Lánynevelő intézetes, barátnős, megváltozott helyzetben boldoguló.

A kis Sara Crewe élénk képzőerővel megáldott, okos kislány. Indiában született angol katonatiszt apa és francia anya gyermekeként. Az anyját korán elvesztette, de édesapjával csodálatos a kapcsolata. Kicsit mindketten bele is halnak, amikor a lány már elég idős lesz ahhoz, hogy intézetben tanuljon és az apja be is adja egybe Londonba. Mivel a kapitánynak Sara a mindene, semmiben nem szenved hiányt: vagyont érő ruhák és babák, lakosztály az intézetben, igazi francia szobalány. A többi lány, de Miss Minchin, az igazgatónő is irigyek rá és gúnyosan kis hercegnőnek hívják. Mikor Crewe kapitány meghal, és kiderül, hogy a vagyon is oda, a Miss meg is ragadja az alkalmat, hogy Sara mindenért megfizessen. Cselédet csinál belőle, akit a padlásra költöztet és meg akar törni. Sara azonban a képzeletébe menekül, példát mutat, és idővel egy jótevőre is szert tesz.

Egy újabb gyerekkönyv klasszikus Hodgson Burnett tollából. Ahogy a kis lord vagy a titkos kert történetében, most is egy szívmelengető, kedves történetet mesél el, amiben nagyon sok a tanulság, milyennek kell lennie egy jó gyereknek, bár azt is írhatnám, hogy egy jó embernek.

A hősnő, Sara ugyanis zsenge kora ellenére kivételes teremtés. Könyvmoly, intelligens és bele tud menekülni a fantáziájába, ami elég erőt ad neki a legrosszabb körülmények között is kitartani. Nagyon tetszett az a visszatérő gondolat: amikor gazdag volt, nem volt nehéz hercegnőként viselkednie a drága ruhákban, minden kényelemmel ellátva. Akkor derül ki igazán, mennyire hercegnő, ha szegényen is képes hercegnőként viselkedni. Sara pedig állja a sarat: udvarias és engedelmes, kedves és előzékeny, segítőkész akkor is, amikor szinte rabszolgát csinálnak belőle. Van benne egy kis Hamupipőke feeling is…

Nem is Sara volt az, aki legjobban lekötött a regényben. Ő annyira minden jó megtestesítője, hogy attól unalmas is. Sokkal érdekesebb Miss Minchin vagy a szakácsnő, akik önzők és sekélyesek, akik kifejezetten élvezik, hogy bánthatnak egy védtelen gyereket, akire korábban irigykedniük kellett. Abban jobban érzem a valódi emberi jellemet, ahogy jobb nekik attól, hogy másnak rossz. Nem örülök neki, és nagyon hinni akarok a regény üzenetében, hogy a jóság elnyeri a jutalmát és jónak kell lenni, de túl szkeptikus és kiábrándult vagyok már ahhoz, hogy ezt tényleg el is tudjam hinni. Attól még szívesen olvastam, de inkább mesének.

Tetszett, hogy a szerző megtalálta az arany középutat a szereplők és a cselekmény között. Ha nem is sok szálon vagy izgalmasan futnak az események, megvannak a kis kalandok a történetben. Az iskola élete, a mindennapi feladatok, majd a csodák felfedezése a kis padlásszobán a regény második felében. Nem unalmas, van mindig valami, ami fent tudja tartani a figyelmet.

Közben leköveti azt is, mit és hogyan élnek meg a kiemelt szereplői. Átérezteti nem csak azt, Sara hogyan tartja magát – vagy éppen mikor sodródik a feladás küszöbére -, hanem benne van is, hogy a gazdag lányok és az igazgatónő milyen mélyre tudnak süllyedni és eközben hogyan érzik magukat. Igen, kifejezetten tetszett, hogy nem csak a jóságot és a fényt, de a negatív érzelmeket is megmutatta.

A szerkezete és a nyelvezete is egyszerűbb, de igényes. Lineáris, könnyen követhető, a fordulatok úgy meg vannak magyarázva, hogy a kisebb olvasók is biztosan megértsék. Kellemes olvasni és nagyon filmszerű is.

