Egyetemi, múlton túllépő, szerelmes.

Elizabeth Bennett szörnyű leckét kapott a szerelemről: középiskolásként alig hitte, hogy az iskola leghelyesebb, gazdag fiúja akar járni vele. A szalagavató után viszont megerőszakolva, tört szívvel találta magát. Egyedül. Többé a szíve senkié nem lehet: tanult, küzdött, egyetemre ment, és nála minden kaland csak egy éjjelre szólhat. Ám a sors összehozza a tetovált, népszerű Declannel, akit nem ijeszt el sem a lány híre, sem Elizabeth nyers modora. Szomszédok lettek, és Declan elhatározza, megszerzi magának a lányt. Nem csak egy estére, annál sokkal többet akar. A feszültség kézzel tapintható kettejük között, de túl sok lidérc áll az útjukba. Vajon akkor is kitartanak egymás mellett, amikor a múltjuk utánuk nyúl?

Hogy nevelnek a könyvkiadók romantikus regényekre gerjedő kis lelkeket maguknak? Már az ifjúsági regényekkel indul, ahol a kamasz hősnők belebotlanak a hercegbe fehér lovon. Aki helyes, kedves, és nagyon szereti őket. Már ekkor, 16-18 évesen tudják, hogy nekik az örökké sem elég idő. Majd jön a New Adult, ahol ugyanúgy ott a végzetes, nagy szerelem, csak nem kevés szenvedéllyel feldobva. Az ifjúságiban eljutnak a szüzességük elvesztéséig, a new adult regényekben megy az ágytorna is, miközben lelki kínokat is kúrálnak. Már el is jutottunk oda, hogy a romantikus nyálregények is jöhetnek, amiben már csak a szerelem van, mint konfliktus.

Ilyen téren a Balhés brit tökéletesen teljesít. Van két hősünk, akik szinte első látásra egymásra kattannak. Akik túl jók, hogy normális embereknek képzeljük őket. Szépek és vonzóak, erősek, bizonyos tekintetben sebzettek, de ez is része a szexepilnek. Az elemi vonzalomnak egy ideig ellenállnak, de aztán omlanak a falak és jön a testi-lelki nagy szerelem. Hogy már neveljen a romantikus regényre, már jön is a tipikus konfliktus: ostobaságon összeveszni, szenvedni, nagy gesztussal békülni. Ha egyet-kettőt olvastál, már szinte várod is, tudod, hogy ez lesz ebben is. Itt ez is volt.

Zavart is, hogy ennyire ki lehetett számítani a cselekményt. Ok, egyetlen meglepő húzás volt benne a végén, de az nem a főszereplők lépése volt, hanem egy mellékszereplő tett valami váratlant, amit nem vártam tőle.

Már annyira kezdem unni ezeket a történeteket…

Ami ebben azért pozitív, hogy Elizabeth lelki sérülését alaposan bemutatja a szerző és meg is alapozza. Elizabeth nem véletlenül löki el magától a fiúkat. Csak sajnos, azzal már nem tudtam együttérezni, hogy megjön Mr. Tökély Declan, egymásba szeretnek, és ezzel minden probléma meg is oldódik. Ha valaki ilyen lelki sérülést cipel, nem tudom elhinni, hogy a szerelem meggyógyítja. Ebben már nem hiszek.

Declan is kapott egy lelki sebet, de ez inkább csak mutatóba volt a történetben. Nincs rendesen kibontva, alapozva. Annyira érezni, hogy csak azért kellett bele, mert ezzel akarta emberibbé tenni a szerző. Ok, okos és vonzó, minden téren mesebeli királyfi – de emberi is, hiszen az apjával neki is gondjai vannak! Sorry, ez nálam nem így működik. Ennyitől nem lesz kevésbé mesebeli az alakja.

