Itt minden a felszín: látniuk kell, hogy helyesen cselekszünk. Gyűlölöm ezt. Olyan érzés, mintha folyton a Nagy Testvér figyelne.

Zsidó közösségben felnövő, házasodó és menekülő.

Chani 19 éves, élénk és kíváncsi teremtés. Nehezen viseli, hogy egy 8 gyerekes családba született nagyjából középső gyermekként. Tudja, hogy itt az ideje, hogy férjet találjon magának, és így menekülhet a családi házból. Ám a helyzetét nem könnyíti meg, hogy a szülei szegénynek számítanak és a lány hírhedt a londoni, zárt zsidó közösségben az élénk természetéről is. Baruch gazdag család sarja, akit a szülei rabbinak szánnak. 20 éves és hamarosan Jeruzsálemben folytatja a tanulmányait. Az anyja előbb még összehozná egy kiszemelt lánnyal, ám a fiatalember egy esküvőn megpillantja Chani-t, és életében először nem engedelmeskedik a szülőknek, ezt a lányt akarja. Miközben Chani és Baruch a közösség szabályai szerint elkezdik megismerni egymást, a rabbi felesége, Rivka kénytelen átértékelni a maga döntéseit, a házasságát és a hitét is.

Nem Eve Harris az első, aki témává emelte a zárt zsidó közösségeket. Van krimi, ami hasonló környezetben játszódik. A leghíresebb azonban egy önéletrajzi írás, az Unortodox, amiből sorozat is készült. Ez az, aminek a legtöbb közös vonása van Chani Kaufman történetével.

Két fő történetszál van ebben a regényben: a fiatal és az érett nő története. Hiszen az a trükk, hogy nem csak Chani története ez, hanem Rivka ébredése is, ami már túl van mindazon, ami a fiatal lánynak csak most kezdődik el.

Chani hagyományos nevelést kapott és a kijelölt úton halad végig. Ugyan Harris kicsit eljátszik az ő kereteivel is: bár mindent szabályosan csinálnak, azért nem megy olyan egyszerűen, hogy a szegényebb család lánya hozzámenjen egy gazdag család fiához. Innen nézve mosolyogtató, hogy mik tűnnek ebben a közösségben hatalmas drámának: hogy a leendő anyós megpróbálja megvesztegetni vagy ráijeszteni? De Harris meg tudja mutatni, hogy ebben a világban ezek miért is olyan súlyosak.

Végig ott van a visszacsatolás, hogy milyen más ez a környezet. Leginkább a házasság, a szexualitás témája, ami már abszurd is. Itt két fiatal összeházasodik úgy, hogy a nászéjszakán csak ülnek az ágyon és próbálják kitalálni, mit kellene csinálniuk, mert még azt sem tudják, csókolózni hogyan kell, nemhogy annál messzebb elmenni. Amikor meg kérdezni próbáltak korábban, mindenki hárít, vagy egyenesen nekik támad, hogy ez tiltott téma, majd meglátják a gyakorlatban. Egy amúgy is borzalmas helyzet – 4 randevú után már esküdni kell vagy elköszönni és így csak még rosszabb.

Innen nézve nagyon abszurd tabuk vannak az életükben, és nem véletlenül visszatérő az a gondolat, hogy ők nem szabadok. Csak egyféleképpen dönthetnek, minden szigorúan szabályozott. Baruch nem tanulhatta, amit szeretett volna. Chani sem törhet ki a zsidó nőktől elvártak köréből. A szülőknek rettentő hatalmuk van felettük, és nem csak a nőknek rossz itt. Mondjuk, szerintem rosszabb, mint a férfiaknak, de egyik nemet sem lehet irigyelni. Még mindig nem értem, mi az a plusz, amit ez az élet ad, amiért valaki képes így élni. A másik szálon ugyan van fejtegetve, hogy egyfajta vallási mámor jár ezzel az élettel, de egyszerűen nem érzem át, hogy az megérheti ezt a megcsonkított létet.