Szívderítő, kedves olvasmány, amit szerettem akkor is, ha már nem is tudok hinni az üzenetében.

Hodgson Burnett: A padlásszoba kis hercegnője – Mint gyerekkönyv: 90% kedves hősnő, sok érzelmet megmutat, miközben gyermeki módon kalandos a cselekmény is.

Szubjektíven: 75% hangulatos, a gazdagságot és a szegénységet is jól megragadja, karácsonyi mesének is korrekt.

Az élet a legnagyobb tanítómester, még akkor is, ha legtöbbünk nem hajlandó tanulni.

Mindig megdöbbenek azon, hogy milyen rövid idő alatt is mekkorát változhat egy ember élete, hogy milyen törékeny, és mégis szívós az ember, és mennyi mindenről hisszük azt, hogy magától értetődően ott van mellettünk.

A fiatalság és a hormonok elég ütős keveréket alkotnak.

Korrupt rendőrös, rejtőző, régi tettekkel szembenéző.

Egy sérült nő menekül az éjszakában. Meglőtték, és hóvihar tombol. Egy amish család birtokán lel menedékre, és a tulajtól azt kéri, hívja Kate Burkholder rendőrfőnököt. A helyszínre érkező Kate a nőben egykori barátnőjére ismer. Gina volt a szobatársa a rendőrakadémián, évekig a legjobb barátnője. Ám Gina rendőrként valami olyat tett, amit Kate nem tudott elnézni neki, és 10 éve megszakadt köztük a kapcsolat. Ám most ő az egyetlen, aki segíthet. Gina nyomában korrupt rendőrök járnak, és ha megtalálják, megölik vagy valami még rosszabbat tesznek. Kate kész segíteni, bár sejti, hogy sok olyan részlet van, amit Gina nem osztott meg vele és a család is veszélybe kerülhet, akikhez Gina sodródott.

Linda Castillo e sorozata nagyon szűk pályán mozog. Meghatározza, hogy Kate egy olyan város rendőrfőnöke, ahol amish közösség is él, és maga is egykor közéjük tartozott. Ez a sorozat 12. kötete – tény, hogy mindet nem olvastam, a sorozat elejét még pótolnom kell, de eddig mindig az amish közösségben történt a bűneset.

Most viszont változik a recept. A bűn kívülről jön a közösségben és egy korrupt rendőrökről szóló történetet kapunk. Nagyon kevés is most az amish szál: Adam, egy amish férfi és a családja farmján kap menedéket Gina és kb. ennyi. Bár a bűnügyhöz így szervesen nincs közük, azért Castillo megtalálja a módját, hogy így is mondjon el dolgokat erről az életformáról és a hitükről.

Dinamikája van annak, ahogy Gina és Adam között van némi vonzalom. Kate is érzékeli ezt, és mint olyan ember, aki mindkét oldalt ismeri, próbálja elejét venni egy katasztrófának. Ő az, aki most mondhatni leckét tart a másik nőnek, és megvilágítja, hogyan gondolkoznak és élnek az amish közösség tagjai. Sok mindent aztán a gyakorlatban is láthat Gina: a természethez a közelséget, a technika sok tekintetben való mellőzését, a családok szoros összezárását és azt a szeretet, ami Adam és a gyerekei között van. Talán nem is baj, hogy most úgy jöhetett közelebb ez a közösség, hogy nem vetül rájuk a gyilkosság árnya. Némileg idealizált is a kép, de kellett ellenpontnak.

Mert különben egy sivár korrupciós ügyet kapunk, nagyon kevés cselekménnyel. Kriminek se nagyon lehet nevezni, mert nincs mit kinyomozni. Gina rejtőzik, a hóvihar miatt senki nem tud különösebben semmit csinálni, és a befutó híreket tudja csak John és Kate feldolgozni, és mindig kicsit többet elmeséltetni Ginával.

