A törvény uralkodjon, ne a penge.

Nagy lelkek vagyunk. A nagy lelkek fölfelé néznek.

Hold uralmáért harcoló, ármányos, jövőbeli.

Lucas Corta még életben tartja a családja túlélő tagjait, és a hatalmuk sincs még teljesen oda. Ennek azonban nagy ára volt: ő maga is súlyosan sérült, mert lement a Földre, és vissza is tért onnan. A fia oxigénhiányos állapotba került az űrben, és csak Luna kitartásának köszönhető, hogy még életben van. Mikor orvoshoz sikerül vinnie, akkor sem biztos, hogy az ifjú Lucas valaha is lesz olyan még, mint korábban volt. A beteg fiatalember így is csaták középpontjában áll: a szülei perre mennek a felügyeletéért, ami egyben a családjaik közti hatalmi vetélkedés is. A Hold nagy családjai mind szövetségeket kovácsolnak és azért küzdenek, hogy az ő víziójuk valósuljon meg a jövőről. Lucas Corta is döntés előtt áll, hova álljon. Már kezdi átlátni, hogy a Szun család volt, amely úgy akarta a hatalmat, hogy a Corta és Mackenzie család kivéreztesse egymást. Közeleg a visszavágás ideje.

Ez is egy olyan sorozat, aminél komolyan törtem a fejem, hogy mi is történt a korábbi részekben. Kaptunk egy összefoglaló táblázatot a fontos szereplőkről, de az már nem volt mellette, hogy ki mit alkotott korábban. Szerencsére az, hogy milyen állapotban kezdték a Holdkeltét, elég sok mindent visszahozott.

Kellett is, mert ez is egy olyan sorozat, ami szorosan összefügg. Ugyanazt a történetet meséli tovább, amit az előző két kötetben elkezdett.

Az első, ami most nagyon tudott irritálni: a Holdon egészen más szabályok szerint élnek, mint a jelen társadalmában. Nagyon sok régies szokásjog van ott érvényben, ami inkább a középkort, mintsem a jövőt juttatja eszembe. Pl. a házasságok kérdése. Itt nem szerelemből vannak együtt, minden politika és hatalmi játszma. Szerződésekkel kötik a frigyeket, amiben még az is benne van, hogy mennyi időre kötelesek együtt maradni a felek. A családfő is közel olyan hatalommal rendelkezik, mint egy ókori görög családfő. Ehhez jön hozzá az erőszak hatalma, pl. bírósági tárgyalást is el lehet dönteni késpárbajjal.

Valahol ez a fele még el is ment. A Holdon nehéz túlélni, érthető, hogy más társadalmi szabályok szerint élnek. Amit viszont nem bírtam megemészteni: a kapcsolatok között feltűnően sok az egynemű házasság. Az elrendezett frigyek majdnem mindenki fiú-fiú vagy lány-lány leszármazott között köttetik. A főszereplő, Lucas Corta élete szerelme is egy férfi. Hogy maradnak fent a családok, pedig megvannak és bőven van gyerek is, ha ennyi az egynemű kapcsolat?

A regény több szálon vezeti az eseményeket, és több család tagjának a szemszöge is benne van. Nem is lehet jó – rossz határvonalat húzni, legfeljebb annyit lehet kimondani, hogy egyesek gátlástalanabb játékosok, mint mások. Azoknak lehet drukkolni, akik legalább a maguk szabályrendszerében tisztességesek tudnak maradni. Még ha nekik is kegyetlennek kell lenni. Ebből jön, hogy nem is nagyon tudtam azonosulni a szereplőkkel. A bábmestereknek kegyetlen játékosnak kell lenni, a bábjaik meg szenvednek és lassan érzéketlenek lesznek, vagy közel kerülnek a töréshez. Mit lehet pl. arra mondani, amikor egy gyereket lengetnek be csaliként a pedofil hajlamú ellenséges család tagjának, hogy aztán a kölyök még a megrontása előtt a hajába rejtett mérgezett tűkkel szemen szúrhassa a férfit?

