Vannak jó és rossz lehetőségek, de a legveszélyesebb az, amikor egyik mellett sem teszed le a garast.

Nem minden heg látható szabad szemmel, milady.

Egy igazi király még a szerelmét is feláldozza az országáért.

Varázsos, királyságért küzdő, testvéres, szerelemmel átkot törő.

Emberfall hercegét átok sújtja: egy lánynak bele kell szeretnie, mielőtt végleg szörnnyé változna. Az idő pedig egyre fogy, már tucatnyi lány bukott el és az ország lassan csődbe megy, hiszen senki nem tudhatja, mi történik Rhen herceggel. A határ zárva, és a szomszédos királyság már próbálkozik: lehet hódítani? Grey, Rhen testőrkapitánya egy más világból hoz még egy lányt, egy utolsó esélyt. Véletlenül nem a kiszemelt lány, hanem Harper kerül át a világukba. Ez a lány harcias, makacs és meg akarja menteni az országot. Megismeri a két fiatalembert, és egyre közelebb is kerül a herceghez. Ám az átkot kiszóró tündér, Lilith nem adja könnyen a feloldozást, maga akar királyné lenni Rhen oldalán. Egy titkot is tud, amellyel Rhen és Grey életét is képes felbolygatni: a király titkolt, első házasságából is született egy gyermek, aki Rhen vetélytársa lehetne. Miközben Grey mindenre kész hercege és országa védelmében, Lia Mara hercegnő a békéért harcol, miközben anyja lerohanná Emberfall-t.

Ifjúsági fantasy, mondhatni, 12 egy tucat. Az egyetlen, amivel kicsit több, hogy a Szépség és Szörny meséjét dolgozza fel tündérmese stílusban egy kis urban fantasy beütéssel. Pontosítom: az első rész több ezzel. Sajnos, amint a klasszikus mese végére ért a szerző, a saját kútfő nem működött annyira.

A Sötét, magányos átokban két dolog tetszett: ahogy fel lehet ismerni a Disney mesét, de mégis egészen más a környezete. Pl. a szörnnyé válás folyamatos és nem tárgyakká vált a kastély személyzete és a család, hanem hercegünk szörny alakjában lemészárolta őket. A tündér megsértése sem csak annyi, hogy nem látta vendégül, hanem a szeretőjévé tette, de a hercegnéjévé nem akarta. Sötétebb, felnőttebb a történet és ez jót tett neki. Még akkor is, ezt díjaztam, ha különben nagyon nem állnak össze a részletek.

Számolunk kicsit? Az átok működése szerint Rhen és Grey fölött nem múlik az idő, ahogy egy lány elbukik, az átok mindent visszaállít. Sérüléseket, életkort is a kezdőpontra. Egy szezon általában 3 hónapig tart – és már többszáz volt. Nem az egész királyság, csak a kastély van így visszapörgetve, különben telik az idő. Vagyis, hosszú évek kellett, hogy a királyságban elteljenek. És a népnek nem tűnt fel, hogy a királyi család felszívódott? Vagy az, hogy a herceg maradt 18 éves – miért nem lepődik ezen meg senki, ha kb. 40 év simán eltelt? Nem áll össze az idő. (Tudom, részletkérdés, de ezeken szoktam fennakadni.)

A másik, hogy világok közti átlépéssel egy mai lány kerül át a mesevilágba. Ez hoz magával humort. Nem pont az én humorérzékemre írva, de működött.

A Harcos, megtört szívben már nincs meg a mesealap, és Kemmerer szenved is, merre haladjon. Korábban Rhen és Harper volt a kiemelt szereplő, most Grey és Lia Mara lesznek azok. Nekem Grey a szimpatikusabb a fiúk közül, és mégis. Nagyon sokáig tart, amíg tényleg elindul a történet és túlzottan szenvelgős az egész. Itt a szereplők nem cselekednek, hanem sajnálják magukat, a többieket, a világokat. Sokkal érzelgősebb, unalmasabb ez a rész. Nagyjából egyforma hosszú a két kötet, de a másodikban nem tudom fele annyi cselekmény belekerült-e.

