Családi viszályos, hősies, sorssal megbirkózós, női.

Kirké előkelő származással büszkélkedhet: maga Héliosz az apja, a Nap istene. A lány azonban nem az a csodás istennő, akinek a szülei szerint lennie kellene. A hangja bántja őket, és különös tehetséggel rendelkezik: varázslónő. Mindig is kitaszított volt a saját világában is, ami azzal tetőzik, hogy apja áldozatul ajánlja őt Zeusznak, így Kirké egy szigeten találja magát száműzöttként. Gyakorolja a praktikáit, kevés esetben beleavatkozik az emberek ügyeibe is, végigél évszázadokat. Majd a Trójából hazatérő Odüsszeusz érkezik a szigetére, és az asszony nagyon szerelmes lesz a férfiba, noha tudja, máshoz tartozik. A búcsú után egy új szerep vár rá: anya lesz, akinek a magzatát maga Athéné fenyegeti, de Kirké bármire kész a gyermeke védelmében.

Madeline Miller különös kötetet tett le az olvasók elé. Egyszerre benne van az ókori mítoszok tragikuma és szépsége, miközben a hősnőjével egy modern nőt is megteremt. Régi is, ma is – ilyennek kellene lennie egy értékes kortárs női regénynek?

Amit én szerettem benne, ahogy sajátos szemszögből képes a teljes görög mitológiát átfognia. Természetesen minden történet nem kerülhetett bele, de nagyon sok igen, amit ügyesen hozzákötött a szerző Kirké istennői életéhez. Benne vannak az istenek és titánok küzdelmei, helyet kapott benne a minószi kultúra és történetek, de Trójának is bőven jut szerep benne. Izgalmas felfedezés volt számomra, hogyan és milyen mítoszok épülnek be a cselekménybe.

Miller képes volt arra, hogy új nézőpontokat találjon olyan történetekben is, amelyekről azt hittem, már nem lehet újat mondani nekem. Most kiderült, lehet. Még a Minótaurosz története is lehet új, hiszen most Pasziphaé – a krétai királyné, Minótaurosz anyja – szemszögéből ismerhetjük meg az eseményeket.

Még az is tetszett, ahogy ebbe az ókori világba modern és női problémákat bele tudott vinné a szerző. Kirké izgalmas karakter, aki folyamatosan alakul és küzd. Sok tekintetben küzdelmes élet jutott neki, és több színtéren helyt kellett állnia. Meg kellett tanulnia elengedni szerelmeket és győzelmeket, míg máskor körömszakadtáig védenie kellett, amije volt. Volt szerető és anya, harcos és gyógyító. Színes, erős egyéniség.

Ám volt valami, konkrétan a regény végkimenetele, ami olyan szinten kiakasztott, hogy az egész könyvet megutáltatta velem, noha addig élvezettel olvastam. Nem fogom elmesélni, ki mellett és hogyan találja meg Kirké a boldogságot, de komoly fájdalmat okozott nekem azzal a történet. Szerintem van pár olyan határ, amit ember ne lépjen át! (Kirké ugyan istennő, de a választottja nem. De ha az is lenne, akkor se.) Jó, nem bírom megállni. Konkrétan nem nevezem meg a pasikat, de aki otthon van a görög mitológiában, ennyiből rájön, kikről írok. Így óvatosan a következő 2-3 mondattal: spoiler veszély. Undorítónak tartom, ahogy a nő apa után fiú ágyába is belefekszik, még gyereket is szülve mindkettőnek. Így Kirké elsőszülöttje egyszerre lesz a testvérének a nagybátyja is, és a mostohaapja a bátyja. De hogy a srácnak van gyomra összefeküdni az apja szeretőjével… szerintem fúj.

A stílusa letisztult, kellemes könyv, aminek a szövegében is akad líra.

A végéért nagyon kár, különben nagyon korrekt és nagyon női regény.

Miller: Kirké - Mint modern mítosz: 75% összefogja a görög mitológiát, személyes, modern hősnővel.

Szubjektíven: 40% a vége nagyon elvette az életkedvem is. Addig érdekes, ötletes, de az…

Ki a kakukktojás és miért?

1: Marcus Meadow

2: Vavyan Fable

3: Lars Kepler

4: Lakatos Levente

5: Sidney Scott

Megoldás: Tovább!