Van cselekménye, és két szinten is mozognak az események. Mondhatni, sakkoznak a hatalomért, és a tettek mezejére is rálépnek. Ennek ellenére izgalmasnak vagy pörgőnek mégsem tudom mondani. Nem egyszer éreztem lassúnak és néha unatkoztam is.

Még a zárását sem érzem teljesen zártnak. Bár ezzel van vége a sorozatnak, simán lehetne innen folytatni is. Most is ez olyan felemás – mintha igazából soha semminek nem lenne a Holdon vége, legfeljebb időszakos szövetségeket kötnének, és indulnának a közös cél felé, míg megint másként nem kezdenek el gondolkozni.

Mivel nem szeretek sorozatot félbehagyni, nem fogom megbánni, hogy a zárást is elolvastam, de nem fogott meg ez a kötet.

McDonald: Holdkelte – Mint sci-fi: 55% a világépítésében vannak ötletek, a karakterei között is van emlékezetes, de lassú és néhol száraz is.

Szubjektíven: 35% sok tekintetben érdekes, a játszmázást szeretem is, de itt gyakran fogtam a fejem, hogy milyen lassan és mit próbálnak lépni.

Nem az számít, hogy mennyi ideig élsz. Hanem, hogy miért. (Riordan)

– Ne húzd ki a gyufát, Valdez! Amikor visszaváltozom istenné, csillagképet csinálok belőled. Az lesz a neve, hogy „Kis latino bambíno”.
– Tetszik!
Leo olyan erővel veregette meg a vállamat, hogy félrecsúszott a késem.
Hát már senki sem fél az istenek haragjától? (Riordan)

És ne feledd, a legcsúfabb, legsötétebb ég és a legfeketébb felhők sem maradnak velünk örökre… (Sztybor)

– Ők felismerték a bennem rejlő értékeket. Litüerszész, a Kaszás!
– Lenyűgöző titulus – nyögtem ki nagy nehezen.
Litüerszész felemelte a kardját.
– Hidd el, rászolgáltam. A barátaim Litnek hívnak, az ellenségeim pedig Halálnak!
– Én Litnek foglak szólítani – határoztam el. (Riordan)

– De imádom! – kiáltott fel Leo. – Évek óta nem láttam ilyet.
Homlokráncolva szemléltem a gömböt, és közben azon töprengtem, vajon nem bomba-e. Ez megmagyarázná Leo izgalmát. (Riordan)

Titkos menedéket mentő, császárral szembeszálló, régi hibákkal szembenéző.

Apollón megpróbáltatásai még nem értek véget: ugyan a liget felszabadult, de még van négy jóshely, amelyet meg kell mentenie és közben keresztük húznia a Triumvirátus terveit. A következő úticél egy jósbarlang, ami jelenleg Indianapolis mellett található. Leo és az erejét vesztett Kalüpszó kísérik el, és már érkezéskor azzal szembesülnek, mennyire komoly a helyzet. A második császár ide tette a székhelyét, a várost ellepik a szörnyei, a barlangot szigorúan őrzi és nagy játékokra készül, melynek nagy mészárlás lenne a tetőpontja. A Pihenőponton lelnek menedéket és új barátokat: itt otthonra lel minden lény, akinek nincs hova mennie. A császár nagyon szívesen földig is rombolná az egészet, sorra vadászta le a lakókat is. Apollón így kénytelen szembenézni a császárral, aki a múltban sokat jelentett neki – megmenteni embereket, mitikus állatokat és újabb múltbéli hibákkal szembesülnie.

A sorozat iránti szeretetem továbbra is megvan, és sok tekintetben Riordan megint egy nagyon jó könyvet adott az olvasók kezébe. El nem tudom képzelni, egy gyereknek mi belőle a megfogó üzenet, lehet, hogy az, ami nekem felnőttként?