Kevés szereplőt mozgat mindkettő. Megvan a kiemelt páros, akik küzdenek az országért, közben meg szövődnek a szerelmi szálak. Még párhuzam is van közöttük: Rhen a tervező, Harper a cselekvő. Grey, aki a helyzetre reagál és ténykedik, Lia Mara kisakkozza magában a tervet és ő inkább stratéga. De van olyan hasonlóság is, amit röhejesnek érzek. Egyik páros se mondja ki, hogy egymásba szerettek, hanem a ’beléd tudnék szeretni’ állapotban látják magukat. Szerencsére az elején bedobott Grey – Harper – Rhen szerelmi háromszöget nem írta meg Kemmerer, váltott, nagyon nem szeretem a szerelmi háromszöges történeteket.

De, a szereplők. Ez a négyes, akik legjobban meg vannak írva. Mindenkinek megvan az alap természete, és azon nem tudnak változtatni. Legfeljebb arra jönnek rá, hogy miképpen hasznos az, amilyenek. Nem túl mély senki sem, bár Kemmerer igyekszik olyan tragédiákat adni nekik, amiért modernek, és lehet velük azonosulni. Harper kapott egy vele született rendellenességet, amit emelt fővel visel. Rhen gyászolhatja a családját, akiket megölt. Lia Mara végig azt hallotta, hogy nem elég jó – az anyja tett róla, hogy az önbizalma nulla közeli legyen. (Erről eszembe jutott, mennyire röhejesnek éreztem, amikor Grey azon ájuldozik, hogy Lia Mara erős is, el tudott húzni egy szarvast. Bennem nagyon nem olyan hercegnő képet fest ez, ami tetszene, pláne, hogy a lány az eszes a kettősükben.) Grey pedig gyötrődhet a kétféle hűség között. Mindkét kötetben van egy-egy kiemelt mellékszereplő is, hogy ne csak a páros beszélgessen meg köröttük forogjon minden, pedig lényegében az történik.

A cselekmény jobb az első részben – az érzelmileg sincs túlfeszítve, ha a világban akadnak is logikai furcsaságok. A másodikban kevesebb és unalmasabb a cselekmény, cserébe érzelmesebb és több a lelki betekintés. Mivel én a cselekményt szeretem jobban, a kalandokat és a haladást, messze jobban éreztem magam az első olvasásakor.

Mindkettő szórakoztató regény és a fentebb már feszegetett, közhelyes üzeneteket tudom kihámozni: becsüld magad, ismerd meg a képességeid és hozd ki belőle a legtöbbet. A gyengeség sem szégyen, lehet pl. testi hibával is teljes életet élni.

Könnyen olvashatóak, egységes a stílus. Ahogy már írtam, nem irodalmi érték van benne, hanem szórakoztató ifjúsági.

Egy rész még van vissza, érdekel is, az magyarul jön-e. Mert a másodiknak jó cliffhanger van a végén. Igaz, az elsőé se volt rossz.

Kemmerer: Átoktörő 1-2. – Mint YA fantasy: 65% ígéretes kezdet, jól feldolgozott elemek után túlírt és ötlettelen.

Szubjektíven: 55% az első kötetet szerettem, de a folytatás unalmasabb – annak ellenére, hogy abban főszereplő a számomra szimpatikusabb testvér.

A minőség jóval azután is emlékezetes marad, hogy az árat elfelejtik.

Lépj tovább! Ne nézz vissza! Sírj, ha muszáj, de hajrá!

Visszatekintve egyértelműnek tűnik a siker képlete, de vajon másolható-e?
– Nem hinném – felelte Suzy Menkes, az International Herald Tribune köztiszteletben álló divatkritikusa. – Kell lennie egy mágikus összetevőnek. Olyan ez, mint egy hollywoodi film: lehet, hogy az embernek jó a forgatókönyve, és megvannak hozzá a megfelelő sztárok is, mégsem lesz mindig kasszasiker. Néha működik, néha meg nem.

Családos, botrányos, családi céget milliárdos üzletté fejlesztő.