A regény feszültségét is csak két dolog adja: mikor érnek ide a korrupt rendőrök, és mi mindent hallgatott még el Gina? Nem könnyű helyzetet választott Castillo. Gina mélyen van a nyúl barlangjában, és nem lehet egyértelműen szimpatikusnak találni. Sok rossz döntést hozott, és nem csak pillanatnyi dologról volt szó. Ahogy Kate emlékei is megelevenednek a múltból, világosan kiderül, hogy Gina már 10 éve rossz úton jár. Nem lehet neki elnézni egy évtizednyi bűnt – az itt mellékes, hogy volt, aki nála is mélyebbre merült.

Azzal, hogy mindaz szembekerül azzal, ami az amish életben érték, csak még erősebb az a benyomásom, hogy Gina bűnei is súlyosak.

Filler színezete van azért is a kötetnek, mert Kate életében nincs haladás, vagy a személyisége nem kap új színeket. Nem is sokat szerepel, inkább a múltjáról tudunk meg többet. Milyen volt fiatal rendőrnek, egy korábbi nagy szerelmét is megismerjük, valamint a jelleme alapja megerősödik – már 24 évesen is az vezérelte, ami most. Nem fejlődési ívet kapunk, csak jobban alá van húzva, hogy milyen jellem.

Talán ezért is Adam az, aki a legérdekesebb volt számomra ebben a részben. Ő az amish férfi, aki Ginának menedéket nyújt. Van benne tragikum, hiszen a felesége halála után gyászol és a gyerekeit igyekszik szépen nevelni. Jólelkű, kedves férfi, és Castillo vele példázza a jókat.

Krimiként nagyon nem vagyok elégedett vele: csak a végére pörögnek fel kicsit az események, és rendes nyomozás sincs benne, de a választott témáját még így is be tudja mutatni – vagyis újabb színeket kapunk az amish életről.

Castillo: A kívülálló – Mint krimi: 55% karaktereket érzékkel épít, de most kevés a nyomozás és a cselekmény is.

Szubjektíven: 60% érdekelt annyira Kate múltja és Adam családja, hogy ellensúlyozni tudja, hogy krimiként mennyire untam.

Családi, bosszút állós, életet nyilvánosan élő.

Emmy életében minden tervezett és kiszámított. A divatszakmában dolgozó nő, ahogy teherbe esett, már tervet is szőtt, hogy lesz ebből megélhetés. Kitalálta a karakterét, létrehozta az Insta fiókját, és remek érzéssel nyúlt rá, mi kell az olvasóknak. Milliós követőtábor, szponzorok hada az övé. Kevesen látnak a felszín mögé: hogy mennyit hamisít Emmy a látszatért. Minden kitalált, megrendezett és profitorientált nála. Úgy sikeres, ha szétszórt és kissé szerencsétlen anyának tűnik problémákkal, noha igazából minden álomszerű. Jóképű, szerető férj, aki teljesen együttműködik az imázs építésében. A gyerekeik szépek, jól neveltek és egyáltalán nem kell küszködni velük, ahogy a profilban hazudja. Most azonban les rá valaki, aki már pontosan tudja, hogy ezek a közzétett képkockák az életéből mennyire hamisak. Közeleg valaki, aki mindent meg akar fizettetni a nővel, aki nem is sejti, mi közeleg.

Az alapötlet nekem vonzó volt: megnézni, hogy mi van egy sikerblog mögött. Mellette thriller is, hiszen a sikeranyát valaki kiszemeli magának. Aztán elkezdtek jönni az értékelések és már az kezdett érdekelni, mi ment ennyire félre. Nagyon sokan és nagyon nem szerették ezt a regényt. Akkor is nézzük is alaposabban!

A regény más attól, hogy nem jó emberekről szól. Ha nagyítóval keresed benne a szimpatikus szereplőt, akkor sem találod meg. Rendben, a gyerekek talán ártatlanok, de ők nem kapnak aktív szerepet. Coco még csak 3, Bear meg baba. Rám jellemző, hogy már a gyerekek nevein is képes vagyok megakadni. Coco, ez leesett. Divatmániás az anya, a lányát biztos Chanel után nevezte el. Mondjuk, Coco Chanel eredeti keresztneve Gabrielle volt, az jobban is hangzana, de legyen. Coco. Nekem beugrik róla a Coccolino maci. Amivel máris a fiúnál vagyunk, Bear. Mégis, ki nevezi a gyerekét Medvének? Motoros banda tagok. Kutyanévnek inkább el tudnám fogadni, mint egy gyereknek. De ez még nem húzná fel annyira az agyam, hogy ne tetszen miatta a regény. Amivel visszakanyarodok az eredeti gondolatomhoz.

