Erőszakba felnövő, bandázó, iskolát túlélni próbáló.

Saya fogságba esett és talán az iskolánál is veszélyesebb helyen találja magát: otthon. Ahol még mindig elevenen él a történet a jakuza egyik fejének két gyermekéről. A fiúról, aki pénzt akart szerezni, akár mocskosabb eszközökkel is. A húgáról, aki iskolásként is rafináltabb és sikeresebb volt a fivérénél. Gyilkosságról, az apa halálról és a lány meneküléséről. Saya a bátyja átka lett, és amíg él, a fivérét nem fogadja el vezetőnek a jakuza. Saya megölése azonban nem elég a bátyjának, a hírnevét kell tönkretenni. Az iskolai besúgója meg is adja erre a lehetőséget: Saya az éves vizsgát Marcus megölésével teljesítette, de a lány naplójából egy más történet bontakozik ki. Így a kém kap egy feladatot: Marcus és Maria rejtekhelye is a naplóban van, a többiekkel csalják vissza és leplezzék le, mit nem tett meg Saya.

Rendszeresen billeg a libikóka, éppen mennyire tetszik nekem ez a sorozat. Most éppen lefelé – ez a rész nem igazán tetszett.

A legnagyobb oka az, hogy nem éreztem, hogy menne előre a cselekmény. Ok, ez így nem teljesen igaz, de ez inkább egy alapozó kötet. Megkapjuk Saya múltját, ami magyarázza, miért viselkedik, ahogy és több korábbi utalást helyére tesz a bátyjával kapcsolatban. Az iskola szinte nulla a haladás, és a tengerpartra induló elsősök bulizása se tud lekötni. Talán azért sem, mert emlékeztet arra, amikor Marcus és a csapat mentek még korábban, és ez ahhoz képest… nem alakult túl eseménydúsan, eddig.

Ha belegondolok, igazából elő lett csak készítve egy nagy összecsapás a következő részre és lett egy csavar azzal, hogy ki és miért az áruló. Mondjuk, az elsősök nem nőttek a szívemhez, így nagyon ez nem hatott meg. Eddig se volt szimpatikus az a srác, most sem lett az.

A kettes számú problémám, hogy képtelen vagyok összebékülni a képregény rajzaival. Néha jobban rááll az agyam, de most nem ilyen korszakom volt. Ok, nyers a téma, sok az erőszak, el tudom fogadni, hogy nem úgy néz ki, mint egy Disney mese. Csak éppen azt nem bánnám, ha legalább a szereplőket meg tudnám különböztetni. Most pl. felmerült bennem, ha csak felületesen pillantok rá, Marcus és Quan túlzottan egyformák. Pedig vannak benne jó ötletek, ahogy képeket mosnak össze. Mások meg zavarnak: az a visszatérő elem, ami pl. a naplók megoldásánál van. Oldalt van a narráció, a képeken látjuk az eseményt, akár párbeszédekkel is. Ezt nem sikerült megszoknom most sem.

Harmadrészt, a társadalomkritika. Elsőre jobban ül. Most úgy éreztem, hogy ugyanezek a szólamok szinte ugyanígy már voltak a sorozatban korábban. Ahogy többek is felhozzák a rasszizmust kérdését, és megint ugyanazokat az érveket mondják el. Ami elsőre megfogott, most csak azt váltotta ki belőlem, hogy ezt már megtárgyalták egyszer.

A párbeszédek különben nem rosszak. Néha olyan mondatokat kapnak, hogy csak szörnyülködtem. Itt simán tesznek olyan kijelentéseket, hogy ’sokat öltem. Állatot neveltek belőlem’. Van pár erősebb kapocs, vannak páran, akik mélyebben el tudnak beszélgetni, és mellette fiatalok is, akik bulizni akarnak. Annak van egy sajátos hangulata, amikor egyik percben zenéről, a másikban halálról és gyilkosságokról értekeznek.