A Gucci név többé vált, mint egy család neve. A divat, a stílus és vagyon is benne van, de éppen annyira a botrány is. Az egyik tetőpontot az jelentette, amikor Maurizio Gucci merénylet áldozata lett. A lakása előtt lőtték agyon. A vádlott pedig a volt neje, Patrizia Reggiani lett, akit aztán a felbérelt gyilkossal egyetemben el is ítélt a bíróság. De hogy jutottak eddig? A válasz már a család történetével kezdődik, hogy mit jelent a Gucci-név és hogyan vált márkává. Ahogyan az egyszeri olasz, Angliában dolgozó fiatalember felfigyelt a gazdagok bőröndjeire, és hazatérve minőségi táskákat kezdett el készíteni, amelyeket fel is kaptak, és a megalapított cég neve egyre jobban csengett. Ahogy Guccio fia, Aldo még nagyobb léptékkel terjeszkedni kezdett. A vagyon nőtt, vele a botrányok is, mert mindenki akart egy szeletet a tortából, még ha tehetség nem is jutott az elképzelések mellé.

Sara Gay Forden kötete botránykönyv 2000-ből, ami azért jelenhetett meg magyarul, mert a belőle készült film elég nagy hype-ot kapott. A Gucci-család krónikája, ahogy fentebb talán már kitűnt, leginkább a botrányokra és a züllésre koncentrálva.

Azonban van egy csapda. Nálunk nagyon azzal akarták eladni, hogy ez Maurizio meggyilkolásának a története – a film is ezt a kampányt kapta, szóval, örökölte az eredetije is. Csak ez éppen így nem állja meg a helyét.

Igen, benne van a gyilkosság és röviden érintve van az is, hogy mi lett a felelősökkel. De ez csak egyfajta keretként szolgál, ez nem egy krimi, ahol rekonstruálja a szerző a bűntényt és a lebukást. Ez egy családtörténet, és mivel a Gucci-család története, egyben divatkönyv is.

Az ősöktől indulunk, nagyon lineárisan előre. Visszaugrunk a nagyapához, aki kitalálta az első táskát, majd jön a következő generációs és az azt követő is. Van egy íve annak, ahogy a vagyon mondhatni megrontja a családot. Mert az elején a tehetség volt a fontos és építették a céget, nagy vagyont szereztek. De, akik ebbe már beleszülettek, kaptak mellé egy olyan mentalitást, ami majd elvezet Maurizio meggyilkolásához. Megvan tehát a múlt, a gyilkosság és ott lesz az ahhoz képest jövő is. Mi lett a céggel, és mi van most a Gucci-család tagjaival. Bemutatja, ahogy a történetek már nem az újabb és sikeres termékekről szólnak, hanem az extravagáns, botrányos életmódról és pénzszórásról. (Ilyen szempontból nem is csodálom, hogy a család elhatárolódik a kötettől.)

Csak éppen, bennem maradt hiányérzet. Olvastam már Gucci családi történetet, Aldo törvénytelen lánya is megírta a család krónikáját. Itt pl. ez a lány teljesen el is van rejtve, az anyját is éppen csak említik talán 2 oldalon. Akkor már nem teljes feltárás a történet, ha ilyen nagy részek kimaradnak belőle.

Nem szerettem a kötet stílusát sem. Még a tényközlő irodalomban is tudom szeretni, ha regényesek és olvasmányosak. A Gucci-ház viszont szárazan van elbeszélve, és gyakrabban idézett fel bennem egy újságvicceket, vagy egy enciklopédia szócikkét, mint egy regényt. Pedig nem ténygyűjtemény igyekszik lenni, folyamatosan mutatja be a szereplőket és keresi az indítékokat, érzéseket a tetteik mögött. De ez magából a formátumból és stílusból nem jön át.

A ténylegesen divatról szóló részek, a termékek fejlesztése, egy-egy bemutató leírása tetszett, de ezekből nem volt sok. Ez a család bukásának meséje.

Ritkán írok ilyet, de az alapanyagból jobb filmet készítettek, mint a kötet volt.

Forden: A Gucci-ház – Mint ismeretterjesztő: 55% a koncepcióját sikeresen megvalósítja, de volt hiányérzetem is és elég száraz a stílusa is.