De mielőtt ebbe belemegyek, nézzük az alapokat! Egyenes folytatása az előző kötetnek, és sok olyan szereplő is megjelenik, vagy említik, aki a korábbiakban volt fontos karakter. Így ez továbbra sem az a világ, amibe csak úgy, bármikor bele lehet ugrani. Igaz, a rész kalandja, a barlang felszabadítása és a császár – a nevét direkt nem írom ki, a regényben is rejtély egy darabig, hogy ki Néró mellett a triumvirátus következő tagja – legyőzése önmagában is értelmes, de annyi az átívelés, hogy nem érdemes össze-vissza olvasgatni.

Egyszerre érzem a rész kalandját jónak, és mégis kevésnek. Változatos, sok izgalmas epizód van benne – nagyon tetszett az állatkerti szabadító akció, vagy a végső összecsapás a császárral, de akár az is, amikor csak szekálják egymást a Pihenőponton -, de valahogy a nagy egészhez képest mégis kis epizódnak tűnik. Sok minden nyitva maradt nekem a részen belül is, amire zavar, hogy nem tértek ki. Az egyik: a végén a császár. Nem csak Apollón nem érti, hova lett. A másik, pl. Meg újabb pálfordulásának indoklása. Nekem nem tiszta, hogy a komoly árulása után miért jön vissza. Ok, ez a császár nem fontos neki, de el nem tudom képzelni, hogy Néró ellen is fellépne. Lesz még vele baj.

De sok szereplő kapcsán ki lehet hozni közös pontként a második esélyeket. Nagyon sokan vannak, akiknek jóvá kell tenniük a korábban történteket. Apollón folyamatosan azzal szembesül, hogy istenként milyen kegyetlen és embertelen volt, ami fel sem tűnt neki. Cudarul bánt a saját családjával is, és megint csak szégyenkezhet, amikor több korábbi tettének következményével szembesülnie kell. Egészen különleges az a mix, ahogy istenként elképesztő ereje volt, amikor néha valamit visszakap belőle, senki a nyomába se ér, mégis, gyáva volt mellette. Ezzel küzd most is, ő aztán nagyon szívesen küldene a csatasorba mást maga helyett, de Lester testében ez nem éppen egyszerű. Az ő kapcsán folyamatos a személyiségfejlődés, fokozatosan tanul a félistenektől és a körötte levőktől. Talán bután hangzik, de minél több minden éri, annál jobb ember kezd lenni.

De mondhatnám Meget, Litet is – Lit különben is hatalmas figura. Apollón nem véletlenül látja meg kettejük között a hasonlóságot. A császár egyik hű embere, veszedelmes ellenfél, aztán lassan kiderül, hogy csak egy megtévedt fiú, aki egy helyet keres magának a világban. Az otthont, amit az apja – Midasz király, különben – nem teremtett meg számára. Riordan remek kis egysorosokat írt neki, és a végső csatában is fontos szerepe lesz.

A regény gyönyörűen hozza, kimondva és példákon keresztül is, hogy nincs olyan, aki ne kaphatna egy második esélyt. Ha nem lennénk képesek megbocsátani, nem lenne másunk, csak ellenségünk.

Nekem így a személyes fejlődés és a megbocsátás könyve lett a kalandok és a humor mellett A sötét prófécia. Hiszen a főhősnek rá kell jönnie, hogy milyen hibái voltak, hogy a hatalom nem azt kellene jelentse, hogy megtehet, amit csak akar. Valamint, mindenki hibázhat – és megpróbálhatja helyrehozni a tévedéseit.

Igen, minden mellett még vicces is ez a könyv és Riordan hozza a tőle várt tébolyult ötleteket. Képzeljetek el egy gladiátor viadalt Forma1 sportkocsikkal, elefántokkal és beöltöztetett struccokkal… De vannak itt beszólások, szerencsétlenkedések és az sem semmi, ahogy pl. Kalüpszó beszólogat az istennek. Amikor ő játssza a kart az életmentő színdarabban, azon szakadtam.