Annak ellenére, hogy ez a rész kevésbé fogott meg, nyilván nem most hagyom abba a sorozatot. Azért remélem, innen indul a pörgés. A vége azt sugallja.

Remender: Ez nem a vég – Mint képregény: 70% van benne tartam, egyedi a rajzolása is, de egyes témákat már sokadszor és hasonlóan mond el.

Szubjektíven: 55% keveset haladt előre a sztori, és most nagyon bántotta a szemem a grafika is. Volt, akiket alig tudok megkülönböztetni.

Történelmi tanulmányaink egyetlen biztos konklúziója, hogy a helyzet mindig fordulhat még rosszabbra.

– Vakációzni jött, levegőváltozásra vágyott…
– Úgy érti, színházra, szajhákra és játékszalonokra.
– Ha maga mondja.

Viktóriának hívtuk, mert legyőzött minket a csatatéren hétszáz évvel ezelőtt, és Gloriánának, mert dicső volt, és Királynőnek, mert ember ajka nem alkalmas arra, hogy kimondja az igazi nevét.

Egy pillanatig azt hittem, valami ördögi művész gondolt smaragdzöld tanulmányt készíteni a halálról.

Más világos, gyilkossági ügyben nyomozó, viktoriánus, álcás.

Orvos volt és mesterlövész. Az afganisztáni harcokban tüntette ki magát, de egyszer túl mélyre mentek egy barlangban. Túlélte, de már nem volt többé ugyanaz az ember. Alkalmatlan lett a szolgálatra, leszerelték. Londonban aztán újra ki kellett találnia magát. Szüksége volt egy albérletre is, amire tellett neki. Így hozta a sors össze egy különös figurával, akit sokáig nem is tudott hova tenni. Idegenek és különös alakok jártak hozzá, sokféle kísérletet folytatott, időnként még a kandallóra is lövöldözött. Majd egy felügyelő érkezik a lakásba, és a titokra fény derül. Lakótársa a világ egyetlen magánnyomozója, aki megoldhatatlan bűnügyi esetekben nyújt tanácsokat. Most pedig állambiztonsági ügyről van szó: egy királyi személyt gyilkoltak meg, és kézre kell keríteni a tettest. A nyomozó pedig orvos barátját bevonva megkezdi a játszmát.

Neil Gaiman munkásságában előkelő helyet foglalnak el a képregények is. Írt a DC-nek, sok saját karaktere is van. Ezzel a történettel arra is van példa, hogy egy epikai alkotása lett feldolgozva képregényként. (Nem ez az egyetlen már magyarul sem, ha olyan hangulatom lesz, majd mesélek arról is, hogyan váltak rajzolttá a skandináv mítoszok, általa.)

A Smaragdzöld tanulmány. Már a címe is felidézi Sherlock Holmes alakját, nem igaz? Tanulmány vérvörösben, annak idején így indult Doyle halhatatlan őse. Ahogy belemerülünk a történetbe, már nem csak ez lesz a hasonlóság. Ahogy a lakótársat kereső, sérült háborús veterán doktor alakja megismerkedik egy különös figurával – csak éppen itt a háborúban van egy olyan elem, ami Doyle kapcsán fel sem merülne. Doktorunk egy szörny miatt sérült. Mivel a történet legelején jelenik meg ez az alak, nem spoiler, ha ennyit elmesélek. Ez már jelzi, hogy a világ nem az, amit Doyle teremtett meg. Később ebből még többet kapunk, és rá kell ébrednünk, hogy ez már egy Lovecraft ihlette alternatív valóság. Jól ki van találva, érdekes és horror világ. De erről ennyit – érdemes olvasás közben felfedezni a részleteket.