Szubjektíven: 35% nem láttatta az eseményeket, gyakran untam is – a film szórakoztatóbb.

A mamám azt mondta, ha szereted, amit csinálsz, sikeres vagy, mindegy, hogy árkot ásol, vagy az Ovális Irodában ülsz.

Éttermes, kisvárosi, otthonra és családra találó.

Jancy élete nem a tervek szerint alakult. Most nem akar mást, csak minél messzebb jutni. Út közben áthajt Pick kisvárosán is, ahol a gyerekkorát töltötte. Még csak időzni sem akar itt, de az autója kigyullad, pénze meg nincs más módon utazni. Az Eperszív Étkezdébe tér be, ahol egy pincérnői állás mellé ételt és szállást is kap. A lány tele van félelmekkel: az étterem egykori osztálytársa, Emily anyjának a tulajdona. Az a lány volt a legszebb az osztályban, ráadásul kedves és okos is volt. Olyan, akivel esélye sem volt összebarátkozni. Jancy már számolgat is, hogy csak addig marad, amíg Emily hazajön az egyetemről és ő összespórolja a buszra valót. Nem számol azzal, hogy mekkora szeretettel fogadják itt. Hogy a hazatérő Emily barátságos vele, beavatja a titkaiba, mintha a sosem volt nővére lenne. Hogy a félénk, egykori iskolatárs Shane udvarolni kezd neki és egyre több minden köti a városkába.

Vannak azok a sorozatok, és inkább tévésorozatok jutnak eszembe, amelyeknek ugyan megvannak a maguk főszereplői, de egy egész közösség, egy jellegzetes kisváros mindennapjai adják el a sorozatot és teszik nagyon szerethetővé. Ilyen volt a Gilmore Girls, a Heart of Dixie, a jelenleg futóak közül meg a Resident Alien halad ebbe az irányba. Ezt tudja Az Eperszív Étkezde is nyújtani.

Rá lehet mutatni, hogy Jancy a főszereplő. De aztán mégsem, hiszen ugyanennyire fontos lesz Emily is, a lány családja. Majd a lányok életébe lépő férfiak, és velük együtt a közösség is. Az a regény varázsa, hogy miközben szimpatikusak a szereplők és tényleg drukkolok, hogy jól alakuljanak a dolgaik, legalább ennyire szerethető maga Pick is.

Van egy jelenet, amikor Emily választottja, Ryder tart egy befektetőnek arról beszédet, hogy mit jelent ebben a kisvárosban élni. Milyen szokásaik vannak, hogyan alkotnak egy közösséget és miért nem fogják hagyni, hogy egy befektető aprópénzért megvegye és lerombolja azt, ami a közösség szívét is alkotja. Ami érték és meg fogják védeni. Ez a jelenet jól kifejezi, ami a regény szerethetőségének a kulcsa nálam: egy olyan közösség, amiben sokan szeretnénk élni és ami összetart.

A cselekmény nem rohan, és inkább személyes konfliktusok és félelmek vannak, mint igazi drámai összecsapások. Emily próbálja beadagolni az anyjának, hogy a választottja az a Ryder, aki a környék nőcsábásza és bajkeverő volt, de már megváltozott. Jancy fél elmondani Shane-nek, hogy milyen ballépéseket követett el a múltban – fél, ha megint a szívét adja, újra összetörik és eldobják. Vicky túlfélti a lányát és nehezen viseli, ha ő nem azt az utat akarja járni, amit ő elképzelt a számára. Tulajdonképpen annyi a lényeg, hogy mindenki a legjobbat akarja a másiknak, és annyira szeretik egymást, hogy ebből néha vannak súrlódások. Az ilyen, mondhatni álkonfliktusok nem szoktak tetszeni, de itt annyira hiteles a közösség és ez a család, hogy még szerettem is olvasni.

Mert minden érzelem mellett van humor a történetben. Lélekmelengető, ahogy ezek az emberek ott vannak egymásnak és segítenek. Érző szívű, okos és kedves nők, akikkel az élet megannyi színterét átélhetjük: a nyíló szerelmet, az anya-lánya kapcsot, a házasodást, elköszönést és új kezdeteket – közben meg azért mókás dolgok is megesnek velük, amelyen némelyike azért csak utólag mókás. Pl. amikor Ryder egyik exe megjelenik, vagy amikor a lány elmeséli, hogy indult a kapcsolatuk.