Azért azzal bajban voltam, amikor az állatok szenvedtek. Megfigyeltem, újabban erre vagyok kiemelten érzékeny. Itt is: egy elefánt, egy griff – az ő szenvedésük kifejezetten szíven ütött. Pláne, hogy Riordan ezeket a szereplőket is nagyon szerethetőre írja. Bátrak, ártatlanok, és az ember túl könnyen bántja őket. Nekem így volt egy állatbarát olvasata is a könyvnek.

Összességében szerettem ezt a részt is, és menni fogok tovább a lángoló labirintusba a szereplőkkel.

Riordan: A sötét prófécia – Mint gyerekkönyv: 95% humoros, kellően kalandos és még érzékenyíti is tud mellette.

Szubjektíven: 90% miközben egy kalandnak működött, valami nagyobb sztorit vártam.

Város megmentésével próbálkozó, értelmes életre törekvő.

Geralt vaják, és ez az, amiben jó és amivel foglalkozni akar. Szörnyeket elpusztítani, embereket megmenteni. Akkor is, ha nem jár érte köszönet, félnek tőle, vagy egyenesen gyűlölik. Ám az idők változnak, és lassan már nincs szörny, ami ellen harcolhatna. Csak járja a vidéket, de munka sehol nem akad. Amibe bevonnák – mint a pénzért verekedés –, nem az ő világa. Még egy halász az, aki mellett leginkább békét talál. A férfi helyzetében ugyanazt érzi meg, mint a sajátjában: aki nem teheti azt, ami a szakmája és szenvedélye, elpusztul. Így rohan segíteni, amikor egy városba hívatják, mert sosem látott szörnyek támadnak az emberekre, és végeztek egy gyermekkel is. Geralt leszámol velük, de sokkal többet érez meg a történetben. Ezek a szörnyek nem a semmiből jöttek – a város vezetője azonban nem kér többet belőle, és elküldené a vajákot.

A Vaják már képregényként is él, és ezt nagyon díjazom bennük, hogy új történeteket mesélnek el. Olyan szörnyvadászatok ezek, amelyeknek jó része Geralt saját sztorija, és nem épülnek a regények átívelő szálára. (Nekem nem hiányzik Ciri meg a prófécia, a sorozat 2. évadára se bírtam rászánni még magam.)

A Sötét emlékek különleges azért, mert egy más jövőt mutat, mint amit a regényekből megismertünk. Ez egy szomorúbb, de emberileg nagyon találó történet lett. Egy idősebb Geralt a hős, aki csak dolgozna, de már nincs mit. A világ megváltozott és a vajákok lassan ki kell, hogy kopjanak belőle szörnyek hiányában. Geralt azonban folyton reménykedik és azt akarja csinálni, amiben jó. Nem adja fel, nem keres mást, vaják életet folytat. Van abban valami egyszerre tragikus és nemes, ahogy kitart és remél, miközben a világ megváltozott körötte. Kövezzetek meg, de eszembe jutott a Toldi halála is. Egy nagy harcos, akiben még erő is lenne, de ez már nem az ő világa.

Nagyon elgondolkodtatott azon, hogy az embert mi tartja életben. Itt nagyon azt látjuk, több képben is megjelenik, hogy ha az embertől elveszik azt, ami őt azzá teszi, aki, akkor nem marad más, csak a lassú haldoklás vagy a gyors a pusztulás. A másik mélyebb gondolata az önbecsapásé. Az embernek megvannak az illúziói, és senki nem szereti, ha azokat elveszik tőle. Inkább élünk hazugságban és elégedetten, minthogy annak lássuk a dolgokat, amik.

De ez Vaják-történet. Van szörny, van csavar a történetben és ugyanezeket a kérdéseket feszegeti az is. De azért hullanak a szörnyek, folyik a vér és Geralt harcol is. Így az akció igény is ki van elégítve, bár ebben a történetben nem az volt, ami megfogott.