Rivka már messzebb jutott, mint Chani. A fiatal lány is érzi az életmódjuk rácsait maga körül, de őt még nem szorítják agyon. Rivka azonban már szenved ezektől és eljut arra a pontra, ahol már nem bírja tovább. Amikről le kellett mondania, ahogy a férje megváltozott. Ahogy a látszat lesz minden – nem azért tartod be a legbizarrabb szabályt is, mert ez a belső késztetésed, hanem mert a szomszédnak meg kell mutatni, hogy mennyire rendes zsidó vagy. Harris gyönyörűen levezeti, ahogy a személyes tragédia és mindez elvezet oda, hogy menekülni kell – ahogy a már emlegetett Unortodox is erre a pontra jutott el.

Izgalmas, ahogy el van mesélve ez a két történet párhuzamosan. Talán ez a regény egyik legnagyobb erőssége is. A jelen cselekménye nagyon szűk: az a pár óra, amíg felkészítik a menyasszonyt, a fiatalok összeházasodnak és vár rájuk a nászi ágy. De, ahogy nálunk Szabó Magda művelte mesterien, ezt a keretet emlékekkel és flashback jelenetekkel egy-egy élet méretűre kitágítja. Mindkét nő egész útját leköveti, játszik az idősíkokkal és a végére áll csak össze a pillanat, hogy mindkét nő életet megváltoztató döntést hoz és lép egy nagyot.

Harris jó mesélő és a finom szövegezés, a lelki utak a történetben tartottak még úgy is, hogy eseménydúsnak egyáltalán nem nevezhető ez a regény. Karakterközpontú és egy olyan életmódot hoz közel, ami nálunk akár egzotikusnak is nevezhető.

Megvolt az élményszerűége, ha nem is az a regény, amit sűrűn leveszek majd a polcról.

Harris: A Kaufman lány házassága – Mint női: 85% bemutat egy más világot, és ötletesen két női karakterrel egész sorsok velejét fogja meg sok érzéssel, elegáns prózában.

Szubjektíven: 65% elég sokat borzadtam rajta, de szerettem a szereplő ábrázolásait és az ötletes időkezelését.

Sorozatgyilkosos, bosszút álló, múltat rejteni igyekvő.

Jana egyik krízist kénytelen kezelni a másik után. Már éppen megbarátkozna a gondolattal, hogy Per egyre többet jelent neki és szeretné beengedni az életébe, amikor meghal az anyja. Jana ügyész, akaratlanul is felfigyel jelekre, ha idő is kell, amíg magában megfogalmazza, mit látott. Ennél is súlyosabb, hogy Danilo megszökik a börtönből és egyenesen Jana lakására megy. Zsarolni kezdi: ő nem csak a múltjának az ismerője és részese, de egyben bizonyítéka is van mindenre. Nála vannak Jana gyerekkori naplói, így romba dönthet mindent, amit a nő felépített magának. Ha Jana vissza akarja kapni, segítenie kell neki a szökésben. Közben a munkáját is el kell látnia: egy sorozatgyilkos tűnt fel, kezet vág le, nyelvet ki – vajon mi van a brutális tettek mögött?

Nem mostanában olvastam Jana előző köteteit, így járatni is kellett kicsit az agyam, hogy fel tudjam venni a fonalat. A kötetben nincsen semmilyen összefoglaló a korábban történtekről, és Schepp nagyon kevés dolgot ismétel át és ritkán utal az előzményekre. Pedig ehhez a kötethez kellenek az előismeretek!

Alapvetően két esetet tárgyal – egy ponton talán háromnak tűnt, de kettőről kiderül, hogy szorosan összetartoznak. Ott van a sorozatgyilkos esete, Jana anyjának a halála és Danilo újabb cselekedetei. Kiemelten a sorozatgyilkos és Danilo van benne.

Schepp megosztotta a szereplőket is: a rendőrök a gyilkos nyomában járnak, és haladnak nyomról nyomra. Közben egy ügyhöz kapcsolódó mentős pokoljárása lazítja a fejezeteket, akiről érezni, hogy fontos szereplő, ha sokáig homályban is marad, hogy vele hogyan kapcsolódik össze minden ügy. De fontos, hogy előre sokat szerepeljen – ő hozza be a történetbe a thrillerekre jellemző fenyegetettséget. Sok minden elcsúszott az életében, most retteg és majd ő adja meg a válaszokat, köti össze a szálakat.