Munkahelyi viszályos, szerelembe esős, pozícióért megküzdős.

Lucy és Joshua minden nap egymással szemben ül, és versengenek. Két könyvkiadó egyesült: az egyik művészlelkekkel, a könyvek szerelmeseivel volt tele – innen jött Lucy. A másik komoly üzletemberek, számológépek gyülekezete – Josh csapata. A két ember nem is jön ki egymással, noha mindketten igazgatói asszisztensek, a munkánál gyakran jobban leköti őket, hogy egymást bosszantsák. Gyerekes kis játékokat űznek, és számon tartják, mikor ki nyer és veszít. Amikor egy új igazgatói állást hoznak létre a kiadónál, mindketten megpályázzák. Ám a verseny elmérgesedése helyett a másik értékeit kezdik el felfedezni, és fel kell tenni maguknak a kérdést: lehet, hogy a vonzalmat élték ki eddig háborúként?

Tele voltam elvárásokkal. Ki vagyok már éhezve valami jó romantikus komédiára, legyen az film vagy regény. Ez olyannak tűnt: a fülszövegen az volt kihangsúlyozva, hogy Lucy és Josh vetélkednek egymással, és egymás agyára mennek, majd elmegy szerelem felé a történet. Jónak kellett volna lennie – talán túl sokat vártam, így nagyobb a csalódásom is.

Mert a megígért játszmák annyira kicsinyesek, hogy nem is nevezném őket igazi versenynek. Mondok egy példát: farkasszemet néznek az íróasztalaik felett: ki kapja el előbb a tekintetét? Igazság szerint még csak szemétkedni se szemétkednek egymással, legfeljebb tesznek egy-egy olyan megjegyzést, amiről tudják, hogy a másiknak érzékeny pontja. Ha ilyen lenne minden háború, szinte hippi világban élnénk. Erősen túlzás azt mondani, hogy versengenek és húzzák egymás idegeit.

Ha az alaphelyzetet a regényben olvasottak alapján jellemezném, ellenszenv a maximum, amit állíthatok. Plusz, nagyon hamar átfordul a történet szerelmesbe. Persze, lehetett sejteni, hogy ez lesz belőle, csak éppen nagyon gyors volt a váltás a gyűlölet és a szerelem között. Sokkal romantikusabb, kapcsolatosabb ez a regény, mint amit szerettem volna olvasni. Tényleg háborút vártam, de szinte flört és szerelem az egész.

A regény teljes második fele tipikus szerelmes, összejövős történet. Keményen flörtölnek, nagyon vonzódnak és ez minden más szálat felülír. Egy fokkal jobb, mint a nyálregények, amelyekben azonnal vonzódnak és csak arról szól, hogy jönnek össze a szereplők. Mert itt azért mindenkinek megvannak a maga démonai, személyiségfejlődése. Josh a családjával kell, hogy szembenézzen, Lucy a saját személyiségbeli démonaival küszködik. Mélyebb ez a két figura a szimpla nagyon szép és nagyon jó mesés főszereplőkhöz képest, de azért közel állnak a női mese főszerephez.

A stílusával is az volt a bajom, hogy közel van a romantikus nyálregényekhez. A fő fókusz Lucy, aki életvidám, pörgős, de nagyon csajos nő. Ilyen a regény stílusa is. Nekem szimpatikusabb a komorabb és egyes tekintetben kocka Josh, akinek a logika és a szabályok fontosabbak, mint az érzelmek. Lucy számára azonban minden érzelmi alapon dől el – aki a női regényeket szereti, élvezni fogja. Sajnos, tőlem ez áll távolabb.

Amit nagyon hiányoltam, a humor. Még amikor tényleg civakodnak, az is inkább romantikus színezetű, mint komédia. Vagyis: inkább a romantikára vágyók olvassák el!

Már filmesítik, azért azt majd még megnézem. Talán abban dominánsabb lesz a humor…

Thorne: Gyűlölök és szeretek - Mint romantikus komédia: 65% a szerelmi szál jól építkező, szerethető hősök, poén kevesebb.

Szubjektíven: 50% nem fájt, de nem is élveztem. Tipikus szerelmes, hiányzott a humor.