Ez tehát az alap: Sherlock Holmes világa egy Lovecraft ihlette alternatív viktoriánus Londonban. Sok elemben feltűnik még Doyle története, csak ezen a másvilági szűrőn keresztül. A végén meg van egy nagyon találó poén. Tedd csak fel magadnak a kérdést, ha már láttál/olvastál Sherlock Holmes történetet: hol állna a nyomozó egy ilyen világban? Hatásos, megkapó, roppantul bírtam a sztori végét ezzel a kis csavarral.

Azt külön poénosnak találtam, hogy más, klasszikus korszakbéli történeteket is felvillant a fejezetek végén, reklámnak álcázva. Ezekből az látszik, hogy ebben a világban jól megy a szörnyeknek és simán sikeremberek lehetnek belőlük. Dracula, Frankenstein, Jekyll doktor is árulja termékét/szolgáltatását pirula vagy egyéb formában.

A humorérzékemnek nagyon megfelelő volt ennek a sztorinak a világa. Már ezek a szörnyes reklámok is, de Sherlock Holmes ténykedése is a színházban. Valahol az egészben érzek egy nagy poént, miközben horror és jópofa adaptáció is.

Képregény, így felmerül a rajzok minőségének kérdése is. Van benne valami festményszerű, talán kicsit elmosódott vonás is. Hangulatos, kifejező – a nyomozó szemének csillanásai jól sikeredtek benne. Nem az a fajta szépség, annál festettebb hatású, mint a Monstress vagy a Harleen volt. De tetszett ez is, hangulatban illett a megidézett korszakhoz.

Szerettem a világát, a csavart, korrekten meg is lett rajzolva. Talán pár dolog nekem érthetetlen – Viktória férje Albert, csak éppen itt nem értem, mit tud kezdeni Viktória a férfival, mint férjjel. Vagy a meggyilkolt herceg szórakozása – az még ok, hogy a rettegést felkelti a kiszolgáltatott lánnyal. De ilyen fiziológiával hogyan lenne szexuális ragadozó is? Bár, ezt talán tudni sem akarom. De ezzel együtt is jól szórakoztam.

Gaiman: Smaragdzöld tanulmány – Mint képregény: 85% az eredeti sztorit ötletesen ülteti át rajzokba, érdekes és sötét alternatív univerzumot teremtve.

Szubjektíven: 75% humorérzékemnek megfelelő, bírtam a szereplőket és a csavart a végén, csak pár dolog nem áll össze részletkérdésekben.

Az emberi természet mit sem változott az elmúlt évezred során. A történelem eseményeit nem a világ jobbá tételének vágya, hanem személyes érdekek és hatalomvágy hajtja.

Jobban szeretem, amikor nincs racionális magyarázat – morgott Jupi. – Az a legjobb sztorikat is elrontja.

Kincskereső, tolvajt üldöző, elveszett anyát kereső.

Bora kiskamasz iskolás, elvált szülők lánya, aki rendszeresen nehezen tud az édesanyjával beszélni. Az oknyomozó újságíró folyton nyakig van egy ügyben, és a lányával marad egyre kevesebb ideje. Most azonban a szokottnál is nagyobb a mulasztás: nem csak a megbeszélt közös vacsorát kési le az asszony, hanem haza sem megy egész éjjel. Még nem kezelhető eltűnt személyként, de a lány tudja, hogy baj van. Osztálytársaival vág bele az anyja utáni nyomozásba, ami véletlenül még kapcsolódik is az iskolai, történelmi feladathoz. A Mátyás-templomot tanulmányozzák és látogatják. Közben a francia Renard felügyelő közel áll hozzá, hogy nyakon csípje a rég üldözött mestertolvajt, Hiénát. A nyomok Budapestre, a Mátyás-templomba vezetnek és a nyomozó nem is habozik a helyszínre sietni. A gyerekek és a francia útjai idővel keresztezik egymást.

Berg Judit gyerekkönyv szerzőként nagyon ismert, a Rumini nem kis sikert ért el. Ha jól tudom, a könyveken túl társasként, színdarabként is létezik már. A keresők már kicsit nagyobbaknak szól, és olyan kalandos történet igyekszik lenni, amiből tanul is valamit a kis olvasó.