Jó lett az is, ahogy megmutatja, hogy Geralt nem csak egy harcos. Persze, akinek van esze, nem áll ki vele kardpárbajra, de sokkal több ő, mint egy szörnyvadász. Itt nyomoz is. Nagyon könnyű lenne úgy, ha csak végezne az eléje kerülő ködszörnyekkel, ahogy várják tőle. Ő azonban elbeszélget az emberekkel, kutakodik, és nem éri be a kényelmessel. Kinyomozza, mi folyik itt igazán.

Milyen a külcsín? Számomra felemás élmény. Vannak nagyon eltalált képei és hatásos rajzai. Pl. azt nagyon elkapta a rajzoló, hogy mit lehet kihozni a vajákok természetellenes színű szeméből. A város, a belső terek is tetszettek. Az emberek között akad ilyen is, olyan is. De összességében az arcok, amelyekkel a legtöbb bajom volt. Geralt és Woarthe rendben voltak, a többiek már fele annyira se tetszettek. Olyan… szögletesek?

Szerencsére a történet, az a fájdalmas színezet nekem nagyon eladta.

Sztybor: Sötét emlékek – Mint képregény: 90% meglepően tartalmas. Van benne akció, nyomozás, de szív is.

Szubjektíven: 85% némelyik rajz nem nagyon tetszett, de a sztorit át tudtam érzeni.

Odakint van a világ, nem sorozatokban vagy filmeken. Ha más életet akarsz, nem várhatod el, hogy találják ki helyetted, mire vágysz…

Ha az embernek semmije sincs, úgy tesz, mintha minden az övé lenne.

Modern mesés, vetélkedős, szerelmes.

Horváth Dénes, a barátainak Dini. Árva, akit a nénikéje és a nagyapja fogadott be. Egy fiú, aki az iskola mellett is dolgozik, vagy lop, hogy valahogy megélje a holnapot. Éppen egy vidámparkban oszt szórólapot, amikor toboroznak egy látványos vetélkedő új évadába. Szabadulószobákból kell kijutni, minél előbb. A nyertes visz havi egy milliót egy éven át és szereplési lehetőséget a tévében a producer sztár leányával, Jázminnal. Dinit egyik sem érdekli – viszont, a tömegben felfigyel egy lányra. Julcsi nem csak jól néz ki, de érdekes, bátor és titokzatos is. Miatta próbál Dini is a stábba jutni: azt a lányt érdemes megkeresni. Még arra is módot talál, hogy a műsorba bejusson és versenyezzen. Csak éppen Julcsi nem létezik – Dini kénytelen rádöbbenni, hogy Julcsi Jázmin álarca, amivel próbál az emberek közé vegyülni. Vajon vele is csak játszott a lány?

Megvan az idei év első nagy meglepetése. Róbert Katalintól már olvastam, és eddig nem győzött meg. Nálam a futottak még kategória volt. Ebben a történetben viszont tetszett, hogy meseadaptáció, azokat szeretem. De még így is meglepett, mennyire elkapta Róbert Katalin az eredeti szellemiségét, csak mai korba helyezve.

Ez is lesz az első, amit hangsúlyozottan kiemelek. Több szempontból is nagyon felismerhető a történetben Disney Aladdinja, és ezeket mind szerettem. A legkönnyebbem megfejthető, a nevek. Korrekten ki lett találva, hogyan lehet magyarosítani. Jázmin maradhatott, Dénes beceneveként a Dini összecseng az AladDIN végével. Dzsini, vagyis Gábor, akit csak a kezdőbetűje angolos ejtésével Dzsi-nek szólítanak. Jafar, aki itt Sáfár. Abigél, aki becézve lett Abu – ok, ez azért már némileg erőltetett, de elsőre hallásra jót mosolyogtam rajta. Azért akadnak ennél eredetibb és kifejezetten frappáns ötletek is: a kedvencem talán az, ami Jágó regénybéli verziója lett. Az telitalálat.