Cím: An Evil Mind

Szerző: Chris Carter – nálunk a Robert Hunter sorozat miatt ismerős. Pörgős, popcorn véres okos thrillerek szerzője.

Műfaj: thriller

Cselekmény: egy baleset más ügyben vezet letartóztatáshoz: egy kettős gyilkosságéban. A gyanúsított azonban váltig állítja, hogy csak rá akarják kenni az egészet, és hatalmas összeesküvés van a háttérben. Amikor kiderül, hogy egy olyan gyilkos jár közöttük, aki már 25 éve, felfedezés nélkül szedte az áldozatokat, komolyabb rendőri erőket is bevetnek. Érkezik Robert Hunter, aki a kihallgatások során egyre közelebb kerül egy eddig megfoghatatlan, szörnyű elméhez.

Várható megjelenés: még nem láttam a General Press előjegyzései között, de ha ilyen tempóban folytatják a kiadást, talán jövő év első felében jön magyarul is.

Miért várós?

• Most olvastam az 5. részt, de már várom a következőt.
• Erősen pszicho thrillernek tűnik a fülszövegből, azt szeretem!
• Vajon mi lesz Garcia sorsa? Innen ki fog derülni.
• Eddig nagyon szerettem ezt a sorozatot, kétlem, hogy pont most esne a minőség. Jó volt eddig, jót várok ettől is!

Életpályás, karriert építős, boldogulós.

Alekszandr tehetséges orosz fiatalember, aki az egyetemi felvételire vár. Matematikából és nyelvészetből is zseniális, szép reményei vannak az egész családnak. Ám miután apja meggyilkolását megszervezik – amiért szakszervezetet próbált létrehozni – a családja sorsát is igyekeznek rövidre vágni. Özvegyét az egyik felettese kezdi el zaklatni, Alekszandr nem mehet egyetemre, a dokkon akarják dolgoztatni. Nincs más megoldás, mint a szökés. A kikötőben dobnak fel egy érmét: az Amerikába vagy a Londonba tartó hajón rejtőzzenek el. A történet itt kettéválik: láthatjuk, milyen életet épít magának Amerikában a gazdagodni akaró Alex, míg az egyetemi kiválóságot követően Szása politikai pályára lép. Anya és fia mindkét országban megküzdenek a boldogságért, bár az orosz föld soha nem engedi el igazán őket.

Jeffrey Archer köteteit szeretem, nem is ez az első, amelyről mesélek nektek. Írt önálló köteteket, sorozatokat, de novellái is jelentek már meg nálunk is. A Fej vagy írás különálló regény, ám nem tudom nem megjegyezni, hogy van összekötés más regényvilággal. Igaz csak kicsit, de az univerzumot építő szerzők esetében ezek fontosak: Alekszandr emleget egy regényt, amit olvasott. Amit nem más írt, mint Harry Clifton. (A Clifton Krónikák főhőse.)

E történettől cseppet tartottam: mintha két történetet olvasnánk egy áráért. A cselekmény szó szerint kettéválik ott, ahol anya és fia eldönti, melyik hajóra szálljanak fel. Az egyik fejezetet a New York, a másikat a London felé tartó Alekszandr fókuszában láthatunk. Előzetesen tartottam tőle, hogy az egyik gyengébb lesz a másiknál, vagy nem fogom egyformán kedvelni a két vonalon a szereplőket.

Így kellemes csalódás volt, hogy Archer mindkét vonalat mesterien kezeli. Megvannak a maga kedvenc cselekményelemei, így aki többet olvasott már a szerzőtől, gyakran érzi úgy, hogy ilyen fordulattal már találkozott. De olyan dinamikus a két történet, olyan jól megfelelget egymásnak az amerikai és európai fejezet, hogy ez nem zavart különösebben. Mindkettőben folyamatosak a fordulatok, izgalmas események. Mindketten a karrier és a család körül forognak az események. Mindkettőben színre lép a Nő és mindkettőben van orosz vonal is. Nem is tudtam választani, melyik oldal tetszett jobban.

Az mindkettőben megfogott, hogy Alekszandr mindkettőben alkalmazkodik, és az adott ország sikerembere lesz. Az Államokban az amerikai álom a gazdagodás: Alex milliomossá válik, és hatalmas üzleti sikereket ér el. Anglia a demokráciáról híres, így Szása ennek megfelelően a parlamentben, majd a kormányban remekel. Fejlődésregények, mindkétszer.