Így a nyomozós rész, a krimi rendben is van a könyvben. Ha nem is nagyon izgalmas, logikus és szépen összeköti a szerző a szálakat. Mint egy kirakós, majd összeállnak a részek, és ez tetszett annyira a végén, hogy feledtetni tudta, mennyire nem szerettem az elején a nézőpontváltásokat, és hogy nem értettem, miképpen részesei ugyanannak a történetnek.

Amihez nagyon kell az előismeret, az Jana és Danilo története. Közvetlen folytatása az eddig megtudottaknak, és előzmények nélkül az indokok is elvesznek a történetben. Ez a csendesebb, ebben van a kevesebb esemény, de ez a sokkal feszültebb. Itt éreztem a nagyobb téteket és ebben volt benne Jana igazán – a rendőrségi nyomozásban alig bukkant fel párszor, még mellékszereplőnek is alig nevezhető benne, annyira kevés dolgot tett bele a nyomozásba.

De, vissza Danilo szálához. A hősnő, Jana Berzelius nem egy szerethető figura. Most határozottan az a véleményem alakult ki róla, hogy minimum szociopata. Alapból nagyon kevés érzelme van és ami mégis megérintené, attól szó szerint menekül. Hideg és tervező elme. Nem véletlenül Danilo ügyében lesz aktív: az a személyes biztonságát és kényelmét veszélyezteti, és Jana azt akarja védeni nagyon. Inkább taszít, mint átérzem, ahogy a saját szabályait is képes áthágni, hogy a kis kényelmes életét biztonságban tudja. Kétszínűnek érzem kissé? Azt hiszem, igen.

Még Danilo is szimpatikusabb volt, pedig ő aztán megint egy hidegvérű figura elég súlyos múlttal…

A lelkizést a már emlegetett mentős tette bele – aki férfi létére olyan szenvedőre és érzelmekkel viaskodóra lett megírva, hogy női karakternek is el tudtam volna képzelni.

Könnyen olvasható, érthető a szövegezése. A váltások mozgásban is tartják. Nincs rosszul megírva, de nem is emelkedik ki a széles skandináv krimi kínálatból.

Egyszer elment, de azért értem, miért nincs még magyarul kiadva a folytatása.

Schepp: Post Mortem – Mint krimi: 60% a kis részletekből ügyesen összeállít egy nagyobb képet a végére, van benne elég véres gyilkosság és Jana is súlyos helyzetben kell, hogy boldoguljon. Ő különben is egyedi.

Szubjektíven: 50% azt szerettem, ahogy a végére összeállnak a szálak. De az eleje unalmas volt és Jana egyre kevésbé szimpatikus.

És még hány meg hány kriptidvadász élhette át ezt a pillanatot, amikor szembekerült a szökött párduccal, vagy a majomember előtt állt, és rájött, hogy a valódi élvezet: maga a kutatás. A tényleges rátalálás csak rettenetet és veszteséget hoz magával. (Az Éden kapui)

A legenda azon változatában, amelyekben éppen nem gonosz boszorkányként szerepel, megjelenik a színen Morgana, és magával viszi Artúrt Avalonba, ahol a király felgyógyul a sebesüléséből.
És ha Angliának szüksége lesz rá, akkor Artúr állítólag vissza fog térni. Szóval izgatottan várjuk, megjelenik-e majd, hogy megakadályozza a brexitet. (Pszichiáter látott már?)

Sosem lehet meghatározni azt a pillanatot, amikor egy ujj lenyomja a mérleg másik serpenyőjét, és eltéríti abból az irányból, amelyet a saját története követett. Talán csak a véletlen dönti el, az idő mely magva sarjad ki, és melyik nem. (Az Éden kapui)

(…) igent mond Rómeó kérésére. Néhány órával később a két fiatal már férj és feleség. Egy Las Vegas-i esküvő semmi ehhez képest. Már csak egy Elvis-hasonmás hiányzik. (Pszichiáter látott már?)

Világok között kapcsolatot létrehozó, mentőakciós, fejlődéstani.