A második, hogy teljes szituációk és még párbeszédek is vissza tudtak köszönni ebben a sztoriban. A bízol bennem, vagy megvan a varászszőnyegen repülés regénybeli verziója is. Kifejezetten szórakoztatónak találtam, hogy melyik jelenet itt miképpen fog megjelenni. Mert megvan minden, csak adaptálva. Így hiába tudtam mi jön, az, hogy hogyan fog jönni, izgalmassá tette és nagyon a történetben tartott.

A harmadik, még a szerkezet is. A fejezetek címei a Disney mese dalainak címei lettek. Ha eltekintek attól, hogy ez aranyos ötlet, azért ebbe már bele tudok kötni. Nem mindig sikerült a címhez és a dal világához hozzáilleszteni a fejezetet. Talán ez már kicsit sok volt az utalásokból a mesére.

Ahogy a Disney, Róbert Katalin szereplői is könnyen megszerethetőek. Könnyű együttérezni a lánnyal, aki önmaga szeretne lenni és a saját álmait megvalósítani. Vagy a fiúval, aki többre lenne képes, de olyan körülmények közé született, hogy minden csak nyomja lefelé. Valahol még Sáfár alakját is meg tudom érteni – ő nagyon korunk gyermeke, és egy reálisabb regényben szerintem ő nyerne. Attól még nem kell vele együttérezni és drukkolni neki, ő a regény gonosza, de ilyen egy sikerember. Tudom, cinikus vagyok, és ez mese, de akkor is.

Minden jósága ellenére, azért van, amit nem szerettem vagy hiányoltam a könyvben. Ami kevés volt nekem, maga a verseny. Mondjuk, el tudom hinni, hogy szabadulószobákat nehéz lehet jól megírni, de mélyebben is érdekelt volna, mégis milyen feladatok vártak ott a játékosokra. A másik, Borcsa története. Vagyis, Jázmin anyjának szála. Ezen érezni legjobban, hogy saját ötlet és nincs mögötte Disney alap. Ki is lóg a sztoriból, és ha meg is magyarázza pár szereplő helyzetét, indítékát, akkor is erőltetettnek éreztem.

De ezek nem vonnak le abból, mennyire jó szórakozás volt számomra a regény. Rengeteg mese adaptáció születik, és ez kifejezetten ütős lett. Sajnálom is valahol, hogy magyar regény. Ha amerikai lenne, remek kis film is készülhetne belőle.

Róbert: Halld a szív szavát – Mint YA romantikus: 85% korrekt átirata az Aladdinnak, csak egy-egy megoldása kevésnek tűnik (mint a szabadulószobák).

Szubjektíven: 95% bár a szerelmi szál mese habbal, a történet szórakoztató és imádtam, ahogy összerímel a Disney mesével.

Az, aki képes igazán egyedül lenni, összezárva a saját gondolataival-erősebb bárkinél. Az készen áll. Jöhet bármi.

Eltűnt rokon után nyomozó, kísértetházas, sorozatgyilkosos.

Viv ki akar szabadulni az életéből, ehhez azonban pénzre van szüksége. Jobb híján egy motelbe áll be éjszakai recepciósnak, de nagyon hamar rájön, hogy valami itt nem stimmel. Kísérteteket lát és egyre biztosabb abban, hogy a környéken eltűnt lányok gyilkosa is a vendégek között van. Nyomozni kezd, bár tudja, hogy az élete a tét. 35 évvel később Carly is válaszúton áll. A lány nem szereti az egyetemi szakját, az életét is unja. Viszont, szenvedélyesen rajong a bűnügyekért. A családban is akad egy: a nagynénje, Viv eltűnt 35 évvel korábban. Carly elérkezettnek látja az időt, hogy Viv nyomába eredjen. Megint szabad az Alkony Motelben az éjszakai recepciós állás, amelyet a nénikéje is elvállalt. Carly hamarosan maga is szellemeket lát, és kezd rájönni, mivel foglalkozott itt Viv. Neki társa is akad a nyomozásban: Nick, a motel egyik lakója, akinek az apja itt mészárolta le a családját és Nick is alig maradt életben. Itt laknak az ő kísértetei is.