Ami még megütötte a szemem. Elizabeth az érzékeny lélek, még akkor is, ha úgy bánik a fiúkkal és a szexuális életével, ahogy. Declan sokkal nyersebb, és a fejezeteiket nyelvében is elkülöníti a szerző. Azt pedig nem tudom díjazni, hogy Declan szövegei attól lesznek macsó és férfiasnak eladott, hogy durva a nyelvezete. Ne legyen már a káromkodás és az alsó nyelvi regiszterek használata szexi!

Igaz, nem tudom, mit is vártam. Népszerű könyv, így többet vártam, hiába figyelmeztetett a borító is. Ha már ott is csak a szex dominál… miért is vártam tartalmat?

Madden-Mills: Balhés brit - Mint new adult: 40% tipikus cselekményű, minden a szerelem körül forog, érzelemközpontú.

Szubjektíven: 30% Elizabeth traumáját hihetően felépítette a szerző, de túl szerelmes a könyv.

Korede csendes ápolónő egy kórházban. Jól süt, gondoskodik az anyjáról és a húgáról. Csúnyácska, ezért mindig ő van a háttérben. Anyjuk a szép, de felelőtlen húgért rajong. Ayoola pedig tudja, hogy a nővére mindig segít neki. Most a harmadik barátját késelte meg, de Korede jön, feltakarít és segít eltüntetni a hullát. Csak magában gondolkodik el azon, hogy ha valóban önvédelem volt, vajon miért a férfi hátába állt bele a kés?

Ayoola a kórházban is meglátogatja, pedig innen igyekszik távol tartani a lányt. Az egyik orvos, Tade szeme meg is akad a húgon. Randira hívja, és gyorsan össze is jönnek. Korede komolyan szenved, mert ő is ebbe az orvosba szerelmes. Próbálja is figyelmeztetni a férfit, hogy Ayoola milyen gondokkal küzd, de nem hisz neki.

Közben az egyik beteg felépül a kómából. Korede megijed, mert minden kétségét ennek a férfinak mondta el, aki emlékszik is rá, hogy Ayoola gyilkos. De Korede végig jó volt vele, így hallgat, csak csendben figyelmezteti a lányt, hogy változtatnia kell a szokásokon.

Amikor Ayoola egy gazdag férfiért elhagyja Tadét, aki rejtélyes körülmények közt meghal, Tade szó nélkül visszafogadja. Hamarosan jön a telefon. Tade kér segítséget: Ayoola rátámadt, ahogy Korede megjósolta. De ő megvédte magát, nem tudta a nő hátulról megkéselni. Ayoola megsérül, de felépül. A férfit vádolja. Korede elmondhatná az igazat, de a húgának falaz megint. Tade börtönbe kerül, elveszti az engedélyét.

Ayoola pedig már ki is nézte az újabb barátját…

A múlt nincsen nyíltan leírva, de az elejtett részletekből az derül ki, hogy az apjuk erőszakos ember volt, aki terrorizálta a családját. Míg a két lánya nem döntött úgy, hogy végeznek vele.

Fogyatékkal élő, családos, szenvedéssel teli.

A kisfiú még csak pár éves volt, és kapott egy játékot. Egy pöttyös labdát. Hamarosan már gyűlölni kezdte, mert ezen keresztül érezte, milyen érzelmeket kelt ő másokban. Ahogy a szánalmat, fájdalmat, elkeseredést is megérezte, ahogy gurították neki a labdát. (Pöttyös) Egy kis madár repül át Budapesten. Egy intézet felett is, ahol sérült gyerekeket tartanak. Van, akit még látogatnak. Van, aki még reménykedik. Mások már nem. A szívükbe és a jövőjükbe nézve a madár szíve megszakad. (Verébszív) Tamás szellemi fogyatékos, egy intézetben helyezik el, ahol besegít a személyzetnek. Nem teljesen ápolt, nem teljesen alkalmazott. Egy kísérlet keretében kikerül egy családhoz, de az élet és az emberi irigység nem engedi, hogy valóban otthonra és szerető emberekre találjon. (Kucó)

Nem könnyű erről elkezdeni írni, sem belegondolni, miket olvastam. Emberek vagyunk, egoisták. Nem vagyok büszke rá, de én már éreztem magam attól jobban egy adott élethelyzetben, hogy nem csak én szenvedtem. Tudjátok, ha nekem rossz, legyen az másnak is. Máskor keserű vagyok attól, hogy olyan genetikai rendellenséggel születtem, amilyennel. Miért kell nekem ezzel szenvednem, és miért kell minden nap szembesülnöm azzal, hogy beteg vagyok? Igazságos ez? Aztán vállon veregetem magam, naiv gondolat az igazság.