Lee és Mal régi legjobb barátok, akiknek az a közös szenvedélyük, hogy mitikus fajokat keressenek meg. Eddig még semmit nem találtak, de a lelkesedés adott. A legújabb nyomozásuk egy madárember után folytatják: ők döbbennek meg legjobban, amikor a lényt valóban megtalálják és átzuhannak egy másik világba, ahol ezek a lények élnek nagy számban. Lee hazajut, Mal nem és évekig csak a kérdés marad: igaz volt, vagy csak képzelte az egészet? Közben Dr. Khan védelme nemzeti érdek, a nő a szakterületén páratlan és az egyetlen, akivel az angol kormány együtt tud dolgozni. Julian igyekszik életben tartani és megvédeni a fenyegetésektől, de nem csak brutális gyilkosság történik a nő környezetében, később ő maga is eltűnik és a nyomok Mal felé vezetnek. Lassan kibontakozik egy olyan kép, ami minden résztvevő tudatát próbára teszi: mi van, ha nem vagyunk egyedül?

Ez most furán hat, de szerintetek Tchaikovsky kutyás vagy macskás személy? Van ugyanis egy fejezet, amiben a macskák lesznek a világ domináns faja. El nem tudom képzelni, hogy szereti vagy éppen ellenkezőleg érez irántuk. Mindkettőt bele tudnám látni…

De nem is ez a lényeg. Adrian Tchaikovsky újra egy olyan sci-fit írt, amely bőven feszeget érdekes kérdéseket és elgondolkoztat. Nem csak arról, hogy milyen könnyen alakulhatott volna másképpen az élet a bolygón. Arról is, milyenek az emberek.

A fajunkról általánosságban nem fest jó képet. Maguk a szereplő emberek között is vannak igencsak elszállt alakok, de a más kultúrák tagjai is tesznek igencsak éles megfigyeléseket. A kedvencem arról szólt, hogy az emberiség számára bejött a kockázatvállalás, csak éppen minden bátorság és emberi erő mellett is birka a faj. A nagy hangot, az erőszakosságot összekeverik a megbízhatósággal. Minél hangosabban mondod a magad igazát, annál többen fogadják el igazságnak. Nem véletlenül hozzák példának a zsarnokokat, és hogy a modern korban is az emberek felsorakoznak a vezetésre alkalmatlan emberek mögé, akiknek a kiállása és a nagy hangja van.

A másik, ami meglepett, hogy mennyi normától eltérő forma szerepel a könyvben. Eleve a két kezdő hősnő leszbikus. Dr. Khan férfiból lett nő. Az ügynök, Julian meg azon kezd el merengeni a történet végére, hogy olyan kapcsolatot kellene felépítenie, amelyben nem ketten, hanem hárman alkotnak egy szerelmes párt. Olyan szinten még meg is voltam vele, hogy ahogy a más lények sokszínűségét elfogadjuk, ennek mennie kellene embertársainkkal szemben is. De, azért nem sok ez így? A szereplők nagyja kapott valamilyen LMBTQ szálat, amitől furcsa érzetem lett. Nem lett volna a kevesebb több?

Ami viszont zseniális a könyvben, ahogy a különféle zsánerek és történetek összeérnek. A két nő története egy szörnyes thriller. Az ügynök kapcsán egy modern, szinte kémtörténetet kapunk, hiszen Julian titkos ügynök, ha nem is olyan felhatalmazásokkal, mint kedvence, James Bond. Az egész meg egy monumentális sci-fi, amiben lesznek párhuzamos dimenziók, idegen lények és egy közös terv ellenséggel együtt. Minden darabka remekül összeáll és alkot a végére egy nagy, közös kalandot. Okosan van felépítve.

Mellette nagyon kreatív a más világok kitalálásában. Minden földtörténeti korra megmutatja, mi lett volna, ha más élőlény kezd el kiemelkedni. Tchaikovsky döbbenetes világokat álmodott meg nekünk, és azokba nagyon bele is tudtam veszni. Tudományos az alap, és nagyon színes a fantázia, amit felépít rá. Vannak itt szuperszámítógépet létrehozó halak, gyilkos háborúkat vívó rákok, imádatot kikényszerítő, önkényúr macskák és még sorolhatnám. Simán elolvastam volna bármelyik Föld történetét akár regénybe is. (Aki olvasott a szerzőtől, mondhatja, hogy a pókok kapcsán már kaptunk is ilyesmit…)

Szeretem a szerző stílusát is. Nagyon olvasmányos, miközben hiteles és a tudományos részeket is érthetően át tudja adni. Rendben, azért most fejből nem fogom utána elmagyarázni a zsebdimenziók működését, de olvasva értetten és nem okozott gond a könyvbe megjelenő fizika sem, pedig a fizika nagyon távol áll tőlem, egyedül az elektronika és hőtan ment belőle.