Nagyon szerethető, nagyon kedves történet, tele szeretettel és összefogással. Jól esett olvasni.

Brown: Az Eperszív Étkezde – Mint női: 85% kicsit humoros, elég érzelmes, és a női lét sok színét megfogja egy napfényes történetben.

Szubjektíven: 70% jól esett olvasni. Szeretnivalók a szereplői, nagyon pozitív az üzenete.

Nem a születésünktől, a származásunktól fogva vagyunk olyanok, amilyenek, hanem amiatt, amit választunk, amit teszünk az életben. Ezt nem lehet leegyszerűsíteni odáig, hogy valami fehér, vagy fekete! Nem lehet, mert oly sok árnyalat van a kettő között. Nem mondhatjuk rá valamire, hogy erkölcsös vagy erkölcstelen, ha nem ismerjük és értjük a mögötte rejlő részleteket, apró különbségeket és árnyalatokat.

Ahogy már korábban is mondtam, a világ különös és csodálatos hely, de ez nem jelenti azt, hogy nincsenek fogai. És akkor fog belemarni önbe, amikor a legkevésbé számít rá.

Az előítéleteink […] sokszor megszínezik a gondolatainkat, és néha olyankor, amikor a legkevésbé számítunk rá. Ha ezt felismerjük, és tanulunk az ilyen esetekből, jobb emberek leszünk.

 A világ különös és csodálatos hely. Miért akarunk mindent megmagyarázni? Mert csak attól érzünk elégedettséget?

Árvaházas, különleges képességekkel együtt tanulni élő, otthont találó.

Linus Baker gyerekjóléti felügyelő. Egy negyvenes agglegény, aki kifogástalanul és a szabályokat maximálisan betartva végzi a munkáját; egy agresszív cica gazdája; a túlsúlya miatt diétába fogó, titkon magányos férfi. A mindennapjai egyformák, rendszeresek a sérelmek, de ő elfogad mindent. Míg a Rendkívül Magas Felső Vezetés nem hívatja, és egy titkos feladatot nem adnak neki. Ő lesz az, akinek el kell látogatnia Arthur Parnassus árvaházába, ahol kiemelten különleges gyerekek laknak és felül kell vizsgálnia, működőképes-e az intézet. Kevés adatot kap és Linus ki is készül, amikor szembesül azzal, mit várnak tőle: a szigeten, a házban az égszínkék tengernél egy tündér a dada, a gyerekek között meg olyanok vannak, mint a 6 éves Lucy, akinek a teljes neve Lucifer és ő az Antikrisztus. Linus azonban nem futamodik meg, és ő maga lepődik meg legjobban, mi mindent kezd jelenteni neki a ház, a gyerekek és maga Arthur is.

Nem az a történet, ami már a címmel felfedi magát. Szép az égszínkék tenger képe, de mi a történet mögötte? Ehhez el kell olvasni a regényt.

Klune egy alternatív világot mutat be nekünk, ahol normális, hogy egyes gyerekek mások, mint a többiek. Természetfeletti képességeik vannak. Érdekes is, hogy ennek ellenére mennyire nem más mégsem a világ. Minden nagyon bürokratikus és ki vannak alakítva a szabályok, amelyeket lehetetlennek tűnik átlépni.

Nem világépítő a regény, egyetlen területe van, ami alaposan meg van írva. Hogy miközben egyenjogúságot hirdetnek, és nem érhetné hátrányos megkülönböztetés a másokat, mégis ez történik velük. Egyrészt, az előítéletek. Tőlük tartanak, és bár árvaházaknak nevezik az intézményeket, ahol felnevelik az árvákat, mindenki tudja, hogy nekik esélyük sincs nevelőszülőt találni. Másrészt, a későbbi rendszerben sincs helyük. Nem kerülhetnek be olyan vezető szervezetekbe, ahol a szabályokat hozzák. Ha nevesebb szakmájuk van, mint ügyvéd vagy orvos, akkor is csak a különleges képességekkel rendelkezők közössége fog hozzájuk járni, lehetnek bármilyen elhivatottak vagy jók.