Bár látszólag más utat járnak be, a szálak mögötti mélyebb történések megegyeznek. Hasonló típusú nőket vesznek el, ugyanolyan a karaktere mindkét felnövő férfinak, még a fiuknak is ugyanazt a nevet választják. Mintha ezzel azt mondaná Archer, hogy mindegy, merre visz az élet, alkalmazkodsz, de legbelül ugyanaz maradsz. Ugyanaz formált, ugyanazok az értékeid, így a belső lényeged ugyanaz.

Archer stílusa most is tetszett. Nem magyarázza túl a dolgokat, lényegre törő, de így is mesélősnek éreztem a cselekménygazdagsága miatt.

Csak a vége… az megcsapott. De nagyon. A sokk még tart. Ki is teszem a záró pontot.

Archer: Fej vagy írás - Mint fejlődésregény: 85% elgondolkoztató, jó szerkesztéssel, ötletesen a szerző stílusában.

Szubjektíven: 95% nagyon megszerettem a szereplőit, a fordulatait. De a vége megütött.

Karriert váltós, városnézős, szerelmes.

Caroline elégedetlen az életével. Beragadt egy asszisztensi állásba, miközben azt szeretné, ha a kiadó nem titkárnőként, íróként alkalmazná. A szerelmi élete is katasztrófa: van ugyan valaki, de az illető jön és megy, így nem lehet komolyan venni és tervezni sem. A nő, egy merészet húzva, elmondja az ötletét a főnökének: elmenne Barcelonába, ahol netes társkereső alapján minden este randizna. A tapasztalataiból cikket írna a lapnak, ami kicsit konyaművészet, nagyon szerelmes. Pont, ami a megürült rovatba kellene. Caroline kap egy esélyt, így a spanyol városba találja magát. Ám a spanyol férfiak élőben nem olyan szórakoztatóak, mint a képeken. Szerencse, hogy a katasztrofális randik szünetében megmentőre bukkan a jóképű hoteltulajdonos személyében…

Talán már vége a nyárnak, de a hangulatot olyan könyvekkel még őrizhetjük, mint a legutóbbi R. Kelényi Angelika-kötet. Ez ugyanis kifejezetten egy női, szórakoztató strandkönyv nyaralással és szerelemmel tele, a borító is tükrözi az egésznek az atmoszféráját.

Általában az írónő történelmi romantikus regényei nekem jobban bejönnek, de ezt a kötetét egészen megszerettem. El is mesélem, miért.

1: a cselekménye egy romantikus komédiáé. Hősnőnk szakmai okokból, meg persze romantikus vágyakkal telve kezdi el a vakrandikat. Mindegyik katasztrófába torkollik, és nagyon szórakoztató, amiket az írónő kitalált. Folyamatosan vártam is, milyen kalandot és férfit kell túlélnie Caroline-nak. Olvasója válogatja, kinek mi lesz a legviccesebb. Számomra a csóró volt, aki hasonló találkákkal gondoskodik a jó étkezéséről. Még az is tetszett, hogy olvasóként teljesen nyilvánvaló, hogy ki lesz a nőnek az igazi.

2: bár tipikus romantikus szálakat görget, azért egy-egy csavart, vagy bonyodalmat beletesz. Nem csak annyi van, hogy a pár megismerkedik, nagyon szerelembe esik és eljutnak a rózsaszín naplementéig. Caroline korábbi kapcsolata különösen életszerű és éles lett, kiválóan ellenpontozza azt a filmbe illő kapcsolatot, ami majd szövődik a férfi hőssel.

3: Caroline modern nő, aki küzd az álmáért. Tetszett, ahogy összekapja magát, és belevág a kalandba. Ahogy mer kockáztatni. Talán ezt tanulságként is viszem magammal a regényből: ha valami kényelmesnek tűnik, megfelel, de nem tesz boldoggá, nem biztos, hogy megéri beleragadni. Talán rosszabb lesz, ha váltasz, de elsülhet jól is. Caroline története arról szól, hogy se a magánéletben, se a karrierben nem szabad birkának lenni.