Nincsenek jó emberek itt. Emmy kontrollmániás és az ember gyomra felfordul, mit össze nem hazudik és hamisít. Még a családi szentélyben is, ahol elvileg nincsenek titkok. Pl. Dan, a férje sem tudja, hogy mielőtt megszülte Cocót, és Dan már gyereket akart, kétszer is elment abortuszra. Hamis minden. Dan sem jobb az asszonynál. Már az sokat elmond, hogy amikor kiderült, hogy Emmy egyszerre járt vele és egy másik férfival, az sem érdekelte különösebben. Ő is benne van mindenben, és amikor az ő 15 perc hírneve jön el, még jobban is megy neki a hamis celeb lét, mint korábban a feleségének. Nem rossz emberek, nem gonoszok, de nagyon nem is jó alakok. Nem lehet nekik drukkolni és tulajdonképpen ellenszenvesek, minél többet látsz belőlük. Egysíkúak is, profitorientáltak. Nagyon.

Van, aki negatív emberekről ír letehetetlenül – Flynn a kedvenc példám. De Lloyd kilométerekre van attól, hogy olyan összetett és sötét/beteg alakokat írjon, mint a Holtodiglan, Éles tárgyak vagy a Sötét helyek hősei. Az övéi simán csak taszítóak.

A leselkedő bosszúálló is unalmas. Annyira fenyegetőnek akarta Lloyd megírni, aztán tulajdonképpen egy nagy szerencsétlenség a végeredmény. Hamar le van lőve a poén, ki ő és miért akar bosszút. Elvileg vele lehetne érzelmileg azonosulni, de ahhoz keveset szerepel, és ő is nagyon egyszerű. Csak a bosszú az övé, aztán abban is elbukik. Fenyegetődzhet a végén, már semmi veszélyérzetet nem okoz. Nem ijesztő, csak sajnálható és szerencsétlen ez a nő.

Ehhez kapcsolódik, hogy nem tud jó tetőpontot írni Lloyd. Kevés dolog történik, lassan és ami izgalmas kellene, hogy legyen, az sem az. Amikor végre jön az izgalom, pillanatok alatt megoldódik minden és nincs semmi feloldozás. Senki nem fizet meg semmiért, mindenki megúszik mindent és mehet a népek szédítése tovább. Lehangoló.

Vagyis, értem is, miért utálták ezt sokan. Azért belőlem annyira heves nem tetszést nem váltott ki. Én megtaláltam a szórakozásom abban, hogy mennyire mű Dan és Emmy élete, hogy hozzák össze a műsort a nézőiknek. Talán úgy fogalmaznám meg, hogy rajtuk keresztül meg lehet érteni azt a jelenséget is, hogy sokan miért vannak rákattanva a valóság show-kra is, amiknek aztán semmi köze a valósághoz.

Lloyd: Képkockák – Mint thriller: 35% ellenszenves és egysíkú karakterek, kevés cselekmény, jó alapötletből gyengébb regény.

Szubjektíven: 45% bár lekötött a kulisszák mögé nézés, nagyon hiányzott egy szereplő, aki szimpatikus vagy nagyon utálható lett volna.

A valóság mély és távoli. Sok titkot őriz, és a végtelenbe nyúlik.

A film múló dolog, viszont a könyv, a jó könyv örök vagy majdnem az.

Azt hiszem, a huszonegyedik században a telefonunk a jegygyűrű, ami a világunkhoz köt bennünket. Ha így van, akkor ez rossz házasság.

Alakváltós, ördögi alkut kötő, másvilági segítséget kapó.