Aztán jön egy olyan könyv, mint a Kucó. Amikor elszégyellem magam a gondolataimért. Mert ok, nekem is megvan a magam baja. Degeneratív betegségem van, minden nap küzdök vele, de az én életminőségem még bőven élhető. Igen, nekem rosszabb, mint az egészségeseknek, de olyan sokan vannak, akiknek kevesebbel kell beérni, mint ami nekem megvan. És most nem vigasztal az, hogy van, aki szívesen cserélne velem.

Tudom, a novellákról kellene írni, de ez nekem személyes történet is. Szembenézni azzal, hogy beteg vagy, más vagy és abból kihozni a legtöbbet. Nekem a Kucó nem csak egy történet a sok közül. Egy emlékeztető arra, hogy legyek azért hálás, ami az enyém. Hogy a szemléletem más legyen: ne azon keseregjek, amivel küzdelmesebb az én életem, inkább olyan oldalról nézzem, mi az, aminek örülni tudok.

Talán ez egy olyan tanulság, amit mindenki levonhat. Hogy az élet érték. Hogy mások vagyunk, sokféle teherrel és mögé kell látni az első benyomásnak, a látszatnak. Mi az érték? Ki az értékes? Nyitottabbnak kell lenni és nem nácinak.

Ezt azért megmagyarázom. A Verébszívben volt az a gondolat, hogy a kommunista intézettel még mindig jobban jártak, mintha a II. VH alatt éltek volna, amikor a nácik eutanáziát és gyilkosságokat hajtottak végre a fogyatékosokon.

Kőkemény dráma ez a kötet, és nekem idebent fájt. Sajnáltam a szereplőket, magamat, a világot. Örülnöm kellene, hogy fáj. Hatása van a kötetnek, érzéseket és gondolatokat váltott ki, az enyém is lett.

Hatalmas értéke, hogy mennyire őszinte. Komolyan nem tudom felfogni, ha ilyen gondolatok, emlékek és történetek vannak Böszörményi fejében, hogy tud olyan boldog, napsugaras történeteket írni, mint a Budapest Rádió? Nálam sokkal erősebb.

Nem is fogom irodalmi oldalról elemezni, mert ez érzelmi oldalról fogott meg és zúdult rám. Értékelem, micsoda fájdalmas líra van a történetekben. A Pöttyös, vagy ahogy a veréb szíve megszakad. Mesés mágikus realizmus. Van cselekmény is, de ez inkább érzelmi.

Annyit jegyzek csak meg, hogy a Kucó érdekesen van megírva. Fonetikusan. Az ilyen engem roppantul irritál, nekem kell a helyesírás és a köznyelv. De itt átlendültem ezen, mert a történet megütött és őszintébb attól, hogy így is vissza van adva Tamás.

Kiteszem még a mondat végére a pontot, és hagyom még, hogy ez fájjon.

Böszörményi: Kucó és más életszilánkok - Mint dráma: 90% személyes, érzelmekre ható, hiteles. Más szemszögből segít látni.

Szubjektíven: 85% megrázó, fájdalmas, de pont ezért kell megbecsülni. Jó, hogy ez még fáj.

Kalandos, mágikus, ügyeket rendező, halhatatlan lényes.