4: Barcelona. Bár a spanyol városok közül nekem nem ez volt a legszebb, de szeretem én is. Imádtam azt a lelkesedést, ami kisüt a lapokból. A spanyol konyha, Gaudí művészete, a spanyol életérzés és ezek szeretete átüt a történeten. Napfényes regény – nem véletlenül ajánlom, mint strandkönyvet.

5: szeretem az írónő stílusát, ebben a regényében is. Jó leírásai vannak, nem viszi túlzásba a karakterei lelki életét, de azért bemutatja azt is. Könnyed és könnyen is olvasható.

Akarjak hibát keresni benne, vagy ami nem tetszett? Nagyon nem. Legfeljebb annyit jegyzek meg, hogy ez egy női mese. Túl szép, hogy igaz legyen.

De pont ezért jó a strandra! Álmodozni lehet vele pihenés közben.

R. Kelényi: Barcelona, Barcelona - Mint strandkönyv: 85% a sztoriban lelkizés, szerelem, női kérdéskörök és szép helyek várnak.

Szubjektíven: 70% sok mindent át tudtam benne érezni, csak a romantika volt sok nekem.

Van úgy, hogy olyasmit művelnek velünk, amivel nem tudunk mit kezdeni. Csak túl kell élni, és továbblépni – feleltem. (Wells: Mesterséges sors)

Nehéz elképzelni, hogy a rengeteg biztonsági intézkedés ellenére, amikkel manapság kívül akarjuk tartani a veszélyeket – kerítések és mozgásérzékelők, és kamerák és napolaj és vitaminok és tolózárak és láncok és biciklis sisak és spinning órák és kapuk – titokban gyilkosok bujkálhatnak bennünk? (Toews: Minden kis nyamvadt bánatom)

-Hát, mit mondjak erre? Eleget éltem már ahhoz, hogy sok tapasztalatom legyen, és bölcs tanáccsal lássalak el. 
-Mi lenne az a tanács? – érdeklődtem. 
-A rövid változata annyi, hogy az élet szemét, az emberek meg még szemetebbek. (Leiner: Maradj velem)

„A képzelőerő a tudásnál is fontosabb.” 
– Kivéve persze, ha az embernek nincs rá pénze, hogy valóra váltsa az álmait – dörmögte Max magában. (Patterson&Grabenstein: A zsenikísérlet)

Írva vagyon, hogy nincs új a nap alatt, nincs új a gyilkosok viselkedésében sem. Ravaszak ők, borzasztó ravaszak, de mindig ugyanúgy. A gonoszság, ami befészkelte magát az emberi lélekbe, ami önzésében arra sarkallja, hogy kioltsa a másik életét – ennek a gonoszságnak mindig pontosan ugyanolyan hegyes és görbe a karma. Ha láttál tíz gyilkost, látni fogsz egy tizenegyediket is. Rejtőzködik, sumákol, csűri-csavarja a dolgokat, de az éles szem előtt végül fegyvertelen. (Hargla: Melchior és a piritai fojtogató)

– Itt maradhatunk, és megvárhatjuk, amíg Daemon visszatér vagy agyontaposhatunk néhány nyavalyás ízeltlábút. 
Hatalmas bakancsát az asztalra tette. 
– És igen, nekem óriási lábam van! (Gilman: Démon tanár úr)

Anyával élni olyan, mint Micimackóval élni. Számos kalandja van, gyanútlanul bajba keveri magát, aztán megússza, és mindegyik kalandjához szellemes filozófiai meglátások fűződnek. Anyám esetében az a helyzet, hogy mindig tanul egy keveset, amikor újra és újra beszorul a feje a mézesbödönbe. (Toews: Minden kis nyamvadt bánatom)

Úgy érzem magam, mintha a Szürke ötven forgatásán lennék, de minden oké – pillantottam le magamon a pántokra, aztán a hátam mögött a szervezők karabinerekkel erősítették rám a kötelet. Na, gondoltam, ezután tényleg már csak Christian Grey jöhet, hogy fojtogasson ezzel a sok izével, amit rám kötöttek. (Leiner: Maradj velem)

Valaki egyszer azt mondta nekem, hogy jobb zűrös családból származni, mint benne élni. (Perks: Mint a szemed fényére)

Az emberek dominók, ha dőlnek, eldöntenek bennünket is. (Dick: Az utolsó tréfa)

– Szeretem az arcodat. 
– Magam is eléggé hozzánőttem. (James: Mister)

Diktátori rendszeres, lázadós, egyéni küzdelmes.