Craig már gyerekként kiemelkedett azzal a közösségből, hogy nagyon szépen olvasott. Így eshetett meg, hogy a községbe költöző milliomos őt szemelte ki, hogy olvasson fel neki, mivel már nem bírta úgy a szeme, mint korábban. A fiú apja ugyan kevesellte a bért és a karácsonyi ajándékot is, de a fiú szerette az öreget és elég volt neki a pénz is. Ahogy idősödött, a kapcsolat barátsággá nemesedik. Craig ajándékoz neki okostelefont, tanítja meg használni, és teszi majd mellé a sírba is, ami nem várt történetet indít el. (Mr. Harrigan telefonja) Novellista volt, de most elérkezettnek látta az időt, hogy regényt is írjon. A családot hátrahagyva vidékre ment dolgozni, de súlyosan megbetegedett. A rossz időben egy patkányt ilyen állapotban engedett be a házba, melegedni a kandalló elé. Utána aztán hosszan gyötrődhetett, hogy a képzelete játszott vele, vagy valóban fausti alkut kötött az állattal. (A patkány)

Stephen King novelláit kifejezetten szeretem. Jól áll neki, hogy sűrítenie kell a cselekményt, és nem többszáz oldalban mesél el egy történetet. Valami ilyesmit vártam ettől a kötettől is – nem éppen ezt kaptam.

A kötetben 4 történetet kapott helyet. Ebből 3 hosszabb elbeszélés, 50-70 oldal közötti. A negyedik viszont simán egy kisregény, nagyobb terjedelemmel. A címadó Minél véresebb ráadásul nem is önálló történet. Visszatérő szereplője és témája van – aki ismeri a Mr. Mercedest, illetve A kívülállót, nem egy ismerős elemre és szereplőre tud rámutatni. Igaz, lehet előismeret nélkül is érteni, de sokkal jobb és világosabb, ha nem ez az első falatunk King eme univerzumából.

Hosszabb, a cselekményt is jobban elnyújtotta. King stílusjegye, hogy a horror fokozatosan csap le a regényeiben. Bőven előkészíti a terepet, a rettenet eleinte nem is észlelhető, csak a tarkódon érzel valami hideget, valami ijesztőt, ha nem is érted miért. Néha nagyon eltalálja ezt a hangulatot, most azonban a kisregény terjedelem ellenére is hosszúnak találtam, amíg a hősnő megteszi a felfedezést és hirtelen egy szörnyvadászatban vehetünk vele részt. Mivel a pörgős cselekményt szeretem, A kívülálló meg annyira nem tetszett, így ez a történet inkább a végével hatott rám, de még így is ez volt a számomra leggyengébb a kötetben.

Amiről szívesebben írok: A patkány és a Mr. Harrigan telefonja. Mindkettőben van egy olyan motívum, ami nagyon King. A patkány hőse író, és bőven téma az alkotói folyamat. King sokat ír írókról, most is. Ebben a sztoriban a rejtélyt és a gyanakvást fokozza a végsőkig: mi sem tudjuk, mi az igazság. King végig játszik is, hogy a racionális elménkre hallgassunk, vagy valóban természetfeletti ténykedik a háttérben. Maga a patkány is erőteljes választás, ha már sátáni alkuról van szó. Valahogy kevésbé lenne horrorba illő, ha egy barátságos golden retriever csábítana sötét alkura.

A technika veszélyei a másik, amit már többször megírt King. A sorok között nem egyszer ki lehet olvasni, hogy mennyire veszélyes, hogy ilyen digitális lett a világ. Ugyan a történet rémfaktora nem ebből fakad, de egy telefonnak nagyon is aktív szerepe van benne. Valamint, ebben is megvan az a kettősség, hogy ésszerű megoldást is kereshetünk, vagy elfogadhatjuk a sokkal merészebb és másvilági megoldást. Határozottan tetszett, ahogy ránk hagyja, melyik verzióban akarunk hinni és esetleg tartani tőle.

A világvégét megidéző Chuck élete nem tudott lekötni. Disztópia, és egyéni sors van benne összemosva, de Chuck nagyon semmilyen figura lett számomra. Amilyen élő Craig vagy Drew a másik két rövidebb történetben, annyira unalmas nekem Chuck.