Álom kiszabadult, és belekezdett a birodalmának újjászervezésébe és ellenőrzésébe. Már visszaszerezte hatalma eszközeit, és az Álomvilág rendezése is folyamatban van. Sok a dolga, de bátyja, Végzet hívásának ő sem mondhat nemet. Össze kell gyűlniük a halhatatlan testvéreknek, hogy ezzel valami elinduljon a világban. Halál itt jegyzi meg Álomnak, hogy egykori szerelmét igencsak csúnyán büntette meg. Kikosarazta, de ezért évezredek a pokolban? Álom el is határozza, kihozza a nőt, ha így szembe is kell néznie Luciferrel. A pokolban azonban egész más vár a halhatatlan, mint amire számított és a mitikus világok legkelendőbb birtokának tulajaként távozhat. De a történetből kiderül, milyen tippet adott Álom Augustus császárnak, hogy múlt el az utolsó szatír és mi történt Orfeusszal.

Már furcsának tűnik, hogy sokáig magam is azon emberek közé tartoztam, akik szerint a képregények nem is érdemelnek helyet az irodalom polcain, még oldalt sem. Inkább tudtam őket rajzos, festészeti alkotásként értelmezni, mint irodalmi munkaként. Ami megváltoztatta a hozzáállásom, Neil Gaiman és a Sandman volt. Csalódott is voltam, amikor leálltak a kötetekkel, és itt maradtam egy csomó kérdéssel.

Szerencsére a Fumax felkarolta ezt a sorozatot, és a gyűjteményes kötet 2. része már olyan képregényeket is tartalmaz, melyek magyarul eddig nem voltak kiadva. Így hosszú évek elteltével visszatérhettem Gaiman egyik legjobban kitalált világába.

Kezdjük a grafikával. A Sandman nem egy szép képregény. Egyedi, megvan a sajátos képi világa, de szépnek nem jutna eszembe nevezni. Karcosabb, nyersebb, sötétebb. De megvannak benne a jellegzetes alakok, és még találónak is érzem. A fejemben Álom abszolút úgy néz ki, ahogy le lett rajzolva. (Ezért is félek, hogy ebből is tévésorozat lesz…)

Amiért ez a kötet plusz figyelmet kaphat, hogy ebben van benne az a sztori, amiből a Lucifer sorozat kinőtt. Itt olvashatjuk el, mi ütött Luciferbe, hogy a poklot hátrahagyva világgá megy. Sok tekintetben hasonlít is a karakter a sorozatosra, de azért ez egy fokkal összetettebb és komolyabb kérdéseket is felvet, mint az a krimis urban fantasy a Netflixen.

Gaiman továbbra is remek érzéssel keveri a mitológiákat, és ad nekik aktualitásokat. Az Amerika istenei ezért is jutott eszembe, érzek rokonságot a mitikus háttérrel, ahogy a különféle istenek és hitvilágok elélnek egymás mellett. (Az is Gaiman, különben.) Egy olyan felettes világ, mágia épül a lapokon, amiben hinni is tudnék. Helyenként sötét és bizarr, máskor viszont líraian szép. Az utolsó szatír pusztulása, az egyszerre lírai, szép és fájó.

Gaiman tud érzelmi csúcspontokat írni. Minden történetben rá lehet mutatni egy részre, hogy itt, ez az a pont, ahol a karakter nagy fordulata megvan, ahol kifordul a világ a sarkaiból. Miért töltött Augustus egyetlen napot koldusként az utcán? Mi volt az ő terve, álma? Ott is van egy pont, ami miatt oldalakat bírnék írni arról, hogy mit áldozott fel ez a karakter, hogyan alakította a jellemét, és egyetlen pontból hogyan épül fel egy egész életút. Legyek spoileres? Nem akarok. Maradjunk annyiban, hogy Caesar és Octavianus kapcsolata kap egy beteg, sötét színt és az fog olyan nyomokat hagyni, hogy szerintem Augustus végső célja az, hogy Caesar nagy álmát örökre lerombolja és ezzel egyfajta bosszút álljon.

Ami miatt hiányérzetem van, valószínűleg abból fakad, hogy regényszerűen olvastam a kötetet, noha nem az. Képregény sorozat volt, egy-egy története pár számban, vagy akár egy-egy számban bomlott ki. Nekem pedig egybe olvasva kellettek volna elemek, melyek összefűzik a történeteket. Vannak szakadékok az egyes történetek között, nem egymásra épülnek, nem követik egymást. Értem, miért, de a hiányérzetem attól még valós.