A végét furának éreztem, de nem tudom, mi lett volna, amire egyértelműen azt tudnám írni, hogy tetszett. Ki lehet ezzel békülni, és ebben is benne van a nagy üzenet: együtt kell tudni élni és nem hagyni, hogy a különbségek erősebbek legyenek, mint ami összeköt bennünket.

Élmény ez a regény is, az alternatív Földek történetei nagyon rápörgettek.

Tchaikovsky: Az Éden kapui – Mint sci-fi: 85% több szálat mozgató, thriller elemeket is felhasználó, elgondolkoztató mű.

Szubjektíven: 70% a végét nem kicsit érzem furának, de a más fejlődési íveket imádtam.

Irodalomtörténeti, emberi viselkedést szemrevételező.

Az irodalom híres alakjai között nem egy akad, akinek jól jött volna egy pszichiáter. Vegyük csak Oidipusz esetét! Egy jóslattól tartva elmenekült otthonról, így tudtán kívül lehetővé téve a bűnt: az apja megölését, az anyja feleségül vételét – amikor minden kiderül, maga ellen fordul. Rómeó és Júlia, akik kamaszos hevületükben az életüket is elvesztik. De vajon tényleg a szerelem miatt jutottak ide? Ám nem csak klasszikusok, modern regényhősök is az analízis tárgyai lesznek. Miért lett Christian Grey annyira kapós, és mi is rejlik a BDSM mániája mögött? Miért pont a Harry Potter az a fantasy, ami levette a világot a lábáról? Hány sérült karakter van bennük, ha ez elsőre nem is nyilvánvaló?

A regényhősöket is szoktuk elemezni – mit csináltak és miért? Keressük az indítékaikat és elképzeljük, mi lett volna, ha. Ezt használja ki ez a szerzőpáros is, akik úgy veszik sorra a szépirodalom és a szórakoztató irodalom alakjait, mintha egy pszichiáter foglalkozna a szereplőkkel.

Tetszett az ötlet is, és a két ágazatot is bírom, amit így ötvöznek. Ebben a kötetben egyszerre van irodalomtörténet és pszichológia. Ha valaki az egyikre fogékony, ezzel a kötettel megtalálhatja a számítását. Mert nem csak elemez egy karaktert, de összefoglalja az adott regényeket és mindig van egy kis kultúrtörténeti kitekintés is.

Elsőnek talán ezt a szerkesztettséget emelném ki, mert nekem megnyerte a tetszésem. Időrendben haladunk előre, és a szerzők rávilágítanak arra, milyen változás zajlott a társadalomban, amire az adott író reagált és megjelenítette a regényében. Ezek között vannak talán szárazabb tények is – Sherlock Holmes tekinthető annak a kifejezésének, hogy a tudományok a kriminalisztikában is vezető szerepre tesznek szert. De vannak olyanok eredeti ötletek is benne, mint Bella és Edward kapcsolata olyan tekintetben, hogy a kapcsolatokban a nő lesz a főnök és a férfinak marad a papucs szerep. Olyan is akad, ami azért távol áll tőlem: hogy Drakula üldöztetése azt fejezné ki, hogy az angol birodalmi kultúra nem tud más civilizációkkal együttműködni, csak meghódítani vagy elpusztítani őket? Hát…

Megismerjük a regény cselekményét, majd a szerzők sorra veszik a hősöket. Elemzik őket a pszichológus szemével, és kimutatják a nyavalyáikat. Ez megint kínál egy olyan lehetőséget, hogy másként nézzünk ezekre a karakterekre. Néha nagyon bólogattam – mint Rómeó és Júlia esetében, akik egy-egy ideálba, és nem egymásba voltak szerelmesek és nagyon kamaszok – máskor meg próbáltam megemészteni az olvasottakat.