A helyzet az, hogy még én is tanultam belőle. Tele van érdekességekkel és történelmi tényekkel, a Magyar Koronáról vagy éppen a Mátyás-templomról. Az is nagyon tetszett, hogy a gyerekek tanára hogyan igyekszik élővé és megélté tenni a gyerekeknek a magyar történelmet. Tipikusan az a könyv, ami alkalmas lenne arra, hogy a kezünkbe vegyük, bemenjünk a templomba és meg is nézzük, amit éppen megírt a szerző. Én különben is híve vagyok az ilyen túráknak, vittem az Infernót Firenzébe, és jó szórakozás volt bejárni a regény útvonalált. E kötethez még külföldre se kell menni.

A gond azzal van, ahogy mindez el van mondva. Az nehéz dió, amikor a szerző tényeket akar átadni, de hogyan lehet úgy, hogy ne egy hosszas ismeretterjesztő betoldás legyen a könyvében? Berg kényelmesen a tanár és a templom személyzetére hagyja, hogy okosítsák ki a gyerekeket. Így indokolja, miért az előadás a történeten belül. De nem kényelmes, töri a cselekmény ívét, és ha érdekesnek is találtam, amik így kiderültek, stilisztikailag nagyon nem szerettem. Ahogy a hivatkozások is zavartak – ha a lap alján lett volna, el is olvasom. Akkor is törte volna a szöveget, de kézre ált volna. Így viszont el kellett lapozni, és a saját történelmi tudásomból adódóan nem éreztem mindig szükségét: tudom, ki volt Adolf Hitler, Sisi vagy Alan Turing.

A cselekmény sem éppen a fogamra való. Nagyon gyerekkönyv és egyes humorosnak szánt tévedések inkább fárasztottak, mint nevettettek. Pl. amikor a gyerekek elkapják Renard felügyelőt, és őt hiszik a történet rosszának. Mások viszont jópofa ötletek, mint amikor a szellemlesre induló iskolások a tolvajt kapják lencsevégre. Az egész talán kicsit nehézkes, és nem gördülékeny az eseménysor.

A másik, a megoldás. A gyerekkönyvekre is áll, hogy nem szeretem a semmiből jött rosszfiúkat és indítékokat. Itt kapunk egy olyan kretén fő gonosztevőt, hogy nem tudom eldönteni, sírjak vagy nevessek. Az egy dolog, hogy kényszerképzetes. De hogy tudott mellette sikeres üzletember és látszatra sikeres, elismert ember lenni? Túl mélyen volt ahhoz, hogy pszichopata módba kapcsolva megjátssza magát. Pszichopata nem volt, csak beteg.

A gyerekek sem kapnak olyan személyiségjegyeket, hogy megjegyezzem őket. Mindenki egy, legfeljebb kettő olyan vonást kap, ami beteszi egy sémába. Pl. a mindenkinél okosabb, de szociális kapcsolatokban szerencsétlen srác. Azt meg hagyjuk is, amikor a francia top nyomozónak a gyerek adnak életvezetési tippeket…

Nálam az egyszer elment kategória. A tényanyagában volt érdekes is, de a sztori… kevésbé.

Berg: Az őrzők – Mint gyerekkönyv: 65% sok ismeretet is átad, miközben van benne kaland és humor is – bár az ismeret a stílus rovására megy.

Szubjektíven: 50% értékelem, amit igyekszik elérni, de sem a történet, sem a szereplők nem fogtak meg igazán.

Ma már tudom, a sorsra hagyatkozni a legnagyobb ostobaság.

Életre visszaemlékező, fiatalságot és szerelmet átélő, titkot cipelő.