Ezt Klune a főhőse személyén keresztül is megmutatja. Linus nyitott, egyformán kezeli a gyerekeket, és észre sem veszi, hogy mennyire a rendszer embere és mennyire magáévá tette az ő világképük. Arthur lesz, aki úgy kérdez, hogy Linus maga ismerje fel az előítéleteit. Az, hogy megismeri a szokottnál is extrémebb gyerekeket, velük él és megszereti őket, felnyitja a szemét. Változik, ő maga, majd hozzákezd, hogy a rendszer is jobb legyen.

Így ez egy belső történet is: Linus eszmélése, és nem csak az előítéletek kapcsán, de saját magával is. A különlegesség kérdése kapcsán. Ő magát teljesen átlagosnak, vagy még annyinak sem tartotta. Itt, a különlegesek között tanulja meg, hogy mindenki különleges. Mert nem az számít, mi, hanem hogy ki vagy.

Ez csupa jó üzenet és a fantasy réteget leszedve a mai életben is fontos lenne. Önmagunk elfogadása, meglátni miben vagyunk jók és megtalálni a helyünk, nem feladni. Meglátni másokat is, elfogadni, és kiszabadulni az előítéletek fogságából.

A történet nem is cselekményközpontú, bár a ház életét megismerjük és vannak kis kalandjaik. De fontosabbak az egyének, az ő harcaik és a változás, amit megélnek. Fantasy keret nélkül is vannak itt olyan problémák, amikkel könnyű együtt érezni: ha az apa rossz, a gyermeke örökli a bűneit? A bántalmazott gyerek nem bízik már másban – meg lehet őt újra nyitni és képes lesz megint bízni, szeretni? Igen, fantasy kerettel van, mert nem minden apa maga a Sátán, de a probléma attól még igazi.

Sokat ad a történetnek a humora. Kicsit fekete és a gyerekek különleges helyzete egyéni színt ad neki, de nekem ez kifejezetten tetszett. Egy egész vonal rá van arra húzva, hogy Lucy az Antikrisztus, és a humor az egyik formája annak, ahogy ezt ő maga is feldolgozza. Az meg vicces, ahogy Linus eleinte sokkot kap a gyerek ártatlan, de őt nem ismerőknek ijesztő kijelentésein.

Ki van találva a környezet, érdekes ennek a világnak az alapötlete, és szerethetőek a benne mozgó szereplők. De, és ami nagyon meg tudott fogni, hogy az egész történet sokkal több, mint egy fantasy különleges képességű és származású szereplőkkel. Egyetemes üzenete van.

Klune: Ház az égszínkék tengernél – Mint fantasy: 80% üzenete van, és ezt a világával, a szereplőkkel is aláhúzza, de cseppet sem szájbarágósan, intelligensen és humorosan.

Szubjektíven: 75% szerettem a humorát, főleg Lucy kapcsán és nagyon pozitív az üzenete is.

Nem azt kell nézned, hogy apád mit akar, vagy én milyennek látlak, hanem hogy magaddal el tudsz-e számolni, amikor őszintén bevallod, mit akarsz kezdeni az életeddel.

Szerelmi háromszöges, középiskolás, családi.

Emma kislányként árvult meg, és került a nagynénje családjához. A lány úgy érzi, csak a rokonság miatt gondoskodnak róla, nem szeretik és a családi sörözőben ingyen munkaerőt látnak benne. Szomjazik a szeretetre, és kutatja az anyja családját, akiket nem ismer, és akiknek talán igazán kellene. Ha már nagyon nem bírja otthon, beveszi magát egy lakatlan nyaralóba és igyekszik lélegzethez jutni. Egy alkalommal azonban a kisház mégsem lakatlan: egy fiatal rendőr, Konrád éppen otthon van és számonkéri a lányt. Emma megtetszik Konrád öccsének, Bencének és a két fiatal találkozgatni kezd. A kettejük közti kapcsolat azonban nem tud a barátságon túllépni, Emma szívét a rendőr báty inkább megmozgatja. Miközben nyáron a rendőrségen gyakornok és a családjáról is megtud dolgokat, Emma szembe kell nézzen pár igazsággal magáról és a környezetéről.