Egy ponton úgy éreztem, hogy mindenkit lerántanak a sárba és jól meg is tipornak. Mintha az lenne a cél, hogy a hősöket gyarlónak és betegnek láttassák. Pl. az Artúr mondakörből Artúr titkos homoszexuális, aki igazából Lancelotba szerelmes? A Harry Potterben Dumbledore esetében le van vezetve, hogy járult hozzá Voldemort megszületéséhez és mennyire rosszul lépett sokszor, míg Piton a történet hősévé emelkedik azzal, ahogy Harry titkos védelmezője.

Érdekes ötlet az is, hogy zárásként elképzelik, mi lett volna, ha a szereplők elmennek terápiára. Néha nem tudtam eldönteni, hogy komolyan is gondolták-e, amit írtak, vagy elgurult a gyógyszer. Pl. Drakula, Jonathan és Mina együtt élnek boldog párként – Mina a szenvedélyt a gróf mellett éli meg, míg Jonathan, akinek úgyis minden mindegy, megtermékenyíti és gyerekük is lehet, akit így hármasban nevelnek.

Különben is érzek nem kevés gonosz humort a szerzők részéről. Folyamatosan, mindent a jelenhez kötnek, és gyártják a gonosz kis összefüggéseket. Hogy máshogy lehetne téma a brexit az Artúr mondakör kapcsán? E humorral is úgy voltam, kis adagban még szórakoztatott, de nem egyszer már sok volt belőle.

Nagyon korrekten szerkesztett, sokszínű kötet ez. Azért vagyok igazából bajban vele, mert sok mindennel nagyon egyet tudtam érteni, volt pár nagyon jó meglátása – mondjuk Ana karakteréről, akiben a szerző egyszerre megragadta a nők kétféle vágyát: a gazdag pasit, aki mindent megad és a karriert, hatalmat -, ugyanakkor más ötletei egészen taszítottak. Még emésztenem kell kissé.

Hochbrunn & Bottlinger: Pszichiáter látott már? – Mint ismeretterjesztő: 75% átgondolt, gondosan szerkesztett és sokszínű témában is.

Szubjektíven: 55% néha egészen zseniális, máskor megerősíti a tudásom, de nem egyszer ki is akasztott egy-egy ötlettel.

A mesék kicsit élni tanítanak, és izgalmas más népek történeteit is olvasni. (Sümegi: A jövő ígérete; IN:Szerelem a Corona idején)

A médium változhat, az emberi természet állandó. (de Becker: A félelem adománya)

Emberi természetre rávilágító, tippeket adó, pszichológiai.

Az ember eljutott a tápláléklánc csúcsára – ehhez nem kevés erőszak is kellett. Máig az ember egyedülálló abban, hogy saját fajtársait milyen szinten bántja, gyilkolja és sokféleképpen kínozza. Az erőszak még az emberben van – kivétel nélkül, mindenkiben. Elég a megfelelő ravaszt meghúzni, hogy el is süljön. A természet ezért is adta az embernek a félelmet, a természetes ösztönt, amely a túlélés záloga lehet. Ám a modern ember arra kondicionálja magát, hogy elnyomja az elemi megérzését – így sokszor sétál bele a halálba vagy az életveszélybe. Hiszen a nő érezte, hogy nem kellene elfogadnia a férfi segítségét, a lakásába még kevésbé kellene beengednie, de elnyomta. Eredmény: 3 óra szenvedés és nemi erőszak áldozata lett belőle. Ha nem hallgat a félelmére, és nem szökik, amikor lehetősége van rá, az élete is oda lett volna. Zaklatók, családon belüli erőszak, gyilkos gyermekek – megannyi eset, amelyben az odafigyelés és a félelem segíthetett volna.

A témában fontos műnek tartják és valahol meg is tudom érteni, miért. Csak éppen úgy vagyok ezzel, mint amikor a Lie to me miatt az volt a sláger, hogy figyeljük az arc apró rándulásait és a testnyelvet. Igen, aki ezt tanulmányozta és ért hozzá, annak menni fog, mi lelkes civilek meg elolvastuk a szakkönyvet, és nem olvastunk jobban az emberekben.

Ezt a könyvet is elolvastam, és voltak ráeszméléseim. Nem is annyira az emberiséggel kapcsolatban – mindig is mondtam/írtam, hogy szerintem gyilkos és rettentő faj a miénk –, inkább tudatosított bennem olyasmiket, amiket csináltam tudat alatt és amelyekről most megtudtam, hogy rossz gyakorlat.