Egy férfi, nyolcvanon felül, egyre betegebben gondol vissza az életére. Van még egy titka, amit nem tudja, van-e joga felfedni, mielőtt meghal. Mijo egy szabadkai család egyetlen fia volt, édesanyja féltett szíve csücske. Nem is örül az asszony túlzottan, hogy a fia a szarajevói egyetemre felvételizett és vették fel, ami messzebb van tőle. Mijo a tanulás mellett nem veti meg a szórakozást sem, és a lányok mind alaposan bele is szeretnek a fiatalemberbe, aki még túl fiatal, hogy igazán elkötelezze magát. Majd jön Meda és az ő kapcsolatuk más, mélyebb. Egyikük sem mondja ki, hogy ez szerelem lenne, csak szenvedélyes viszonyként kezelik. Mégis, szíven üti őket, amikor az útjuk kétfelé válik: a fiú kötelező katonai szolgálata nagyon messze van, és egyikük sem akar a másikkal tartani a másik úti céljára. Egy utolsó éjszaka, és elköszönnek egymástól. Idővel Mijo megkomolyodik, megnősül és családot alapít. Már kisgyerekes apa, amikor egy üzleti úton újra látja Medát, és egy olyan titok őrévé válik, amely a halálos ágyán sem hagyja nyugodni.

Tettem még egy próbát Pap Éva írásaival, de azt hiszem, én itt fejeztem be a munkásságával való ismerkedést. Ennek ellenére azt mondom, a zsánerében nem rossz, sok jó dolgot is el tudok mondani róla, de meg nem szerettem.

A címe jobb nem is lehetne. Olyan szépen megfogalmazza Mijo élethelyzetét, és le lehet belőle vezetni a regény egész keretét. Egy élet végén vagyunk, a visszaemlékezésnél. Amikor még lehetne valamit tenni és mondani, mielőtt lemegy az élet napja. Ha csak a címet kellene pontozni, ez nálam magas pontot kapna.

A szerkezetet már el is árultam: a jelenben Mijo haldoklik, közbe van az ő mindennapjairól egy-egy fejezet, de különben az adja a regény nagyját, ahogy visszaemlékezik az életére és a kiemelt helyen az egyetemi évek vannak, a Meda-szerelem. Az tud adni neki egy pluszt, hogy Mijo már a jövője ismeretében mondja a történetet, így vannak megjegyzései és meglátásai hozzá. Utalások, kis fanyar humor vagy éppen szarkazmus.

Egymással szembe állítja az életét kezdő szépreményű fiatalembert és a haldokló öreget, aki már elszámol mindennel. A kor hozott bölcsességet? Talán. Az öreg már nyugodtabb, mint a fiatal énje volt. Ez a helyzet alapozza meg az elgondolkoztatóbb témát. A titokokról, amiket őrzünk és amik belülről felrágnak. Itt van az, amivel nem tudtam azonosulni. Már a kezdeteknél, amikor Meda levelet ír. De most komolyan, ki vette be? Annyira lehetett érezni, hogy mi történt igazából. Majd, amikor Mijo is szembesül mindennel évekkel később. Egyszerűen nem hiszem el, hogy a feleségének nem mert elmondani egy 17 éves történetet, ami az előtt zajlott, hogy egyáltalán ismerték volna egymást. Eleve a nő úgy harcolta ki a feleség címkét, hogy hónapokig egy hármas kapcsolat egyik női fele volt Mijo másik szeretője mellett. Kétlem, hogy nagyon meglepte volna, hogy a férfinak a húszas évei elején is volt libidója, nem csak a harmincasokban. Ez a fajta kommunikációs képtelenség – engem irritál és nem is szeretem az olyan szerelmi történeteket, amikben ilyesmiken rágódnak. Ezért nem tudtam azonosulni, és Mijo titokkal kapcsolatos problémája ezért is taszított.

Azt is furának találtam, mennyire sterilen van minden elmesélve. Hiányoztak nekem az érzelmek, csak ez a megbánás téma volt érzékletesen benne. A múlton már rajta volt a régiség leple, az már nem fájt. Így meg csak egy visszaemlékezés, listánál azért részletesebb, de beleélni magam nem tudtam.