Utolsó gondolatként azt írnám ki, a Fumax kiadványa méltó a történet nagyságához. Csodás.

Gaiman: Sandman – Az álmok fejedelme-gyűjtemény 2. - Mint képregény: 90% tartalmas, egyedi, mesés és sötét, amelynek a külleme is sajátos.

Szubjektíven: 75% nagyon szeretem a világát, a történeteit, de van hiányérzetem egységből.

Útkereső, szerelmes, elköszönő.

Allison nem tudja közel engedni az embereket. Árva volt, aki egyik nevelőszülőtől került a másikhoz, intézetekkel tarkítva. Ugyan lett egy nevelőapja, aki kitart mellette, de a lány még benne sem képes bízni. Egy barátnője van, akivel minden kis örömét és fájdalmát megosztja, de a lány másik egyetemen tanul tovább. Allison egyedül marad a tanszéken, és beletemetkezik a tanulásba. Míg bele nem csöppen egy pszichológiai kísérletbe, ahol 180 másodpercig kell egy idegen szemébe néznie. A 3 percet egy szenvedélyes csók követi, ami netes szenzáció lesz. A helyes idegen, Esben ugyanis közösségi médiasztár. Allison eleinte csak fel akarja pofozni, de aztán a srác randira hívja, és mire Allison észbe kap, már kezdi leengedni a falakat és beengedni az embereket. De a szerelem képes lehet legyőzni a gyászt is, amivel Allisonnak meg kell birkóznia?

Először is, ez egy valóban létező pszichológiai kísérlet, aminek már több verziója is létezik. Már ifjúsági regényt is olvastam, majdnem ugyanezzel a kísérlettel. Abban őszintén kellett válaszolni előre megírt kérdésekre egy idegennek. Ez valami hasonló.

Fontos téma az ilyesmi, mert ez a modern kor, a számítógépekkel és a közösségi médiával elveszi a személyes élményeket. Nekem van olyan sztorim, hogy a szomszéd szobában levő öcsém inkább felhívott telefonon, minthogy egy szobányit (!) megtegyen, és személyesen beszéljünk. Szóval igen, ez egy olyan problémakör, ami aktuális, és ami miatt érdemes olyan fiataloknak szóló könyveket írni, amelyben a személyes kapcsolatok fontossága van kiemelve. Ezt tudtam értékelni ebben a kötetben is.

Azt már kevésbé, hogy Allison mennyire terhelt személyiség. Mivel ez new adult, nagyon fontos benne a romantika és a szerelem sok mindent megold. Csak éppen nem tudok hinni abban, hogy ennyi mindent. Allison az egyetlen barátnőjét leszámítva senkit nem enged közel, kb. olyan mint egy remete. Olyan szokásai és berögződései vannak, amellyel mindenkit ellök magától. Azzal, hogy szerelmes lesz, viszontszeretik, aláírom, hogy javul a helyzet, de ebben a regényben ez túl gyorsan és varázsosan megy végbe. Túlságosan gyógyszer a szerelem.

A regény konfliktusával is ellenérzéseim vannak. Nem kezdem el mesélni, mi fog történni, és miért akar Allison visszamenni a csigaházba, de nagyon bután van kezelve. Próbálok magambak azzal menteni, hogy érzelmi reakciókba ne keressem a logikát, és lehet ilyen gyerekes, de akkor is zavart.

Mondjam ki, hogy maga Allison is zavart? Ok, a gyerekkorában megvolt a maga baja, de most minden kerek és jó körötte. Nem tudom átérezni, hogy mégis ennyire szenved még mindig a múlt miatt. Ez a továbblépésre képtelenség olyasmi, amivel nem tudok azonosulni.