De akkor konkretizálom! Sokan, én is, úgy vagyunk kondicionálva, hogy a félelmet megtanuljuk elnyomni és figyelmen kívül hagyni. Mert menni kell előre, tenni a dolgot és nem merenghetünk azon, hogy mitől van rossz érzésünk. Abszolút megvan bennem is az, amit itt a szerző részletesen leír: ahogy érzek valamit, de lenyomom magamban a félelmem, mintha nem is lenne. Gyerekként sokkal ösztönösebb voltam, de megtanultam elfeledkezni erről.

De Becker nem egy példát hoz, amikor a félelem segített az embereknek túlélni. Ez különben a könyv egyik legnagyobb értéke: nem csak az elméletet osztja meg, hanem minden gondolatsorhoz vannak az életből vett példák is. Sokkal színesebbé és kezelhetőbbé, megjegyezhetőbbé teszi így az anyagot. (Arról nem is beszélve, hogy egyes részek így krimiként is olvastatták magukat.) Kifejti, milyen ösztönt nyomott el és mi lett a következményük. Azért, azon tudtam mosolyogni, hogy a másik szélsőséges oldaltól is óv. Az sem egészséges, ha mindentől félünk és semmit nem merünk tenni.

Talán ezért is, hogy tudatosítsuk magunkban, mi keltheti fel azt a bizonyos ösztönt, a fejezetekben alaposan tárgyalja, milyen erőszakra képesek az emberek és az okokat is fejtegeti. Visszamegyünk családi gyökerekig – ó igen, a szülők mély nyomokat hagynak. Jellemző, hogy egy bántalmazó egykor maga is bántalmazást szenvedett el. De megmutatja a 15 perc hírnévre áhítozókat, a zaklatókat, vagy éppen azokat, akik nem fogadnak el nemet válaszként. Esetleírás, életből vett példák és tippek is vannak mellette, hogy mit lehet tenni, ha valaki ilyen helyzetbe kerül. Hogy lehet a leírt beteg, erőszakos embereket kezelni?

Olvastatta magát, az egyes fejezetek stílusa még tetszett is. De Becker eltalálta a hangot, ahol még olvasmányos és érthető, miközben nem egyszer tudományos is a szöveg.

Ha valamibe bele akarok kötni, az két dolog lesz: a kötet szerkezete. Még nem láttam át a rendszerét, inkább csapongónak éreztem, melyik témát mi követ, és ezért idegesített is, amikor tele volt olyan utalásokkal, hogy ezzel még foglalkozom xy fejezetben. Ha többet akarsz erről tudni, olvasd el a megjelölt oldalt is.

A másik, a gyakorlati haszonról nem vagyok meggyőzve. Most úgy érzem, arra ráveszem magam, hogy jobban elemezzem, mit érzek. De, ha egy leírt esetben találnám magam, mondjuk egy nemet el nem fogadó ember akaszkodna rám, kétlem, hogy le tudnám koptatni magamról, hiába olvastam az erről szóló fejezetet.

De Becker: A félelem adománya – Mint ismeretterjesztő: 70% az erőszakos világra rányitja a szemet, jó a stílusa is, de a szerkesztettsége leginkább csapongó.

Szubjektíven: 55% a példák és a szerző stílusa tetszett, de meg nem győzött a módszeréről.

Szerelembe eső, veszteséget feldolgozó, egymásra találó.

Dávid rossz helyzetben van: a pincér nem tud a vírus miatt dolgozni, a lakbérre nem telik és idős szüleihez nem mehet haza. Az albérletét nem tudja fizetni, mennie kell. Mivel a tulajnak szimpatikus volt, eléri, hogy pár napig maradhasson az új bérlő mellett a lakásban. Dávidnak eleinte nem szimpatikus a gondosan sminkelt, csinos Eszter, de aztán megkezdi meglátni a smink alatt az igazi arcát. (Lány a smink alatt) Ákos megkapja, amit akar. A lányok majd megvesznek, hogy legalább egy menetre megszerezzék maguknak. A kivétel Fanni, aki ezért ki sem megy a fiatalember fejéből. Míg online sakkozik, egy visszatérő játékostársa, Pulyka nagyon meglepi. Rá kell jönnie pár dologra a táblán kívül, hogy a szerelemben is nyertes lehessen. (Gyalog d4) A karanténban unatkozó fiatalember a szomszéd ablakban felfigyel egy lányra, és mire észbe kap, a magányos csajozógép kapcsolatra vágyik. (Karanténszerelem)