Vannak regények, amelyek menet közben váltanak zsánert. Mondjuk, romantikus szappannak tűnik, aztán hirtelen egy thrillerben találjuk magunk, mert a fehér lovas herceg inkább szörnyeteg. Simone St. James kötete is valami hasonlót játszik meg: nagyon ügyesen keveri a különféle zsánerek elemeit.

Kettő van, ami leginkább igaz rá. Az egyik a horror. Természetfeletti elemeket használ, szinte már úgy, hogy paranormális legyen tőle a kötet. A motelt szellemek kísértik és mindenkinek megvan a maga történetei. Viv és Carly is érzékeny ezekre, Nick meg egyenesen főszereplője az egyik történetnek. A poén az, hogy mégsem a kísértetek azok, amelyek miatt igazán horror tud lenni a sztori. Mert nem a szellemek azok, akik a nagy borzalmat elhozzák.

Hiszen ez egy sorozatgyilkosos thriller is, és mindkét nő majd a gyilkos nyomába ered. Az, ami evilágian rossz, számomra sokkal ijesztőbb volt, mint a nyughatatlan lelkek, akik a motelben – írnám, hogy élnek, de azt pont nem.

Élvezetes, ahogy a két idősík elkezd összejátszani. Lineárisan haladunk előre Viv és Carly nyomozásában is, amiben szinte poén, hogy Carly azt nyomozza, hogy mit csinált Viv – amit mi a másik fejezetekben jelen időben olvashatunk. Így össze is tudnak érni a szálak, hogy a két idővonal összetalálkozzon egy látványos zárlatra. Minden körbeér: a múlt bűnei magyarázzák a jelen dolgait, és a tiszta lapért mindent fel kell fedni.

A zavaros rész most jön. Igazság szerint mindkét nő korrekten meg van írva. A kotnyeles, helyes Viv, akinek belső kényszere van az igazság felderítésére. Amikor retteg is, akkor is visszamegy, és nem tudja annyiban hagyni a dolgokat. Ő az élettel telibb, a vidámabb – a helyes szomszéd lány, aki egy bűnügybe csöppen. Carly sötétebb és mondhatni szomorúbb alak, be is lengi valami baljós légkör. Kedves, intelligens, és ő is szeret kutakodni. Csak valahogy – kevésbé vagány, mint Viv? Nem is értem, hogy miért nem tudtam egyik nőt sem igazán megkedvelni. Semmi oka nincs, egyszerűen nem lettek szimpatikusak. Jellemző módon kivel tudtam azonosulni? Nickkel, aki birkózik a múltja démonaival. Az izgalmasabb számomra, hogy mindenki a rosszfiút látja benne, volt is egy kemény korszaka az apja ámokfutása után, de mára egy útját kereső, rendes ember, ha ezt sokan még nem is látják meg benne. Különben ő Carly szerelmi szála, így van kis romantika benne, de szerencsére csak nagyon kis adagban. Ez nem szerelmi történet.

Van csavar, van megoldás, minden szépen el van varrva. Van húzása a történetnek és élvezetesen is van megírva. Filmszerű cselekmény, éppen annyira nyitott fejezetvégek, hogy vigyenek át a másik fejezetbe. Az, ahogy a természetfeletti és evilági összejátszik, különösen tetszett benne.

Tetszett is ez a regény, és mégis. Valahogy a kedvencem mégsem lett, az a plusz, amire rá tudtam volna kattanni, azt nem találtam meg benne.

St. James: Alkony Motel – Mint thriller: 85% ügyesen keveri az idősíkokat és a zsánereket: kicsit szellemes horror, kicsit sorozatgyilkos utáni nyomozás.

Szubjektíven: 75% tetszett, hogy úgy használja a paranormális elemeket, hogy nem az a lényeg. De valamit azért hiányoltam.