Esben, a másik főszereplő pedig túl tökéletes, hogy igazi legyen. Igazi lányregény álompasi, akibe nem lehet belekötni, még minimális szinten sem. Nagyon jól néz ki, természetesen. Segítőkész, okos, jószívű és annyira pozitív személyiség, hogy a nap ragyogása is halvány az övé mellett. Neki is van egy múltbeli traumája, amit szintén eltúlzottnak érzek. Vagyis, nála is megvan a továbblépési gond, ami már Allison esetében sem tetszett.

A cselekmény nem sok, szerelmes, ismerkedő, bizalmat építő. A gyors utazás, a követők segítségével kicsit feldobta a történetet, és humort is csempészett bele, de amíg oda eljutunk, sok szerelmes részen kell átolvasni magunkat, ami engem bizony untatott is.

Végül, a regény nagyon pozitív világképe és hangneme. Ehhez én már cinikus vagyok. Az ember közösségi lény, kellenek a kapcsolatok, eddig ok. De hogy ennyire bízzunk és higgyünk… nekem ez már túl rózsaszín.

Kamaszként többre értékeltem volna, ma már ebből kinőttem.

Park: 180 másodperc - Mint new adult: 65% némi humorral, sok szerelemmel mesél az útkeresésről és a közösségről.

Szubjektíven: 50% elment, minden benne van, de az a plusz, amitől ütne, az hiányzott nekem.

Menekülős, bolygót gyarmatosító, családos.

Ripley már magához tért, felvették a kapszuláját, és szembesült vele, hogy mennyi idő telt el. El kell fogadnia, hogy már nem térhet vissza a kislánya életébe. Nem ér rá gyászolni sem, mert egy vészhelyzetben kérik a segítségét. El kell indulniuk egy bolygóra, amelyet gyilkos, a nő számára ismerős fenevadak leptek el. Míg a hajó a bolygó felé tart, kibomlik a telep drámája. A keményen dolgozó családok, akik otthont építettek maguknak a semmiből. Nyuszi volt az első gyermek, aki már itt született. Van egy szeretett bátyja, a szülei. Ugyan most van egy kis feszültség, mert anyja egykori szerelmét pont ide helyezték ki szolgálni, de ez a család összetart. Amikor a furcsa tojásokból kikelnek a pókszerű lények, elveszti az apját, az anyja egyetlen célja, hogy a gyerekeit kijuttassa a pokolból.

Biztos jobban tetszett volna ez a könyv, ha jobban szerettem volna a második Alien filmet. Sajnos, elég halvány emlékeim vannak róla, és nincs is kedvem újra megnézni, hogy jobban képbe kerüljek. Pedig, kellene hozzá. Tudom.

Hiszen ez egy előzményregény. Még nem is Ripley a főszereplő, ő szinte csak említés szintjén van benne, hogy a filmhez képest időrendbe állítsák a regény történetének idejét. Biztosra veszem, hogy aki képben van a filmmel, mindenféle húsvéti tojásra bukkan. Nekem ellenben csak annyi volt meg, hogy Nyuszi az a kislány, aki a szellőzőből kerül elő, és akit Ripley majd a védelmébe vesz.

A regény első fele egy nagy alapozás, ami inkább a jövőbeli telepeslét nehézségeit emeli ki, mint bármi mást. Olvashatunk arról, hogy mennyire el tud távolítani egymástól egy szerető férjet és feleséget a mindennapi robot és küzdelem. Milyen alaptalan féltékenységet szül egy régi ismerős felbukkanása. Inkább családi történetnek éreztem, mint sci-finek.

Amit értékelni tudtam benne, hogy ebben is vannak utalások arra, milyen a világ. A Weyland-Yutani sötét húzásai most is megvannak, ha erről sokkal többet is olvastam volna, mint azt a pár utalást, amit elszórtak a cselekmény közben.

Számomra túl sokáig tart, amíg a xenomorfok felbukkannak. Nem tehetek róla, de ha az Alien a cím, már pedig ez egy Alien regénysorozat, én várom, hogy jöjjenek ezek a gyilkos űrlények, és essenek neki az embereknek. Ők pusztán a gyilkos természetük és képességeik miatt ijesztőek. Ösztön hajtja őket, rovarszerű a társadalmuk, nem lehet rájuk úgy építeni, mint pl. a Vének háborújában a mindenféle idegen lényre.