Az énem egyik fele már a címen kiakadt, pedig még csak nem is szerettem, amit eszembe juttatott. Szerelem a kolera idején – modern klasszikus. Abban még hasonlóságot is látok, hogy mindkettőben van egy kór meg szerelem. De különben… Ez nagyon ponyva a másikhoz képest.

Pedig szeretem a novellás köteteket, de most nagyon hamar úgy éreztem, hogy egyik történet jobban untat, mint a másik. Kicsit túlzok, mert azért egy-egy volt, ami tetszett, de összességében nem ez a benyomásom.

Mind arról szól, hogy a fiatalok végzetesen szerelmesek lesznek. Visszatérő motívumok vannak, és unalmamban már ivós játékot is írtam rá. Ahányszor szex előtt keresik a gumit és felszabják a csomagot, jöhet a feles! A részegség garantált. Nagyon tipikus és ismétlődő vég a novellákban, hogy a pár zuhan az ágyba, persze, megfelelően gondoskodva a védekezésről…

Egysíkúnak éreztem azt is, amilyen típusokba ezek a szerelmek tartoznak. Akad egy-egy kivétel, de alapvetően kétféle románc van itt: a most megismerkedők, akik pillanatok alatt lesznek szeretők és szerelmesek. Egyes történetekben kifejezetten durva is, ahogy még alig találkoztak egyszer-kétszer, de már nagyban testnedveket cserélnek. (Igen, Corona idején – itt nem éppen távolságot tartanak, meg karanténban vannak, hanem randiznak és összejönnek mindenféle értelemben.) A vírushelyzet csak egy körülmény, ami összehozza az embereket. Nagyon kevés van benne, aminél tényleg súlya és feszültsége van a Coronának, nem csak úgy háttér, mint egy kosztümös romantikusban a viktoriánus korszak.

A másik meg, akik titkon rég szeretik egymást, csak ezt nem tudják kifejezni és némán szenvednek magukban. Míg most, a vírus miatt egy olyan helyzetbe nem kerülnek, hogy ki kelljen mondani az érzéseket és összesodródnak. Ezek tudnak jobban zavarni, mert ezekben több a szomszéd lány típusú, mimóza hősnő, a megmentőre váró hercegkisasszonyok modern utódai. Jobban szeretem a tevékeny hősnőket, nem az ilyen sodródókat.

Ha már sorra veszem, ami nem tetszett. Több történetben a szerző próbál valami drámai témát is bedobni. De mivel ezek szerelemre kihegyezett és rövid novellák, ezek szépen el is vesznek a balfenéken. Mondjuk, Deus ex machina gondozó módra. Minek belevenni háttérbe, hogy a hősnőt anno a saját apja molesztálta szexuálisan? Ha egy ilyen témát valaki elkezd, aztán a végére úgy eltűnik, mintha nem is lett volna, az zavar. De az sem jobb, amikor A jövő ígéretében a nő éppen elhagyja a férjét, friss a seb és a szakítás, de már azt méri fel, hogy ki lehet az új férfi az életében.

Ha csak a számokat nézem: 17 novella van a kötetben, és ebből hármat jegyez olyan szerző, aki már befutott romantikus szerzőként a kiadónál. A többi új szerző. Ez különben nem zavarna, én szívesen olvasok ismeretlen szerzőktől is, csak akkor legyen egy jó történetük vagy írjanak úgy, hogy belevesszek a szövegbe. Itt ezt nem kaptam meg.

Hogy valami kedvessel zárjak, azért 2-3 olyan novella is akadt benne, ami lekötött és örömmel olvastam.

Szerelem a Corona idején – Mint new adult: 45% visszatérő motívumok, kevés tartalom, egyszerű szereplők sora.

Szubjektíven: 35% hiányoltam a konfliktusokat, és irritált, amikor komoly témát söpörtek le.