásokat, amikor már reménykedünk. Lehet happy end! Aztán jön a fordulat és vele a fájdalom.
Agyilag értem is, miért ilyen. Így hatásosabb, mélyebb és jobb is a történet. Ettől függetlenül nagyon tudtam sajnálni Danny-t, akinek nem juthatott az, amit érdemelt volna. És megint a mantra: Nem mi okoztuk a savas esőt. Esélyünk sem volt soha.
Debbie különben pokolian erős és szexi hősnő, az egyik legjobb karakter a történetben.
Ami viszont az ízlésvilágomba nem fért bele: az a fajta szexualitás, ami itt meg van rajzolva. Ok, Debbie és Danny/Led pár, azzal nincs különösebb bajom, hogy a kapcsolatuk szexuális részébe is kapunk betekintést. (Bár többet, mint amit egy képregénybe vártam volna.) De van egy olyan öreg és gonosz szereplő, aki abból űz sportot, hogy meztelenül mászkál, és mintha direkt úgy állna mindig, hogy az embert szemközt találja az aszott farka. Ha némileg értem is, hogy ezzel is az ő világképe fejeződik ki, ahogy mindenki felett áll és tapos, akkor is utáltam látni. Pedig különben grafikában is profi a kötet, amit az arcokkal ki tudott fejezni a rajzoló…
Meglepően nagy élmény volt ez a képregény, amit még emésztenem is kell kicsit.
Remender: Tokió szelleme - Mint képregény: 100% disztópia, akció, komoly dráma. Egyedi stílus, sok mocsok, tartalmas.
Szubjektíven: 80% ha tudom is, hogy ez a vég kellett, akkor is szomorkodom miatta. Mély.
Családos, misztikus, végső küzdelmes, múltat megismerő.
A család megnyugszik kissé, már reménykedni kezdhetnek, hogy nyertek és minden rendben lesz. Nem sejthetik, hogy Susogó még jelen van, és sokkal nagyobb dolgot vett el tőlük, mint eddig bármit. Bode testét szállta meg, és űzte ki a legfiatalabb Locke lelkét. Ebben az álcában gyűjti be a kulcsokat, és készül a terve utolsó fázisára: démonokat szabadítani a világra. Közben Tyler és Kinsey újabb kulcsra bukkannak, mely az időutazás egy 
módjára nyújt lehetőséget: megnézhetik, ha be nem is avatkozhatnak, a múltat. Visszamennek a kezdetekhez, amikor a Locke család először találkozott a démonokkal, és elkészítették az első kulcsot. Majd visszatérnek az apjuk múltjába is, és végre megértik, ki Susogó, pontosan mit akar és nekik milyen szerepük van a játszmában. Ám lehet, hogy még ez is kevésnek bizonyul az ellenük törő sötét erőkkel szemben.
A Netflix sorozat miatt újabb lendületet kapott a Locke & Key világ. A Vajákhoz hasonlóan a sorozat adott egy pluszt az eredeti műnek is. A Fumax pedig a szokott minőségben hozta a zárást, így aki nem bír várni a következő évadra, olvasva megtudhatja, mi lesz ennek a történetnek a vége.
Záró rész, így azt gondolná az ember, már csak a szálak összefogása és a lezárása van vissza. Hill azonban tudott előtte valami jobbat: megadja azokat a válaszokat, amelyekre eddig csak vártunk. Miből vannak ezek a kulcsok, miért van varázserejük? Miért kötődnek ennyire a Locke családhoz? Hogy kezdődött ez az őrület? Valamint, Susogó történetét is teljes mélységében felszolgálja.
Két történetet is elrejtett történeten belül – nekem a múltbeli Locke kaland tetszett jobban, a függetlenségi háborúval, és a démonokkal, melyek az angoloknál is nagyobb fenyegetést jelentenek. A gyerekek apjának történetére szükség volt, így helyezte el végre teljesen előttünk a gonoszt a szerző. Ez a történet azonban keserédes volt – tulajdonképpen arról szólt, hogy egyetlen rossz döntés hogyan képes életek tucatjait tönkretenni. Hogy az, ami lehetne egy ártatlan csoda, az emberi önzőségnek hála tömegpusztító fegyverré válik.
Majd a végjáték, amelyben mindent felpörgetett a szerző. Hatalmas érzelmi csúcspontok voltak: a magánéleti válságok, a rendezett és szétesett kapcsolatok, és egy nagy vérfürdő. Áldozatok, veszteségek – amelyektől egyszerre lesz tragikus és nagyszerűbb a győzelem.
Tetszett, ahogy a karakterek emberként is egyre érettebbek. Tyler, aki képes arra, hogy megmentse a lelkét annak a fiúnak, aki olyan sok mindent elvett tőle. Kinsey, aki végre megérti, hogy a haragja és a fájdalma is az övé, azok nélkül ő sem önmaga. Hiszen az élet egyszerre fájdalmas és gyönyörű, és ha ennek csak az egyik felét éli meg, akkor nem is él igazán. Szokás szerint Bode az, akit annyira nem szívlelek – képes leszek leírni, de nekem a kismadár szimpatikusabb volt, aki végül nagy ajándékot ad a gyereknek.
Hill remekül összefűzi, ahogy a kezdet és a vég most találkozik. Ahogy látjuk az első kulcs elkészültét, és ahogy majd Tyler elkészíti az utolsót. Minden körbeér és zárul – ugyanakkor a szereplők folytatják az életük, lesznek új lehetőségek előttük. Hiszen minden vég kezdet is – és megint körbeérnek ezzel a szálak.
A világa még mindig lenyűgöző, és bőven volt benne ötlet, mire és hogyan használhatóak a kulcsok, milyen képességeket adnak. Fel is ötlött bennem, hogy jegyzetelni kellene, melyik mire való, mert a végén egy helyen el is vesztem abban, egy cselekvést hogyan hoztak össze a kulcsokkal. Képeken ott volt, de kellett egy emlékeztető, mit is látok.
A grafika különben a szokott minőség. Nem Monstress szépségű, de korrekt.
Most, hogy a végére értem, jöhet a Netflix is. Érdekel, mihez kezdtek az alapanyaggal.
Hill: Kulcs a zárját 3. – Mint képregény: 100% izgalmas, sötét történet, komoly drámákkal, horrorral és mágiával.
Szubjektíven: 90% korrekt zárás, a szokott minőségben. A történet, a karakterek is rendben.