Furának találtam azt is, hogy milyen szimplán gyilkolnak. Ok, nincs változatos harcmodoruk és azt sem díjaztam volna, ha nagy véres leírásokat kaptam volna arról, hogy tépik szét az embereket, de ez meg a szinte semmi volt. Annyi Alien regényt olvastam újabban, és az összes filmet is láttam már, hogy az elhallgatás nekem már nem ijesztő. Itt nem működött esetemben, hogy ijesztőbb, amit el tudok képzelni. Mert már olvastam, láttam elégszer, így nem fog meglódulni a képzeletem.

Az is zavar, talán be nem vallottan is, hogy az értelmetlen halálok az agyamra mennek. Itt pedig az egyik gyerek valami olyat tesz, aminek semmi eredménye, esélye sem volt, csak megöleti magát a semmiért. Ez az a momentum a cselekményben, ami annyira nem tetszett, hogy nem is bírtam túllendülni rajta.

Egyszerűek a karakterek és az indítékaik. Igaz, nem vérhatok egy Alien mészárlás történetbe nagy konfliktust. A xenomorf szaporodni és enni akar, az ember meg túlélni. Ilyen egyszerű.

Megírva nincs rosszul, Golden rutinosan ír filmregényt. Gyorsan pörgethető, könnyed. Annyira alapozott is, hogy filmes ismeretek hiányában is olvasható.

Ezzel ez a trilógia véget ért. Már leírhatom, a Lebbon jegyezte rész volt a kedvencem belőle.

Golden: A Fájdalom Folyója – Mint sci-fi: 65% korrekten megadja a film előzményeit. A történet végére a horror is elindul.

Szubjektíven: 40% a filmek közül ez tetszett legkevésbé, és nem fogott meg az előzménye se.

Cím: Bronz és Napraforgó

Szerző: Cao Wenxuan – kínai szerző, kint nagyon sikeres ifjúsági és gyerekkönyveivel, nyert Andersen-díjat is. Magyarul ez lesz tőle az első kötet.

Műfaj: ifjúsági

Cselekmény: két magányos gyerek meséje, aki egymásban lelnek igaz barátra. Bronz túlélő, egy tűzesetben olyan traumát szenvedett el, hogy megnémult. Napraforgó egy szobrász kislánya, akit vidéki munkára telepít ki az állam apjával együtt. Amikor elveszik, Bronz családja fogadja be, és segít egymásnak gyógyulni a két gyerek.

Várható megjelenés: nyár végére van ígérve a Ventus Libro Kiadótól.

Miért várós?

• Felszínes leszek, elsőre a borító fogott meg. Szép. (Nem ez az angol, már bemutatta a kiadó a magyar verziót is. Az tetszett meg a napraforgókkal.)
• Alapvetően nyugati irodalmat olvasok, de nyitott vagyok arra, hogy kipróbáljak valami mást is.
• Érdekel, mi lesz benne a történelemből és a kínai társadalomról.
• A sztori vége is érdekel. Lesz happy end, vagy valami keserédes? Egyáltalán mi számítana egy ilyen történetben happy endnek?

Múlt után kutató, szerelmes, családi titkot felfedő.

Petra most vesztette el imádott nagyapját, és vele a célt is, amire az életét fel akarta építeni. Nélküle már nem látja értelmét a diplomának és doktorinak, miközben a neve kötelezi. A férfi életrajzírója a lány egyetemén tart előadást, és tesz egy olyan megjegyzést, ami mélyen megbántja a lány érzelmeit. Elhatározza, kideríti az igazat, és nem hagyja, hogy a férfi emlékére bárki is árnyékot vessen. A múlt kutatása közben azonban egy különös történetbe botlik. Kb. 80 évvel korábban, Párizsba érkezett egy tudatlan vidéki fiú. Boldogulni akart, és megragadta az alkalmat, amikor egy híres cukrászdába segédként lehetőséget kapott. Volt hozzá esze és ügyessége. A szeme pedig megakadt a tulaj lányán… De mi köze mindezhez Petra nagyapjának? Mit tett ellenük?