Bár azt értékelem, hogy nem csöpögős romantikus, és valóban benne van egy kapcsolat teljes története, azért mégis van hiányérzetem.

Ha történelmi romantikusként nézem, akkor is ez a hiány jelentkezik. A hátteret adja, vannak kis történetek. Mondjuk, hogy lehetett a kommunista rendszerben nyugdíjig állást találni, hogyan hatott a mindennapokra a szocializmus. Vannak sztereotípiák, amiket nagyon el tudok képzelni, hogy tényleg így gondolkodott egy szovjet rendszerben felnőtt és abban megöregedett férfi: a fülbevaló lányoknak való – a fiúknak akkor sem, ha egy zenekar miatt menőnek számít így mutatkozni! (Még azt is magyarázza, hogyan hitte azt, hogy homoszexuálissá teszi a fiatalokat az ilyesmi.) De nem éreztem úgy, hogy igazán megtudtam volna, milyen volt egy olyan világban élni. Az meg pláne nem volt benne, hogy mi történt az országban az elmesélt 60 évben.

Átküzdöttem magam rajta, de ezzel feladtam. Ha 2 könyvből 2 nem tetszett, el kell búcsúznom a szerzőtől.

Pap: Mielőtt lemegy a nap – Mint történelmi romantikus: 65% mélyen érzelmes, letisztult, történelmi hátteret beledolgozva.

Szubjektíven: 25% érzelmileg tőlem nagyon messze állt, és a történelmet is kevesellettem.

Csak arra tudok gondolni, hogy egyetlen állatnak sem kellene ketrecben élnie. Csak az emberek érdemlik meg ezt a sorsot.

Egy élet hatását lehet abban mérni, hogy mit ad, és mit hagy maga után, de abban is, hogy mit nem lop el a világból.

Az emberiség egy rohadt pestis a világon

Valójában nem is válaszokra vágynak, hanem emlékezni arra, milyen érzés más, nem emberi teremtményt szeretni. A madarak eltűnése névtelen szomorúságként ül ránk. Az állatok eltűnése. Milyen magányos lesz a világ, amikor teljesen magunkra maradunk.

A vezetőink úgy döntöttek, hogy a gazdasági növekedés fontosabb. Hogy a fajok tömeges kihalása megfelelő alku kapzsiságukért.

Tengeri utas, madarakat követő, bolygó változásával és saját sorssal szembesülő.

Franny Lynch magányos kutatóként a sarki cséreket figyeli meg Grönlandon. Hármat sikerül befognia és jeladóval ellátnia is. A terve, hogy követi őket hosszú vándorlásuk alatt, amely a Déli-sark felé tart. Ez az utolsó madárpopuláció a világon, és minden jel arra mutat, hogy ez lesz az utolsó vándorlásuk. Túl kevesen maradtak, túl kevés út közben az élelem, túl sok a viszontagság az úton. De az ösztön hajtja őket, menni fognak. Franny hajóskapitányokkal tárgyal, és kénytelen alkut kötni. A madarak meg fogják találni a még meglevő halrajokat, és egy halászhajó a nyomukban gazdag zsákmányt remélhet. Talán az utolsót a világon. Franny odavezeti őket, csak kövessék a madarakat. A madarak indulnak, Franny a halászokkal a nyomukban jár, míg a saját múltja is kísérti napról napra.

Nem tudom eldönteni, jókor vagy rosszkor talált meg ez a regény. A szokottnál is érzékenyebb vagyok arra, ha egy történetben az állatokkal történik valami. Erre a kezembe akad egy könyv, amiben már szinte állat sincs, mert sorra halnak ki. Az emberiségnek hála. Nagyon mélyen megcsapott a regény lefestette magányos, elcsendesülő világ képe, és gyűlölök is belegondolni, hogy már ide tartunk.