Allen Purcell elégedett ember kellene, hogy legyen. Örökségének hála egy olyan lakásban élhet, amelyről a jelen rendszerben sokan csak álmodozhatnak. Van egy felesége, akivel kölcsönösen szeretik egymást. A munkáját megbecsülik, még kinevezést is felajánlanak neki, amit hajlik elfogadni is. De Allen, talán még önmaga előtt is titokban, a rendszer ellensége, tele elégedetlenséggel. Egy reggel arra ébred, hogy egyfajta önkívületben megrongálta a vezér szobrát, viccelt csinált belőle. Ezt titkolnia kell, rendes és dolgos tagja akar lenni a társadalomnak, de egyre nehezebben titkolja maga elől, mennyire rossz és elnyomó a világ, aminek a részének kell lennie. Milyen esélye van változtatni rajta? Megéri, megpróbálni, ha mindent elveszthet vele?

A XX. század egyik nagy élménye, amit az irodalomnak is fel kellett dolgoznia, a totális diktatúrák modern változatai. A század embere láthatta, hogyan épít ki egyeduralmi rendszert Sztálin és Hitler is, ha csak az európai legjellegzetesebb példáknál maradok. A szép- és a szórakoztató irodalom egyik ihletője is lett mindkét rendszer.

Philip K. Dick többször is megírta a figyelmeztetéseit, legtöbbször a sci-fi keretein belül, iszonyatos diktatúrák képét vetítve elénk. Ilyen Az utolsó tréfa is, amely ma is éppen olyan aktuális, mint egykor. Hiszen a világ még mindig nem lépett túl az embereket elnyomó, zsarnoki rendszereken…

Ahogy a szerző szokása, most sem a rendszer egészének hatalmas portréját ábrázolja. Ennél sokkal emberhez közelibb, személyesebb perspektívát választ. Egyetlen embert tesz a középpontba, egy átlagos polgárt, akinek a szemén keresztül majd mindent meg tud mutatni az olvasónak. Egy személy személyes és munkahelyi problémáin keresztül mutatja meg, miért és hogyan rossz az általa megmutatott világ.

Bár tényszerűen nem történik sok minden a regényben, Allen életének fordulópontján vagyunk, amikor felismeri élete igazságát, ami egyben a rendszer legnagyobb kritikája is. Ő belül tudja, hogy ez a diktatúra embertelen és élhetetlen. De így kell élni, aláveti magát, mondhatni, része a nyájnak. A történetben a belső meggyőződése erősödik fel, és kezd el viaskodni magával. Eljut oda, hogy valamit tenni kell. Még, ha annak komoly ára is lesz.

A cím ezért is olyan találó: a regény az utolsó tréfa megszületésének és kivitelezésének sztorija. Arról már hallgat a szerző, mi lesz utána. De az üzenet szempontjából nem is fontos, mert az üzenet maga az, hogy cselekedni kell. Nem szabad birkaként és beletörődve élni az elnyomásban, mert az mindenkinek rossz.

Van humora a kötetnek. Talán nem feltűnő és nem hangosan vihogós, de a sorok között ott van a könnyedebb hangvétel is. Kell is, hogy oldja annak a feszültségét, amilyen a Dick megmutatta világ. Embertelen, kegyetlen.

A stílusa szokás szerint tömör és lényegre törő. Most ez jól esett, hiszen Allen szemszögéből megkaptam az érzelmi oldalt, és végig élhettem a hőssel, milyen rádöbbenni arra, hogy a jól szervezett és szabályozott világa egy okosan felépített börtön.

Ez a kötet tetszett. Legközelebb, ha minden igaz, novellákat olvasok a szerzőtől.

Dick: Az utolsó tréfa - Mint sci-fi: 85% erőteljes világábrázolás, átérezhető mondandó és szimpatikus a hőse.

Szubjektíven: 90% bele tudtam élni magam, aktuálisnak érzem az üzenetét, van humora is.