Történet a történetben, a romantikus történelmi regényeknél divatos formátumban. A jelenből egy leszármazott nyomozza ki, mi történt az ősével, miközben a saját élete modern konfliktusait is megoldja, és szinte mindig szerelemre lel. Pont ilyen ez a regény is.

Érdemes a két idősíkot külön kezelni, mert más a stílusok és az élvezhetőségük is.

A jelen kapja tőlem a kevesebb pontot. Abszolút untatott, hogy Petra hogyan hergeli magát és próbálja a történet szilánkjait összerakni. Nem nyomozó, csak egy lelkes rokon, aki túlélőket és írásos nyomokat keres. Közben a környezetében valakiről felfedezi, hogy fontosabb neki, mint egy barát. De ez olyan érzelemmentesen és szinte meglepetésként van beleírva, hogy igazából csak annyi funkciója van, hogy a végére hősnőnk is megkapja a full boldog véget.

Maga Petra is semmilyen. Kedves lány, aki még keresi a helyét és szerette a nagyapját. Nem tudok olyan tettét vagy tulajdonságát kiemelni, amiért emlékezetes maradt volna.

Az egyetlen feszültségforrás, hogy sokáig nem jönni rá, Petra felmenője hogyan lesz részese a cukrászat meséjének, hiszen nincs a szereplők között azon az idősíkon. Sokáig.

A múlt sokkal ízesebb és élvezetesebb jelenetsorokat kap. A cukrászda belső világa elevenedik meg, ahogy a cukrászati csodák elkészülnek. Mennyire nem mindegy, hogy milyen tésztát gyúrsz – még azt is megtudtam, az sem mindegy, milyen a kezed. Hideg vagy meleg. Az egésznek miliője van, egy rendezett káosz, amiben alkotnak. Abban sajátos szépség volt, ahogy a desszertek műalkotásként születnek meg.

De nem csak a cukrászda érdekesebb. Guillaume lentről érkezik, és törekszik felfelé. Benne megvan az a tetterő, törekvés, amit Petrában nem találtam meg. Az érdekelt is, vele mi fog történni. A szerelmi szála már kevésbé kötött le. Romantikus regény tipikus: a gazdag lány, aki nem elégszik meg az örökségével, saját jogon akar boldogulni és tényleg boldognak lenni. A törekvő szegény fiú, akit megbabonáz a lány, akihez foghatót még soha nem is látott. Gui oldaláról értem is, miért lesz annyira szerelmes. Jeanne már nehezebb kérdés, annyira a fiú felett áll minden téren. Nem is az anyagiak miatt, hanem a lány tanult, sok mindenhez ért, míg Gui magán viseli annak a bélyegét, hogy a semmiből jött. Miről beszélgetnek egyáltalán?

De ez nem is fontos. Itt nagy szerelem lesz, amiért küzdeni akarnak.

A múltbeli részeknél sem rohan a cselekmény, de sokkal hangulatosabb.

Az csak hab a tortán, hogy a múltbeli események Párizsban játszódnak. Eleve szeretem a helyszínt, és az is érdekes, hogy már akkor megvolt az előítélet, ami ma is, sokfelé. A város jobb, a városi ember jobb, a vidéket meg le kell nézni.

Üzenetet nem fedeztem fel a sztoriban, de itt nem is hiányoltam. Ez egy női, szórakoztató regény, amiben sütnek, szerelembe esnek, kutakodnak.

Az átlagos szintet simán eléri, amin dob még egy kicsit a jól eltalált borító is. Igaz, nekem Párizzsal sok mindent el lehet adni…

Madeleine: Egy cukrászmester meséje - Mint romantikus: 55% a történelmi résznek megvan a maga íze és színe, a jelen csak keret.

Szubjektíven: 50% kellemes, de mélyebb benyomást egyik fele sem tett rám. Egyszer elmegy.