McConaghy cli-fi története a nem túl távoli jövőben játszódik, szinte azt mondanám, hogy holnapután. Fogja a ma már zajló folyamatokat, és elvisz az utolsó előtti pillanatra. Ahol a legtöbb faj már feladta, nagyon kevés állat él már csak szabadon. Az élőhelyek pusztulása, a kizsákmányoló vadászat, a globális felmelegedés – az ember elintézte pár év alatt, amit az evolúció évezredek alatt hozott össze.

A konkrét történet egy utolsó madárvándorlás követése, de nem ez az, ami megérintett benne. Pedig vannak nagy jelenetek, csendesek és mégis halálosak: amikor a halászok ténylegesen szembesülnek vele, hogy ezek az utolsó csérek. Most elrepülnek, és nincs tovább. De, ami szíven szúr a könyvbe, ahogy a visszaemlékezésekkel leképez kb. 15 évet és a közben végbement hatalmas változást. Ahogy kihal a bolygó állatvilága, ahogy magán szervezetek próbálkoznak, a kormányok szokás szerint későn kapcsolnak. A folyamat, ahogy az emberek közönye csendes tömegmészárlást okoz.

Közben ez egy lélektani regény is, mert az út nem csak cli-fi vonatkozásban utazás. Franny belső útja is, aki a gyászával küszködik. A végére pontosan kiderül, hogy igazából miért vállalkozott erre az útra. Ki volt ő, mi mindent vesztett el és miképpen vezekel. McConaghy eljátszik azzal, hogy nagyon apró adagokban fedi fel a nő történetét, inkább a lélektani részre összpontosít, amit egyre mélyít az újabb ás újabb részekkel.

A lélektani részekkel ki is voltam békülve, a nő személyes fájdalma gyönyörűen összecseng azzal, ahogy az emberiség az állatok elvesztése miatt kellene, hogy ordítson a kíntól. Ami viszont nagyon nem tetszett, ahogy Franny kapcsolata a legénység tagjaival bonyolódik. Szerelemnek túlzás lenne nevezni, de van itt vágy, mély barátság és sokféle vonzalom. Máshogy is éli meg őket, de a legtöbbet feleslegesnek tartottam és zavart a történetbe kerülése. Igaz, Franny szerelmi életét egyik színen sem éreztem érdekesnek vagy hitelesnek. Még Niall iránt sem hiszem, hogy nagy szerelem fűtötte volna. Annyira belengi a nő egészét a tragikum, hogy szinte bevonzza, hogy valami elromoljon. Közben meg olyan betoldásokat kaptunk, hogy nem hittem a szememnek. Csak úgy, megjegyzésbe beszúrva egy elég durva szexuális visszaélés egy kiskorú ellen?

Nem az állatoknak kellene kihalni – az emberek érdemelnék azt a sorsot.

Korrekten meg is lett írva. Nem éri el azt a szépséget vagy lírát, mint amit Az éjféli égbolt, de ebben is megvan az igényesség. De az is simán lehet, hogy annyira átéreztem az állatok sorsát, hogy többet belelátok. A helyzet fájdalma biztosan benne van.

A konklúzió? Nem jó ma állatnak lenni. Később még annyira sem lesz jó. Aki kicsit is érzékeny a témára, ha elképzeli, ami a regény világában már valóság: tiszta horror.

McConaghy: Az utolsó vándorlás – Mint cli-fi: 65% kis cselekmény mögött egy nagy dráma átélhető átadása, személyes gyásszal fűszerezve – női regény is.

Szubjektíven: 55% az állatok története mélyen megrázott, Franny már kevésbé kötött le. Némely szálat kifejezetten zavarónka is találtam.

Emlékeznem kellett volna rá, hogy a halál, akárcsak az élet, a fiatalokhoz és szépekhez vonzódik.

A barátságot márványba vésd, a sérelmeket porba ródd.