Nagyon könnyen rá tudom sütni, hogy valami teljesen mást vártam. Jó naiv voltam, hiszen ismertem a szerző előző sorozatát, ami egy szerelem és iskolai konfliktusok köré írt ifjúsági volt, hogyan is gondolhattam volna, hogy élesen stílust váltana?

De nagyon megzavart, hogy Konrád rendőr és Emma a rendőrségre megy nyári munkára. Sejtettem, hogy nem lesz nagy nyomozás és egy kamaszt nem vonnak be komoly dolgokba, de tényleg azt gondoltam, hogy az iskolában kap valami feladatot, lelepleznek egy drogterjesztő bandát vagy valami. Ehhez képest a rendőrségi hajón ült, egyszer kimentett egy fuldoklót, és inkább éreztem egy unalmas Baywatch epizódban magam, mint egy szappanopera elemeket is használó krimiben.

Ez már hozott egy csalódást. A második az, hogy utálom a szerelmi háromszögeket és a szereplők ingadozását a lehetséges partnereik között. Tavi Kata azért nem megy messze el, nem egyik testvér ágyából mászik a lány a másikéba, de így sem szerettem az elmesélt esetet. A fiúk között is van súrlódás, meg Emma eljárása se az igazi, ahogy járni próbál az egyikkel, miközben igazából a másik kellene neki.

De ebben is látszik, hogy ez kamaszregény. Emma pedig nagyon kamasz, még ha egyes dolgai miatt érettebb is lehetne. Komolyan fogják otthon, amiből annyit ért, hogy nem szeretik. Nem látja meg, hogy igazából védeni akarják és ez a nevelési módszer nem ellene szól. Meg, nagyon igazat tudok adni a lány barátnőjének, aki kimondja, hogy Emma ugyanezt csinálja. Nyavalyog, hogy nem kap elég szeretetet, nem figyelnek rá, de ő is ugyanilyen. Nem mutat ki semmit, aztán nem érti, miért nem tudja a másik, hogy mit érez vagy mit szeretne. Ez a családra, de a szerelmi életére is igaz.

Nincs rosszul megírva, Emma érzéseit és az ő szemén keresztül a történetet át tudja adni, csak eleve nem volt szimpatikus a hősnő. (Mondjuk, a Barabás fivérek sem.)

A cselekményben is vannak olyan elemek, amelyek zavartak. Eleve nem szeretem az olyan regényeket, ahol kommunikációs zavar okoz minden gondot. Emma szenved magában, de egy szót nem szólna, mi baja. Komolyan meg is lepődik a nénje, amikor elmondja neki, mit érez. Mert nem tudták. Néma gyereknek…

Aztán ott van a kötelező happy end erőltetése. Még valami, ami nem tetszik egy történetben. Konrád mással akarja felejteni Emmát, így összejön egy tanárnővel. Aztán varázsütés, és Emmával minden rózsaszín és kerek? Valahogy nem tudom elhinni, hogy mennyire boldogok és még mindig mennyire oda vannak egymásért, ha közben Konrád benne volt egy másik kapcsolatban. Vagy ok, legyen, Emmát szereti – akkor meg azért ellenszenves, mert szexterápiára felszedett egy nőt, aki azt hitte, ez valami igazi.

Kevés nekem a cselekmény is. Nagyon hiányzott valami krimi, bár azt el tudom fogadni, hogy azt tévesen gondoltam és vártam. Nem fogott meg a szöveg, ez sima tini romantikus felnövős.

Nem is ragozom tovább. Aki érzelmes, szerelmes kamaszos könyvet keres, annak megfelel – én valami egészen mást kerestem volna és nem találtam benne.

Tavi: Tagadj mindent! – Mint ifjúsági: 70% érzelmes, a hősnőjét mélyen ábrázolja, és átélhetővé teszi a gondjait.

Szubjektíven: 15% nagyon nem szerettem a hősnőt, a szerelmi háromszöget és a kevés cselekményt. Mást is vártam.