Ha nem is novellás kötet volt, de nem rossz szájízzel köszönök el a kötettől. Két novellája kifejezetten tetszett. Az egésze jól képviseli King munkásságát és a visszatérő témáit. Még mindig olvasmányos a horror királya, ha már tudom is sorolni, hogy saját magát is mivel juttatja eszembe egy-egy történetében.

King: Minél véresebb – Mint horror: 70% King megszokott stílusjegyei és témai köszönnek vissza, novellákban pörgősen; nem, mint a kisregényben.

Szubjektíven: 55% két novella nagyon tetszett, de A kívülálló világába nem szerettem visszajönni.

– Hogyan tudom felvenni vele a kapcsolatot?
– A Különleges Légi Szolgálattal nem lehet csak úgy felvenni a kapcsolatot. Ők keresik meg azt, akivel találkozni akarnak, és általában azért, hogy végezzenek vele.
– Igazán bájos. És ha nem akarok meghalni, uram?
– Stewart végül a Coldstream gárdisták ezredese lett, így valószínűleg a szárnysegédje tudni fogja, hogyan lépjen vele kapcsolatba. De figyelmeztetem: ha morogni hallja, jobb, ha fedezékbe vonul.

Drogbáró nyomába eredő, átveréseket szövő, családos.

William a csapatával együtt a kábítószerelhárítási osztályra kerül, és gyorsan szembe is jön vele az első komoly ügye. Egy régi ismerősbe botlik, aki új életet akar kezdeni. Ehhez pénz kell, és vállalja, hogy besúgó lesz. William nem csak egy drogkirályhoz kerül egyre közelebb, de korábbi ellenfele, Miles Faulkner is célkeresztbe kerülhet. Miles sem felejtette el a rendőrt, akinek majdnem sikerült börtönbe juttatnia. Bosszút akar állni és William szívét veszi célba: képes William esküvőjére betörni, és a pap előtt botrányt rendezni. Beth és William azonban nem az a páros, akiket Miles ilyen könnyen legyűrhetne. Az egész család újra akcióba lendül: William újra leleplezi Miles ügyeit, és a bíróságon megint az apja és a nővére képviselik ellene a vádat. De vajon ennyi elég, hogy a férfi zavaros ügyeinek véget vessenek?

Kellett ez a második kötet, hogy jobban átlássam, mit is tartalmaz a William Warwick sorozat. Eddig simán egy karrierregénynek olvastam, melyben főszereplő rendőrünk egyre feljebb jut a ranglétrán, miközben a családjával is történik ez-az. Most azonban egy nagyobb mintát fedeztem fel.

Nem lehet ezt a kötetet az előző ismerete nélkül olvasni. Talán a bűnügy másnak tűnik elsőre, hiszen nem a műkincsekkel kapcsolatban alakulnak az események, hanem a drogkereskedelem kerül a fókuszba, de szervesen az előző részből nőnek ki a konfliktusok. Már az egész egy nagy csatának tűnik: William Miles ellen. A játéktér változott, de megint ez a két ember néz szembe egymással és igyekeznek nyerni.

A regény több szálon van vezetve, hiszen William nyomozásának csak egy kis része, ami Milest is érinti. Végig tudjuk követni, hogy miképpen csap le és juttat börtönbe egy igazán nagy szereplőt. Már felvázolja Archer azt is, hogy mi lesz William következő nagy csatája. Egyre biztosabb benne, hogy egy vezető felügyelő korrupt, és kényszerpályára kerül: ha hallgat, ha elengedi, amit észrevett, szépen haladhat tovább a ranglétrán. Senki nem akar ügyet. Ő azonban nem az a férfi, aki erre képes lenne – és már meg is van, mi lesz a 3. részben szerintem.

Kiegészül mindez majd az ismerős bírósági tárgyalással, ahol az előző kötet játékosai feszülnek újfent egymásnak. Most is élveztem a tárgyalást, noha kísértetiesen hasonlít a felépítése arra, ami az előző kötetben történt. Hogyan tűnik nyerhetetlen az ügy, aztán Grace igencsak odacsap és dől minden.

A családi szál, ami most talán kevesebb. William és Beth már fix pár, ebben a kötetben van az esküvőjük és családot is alapítanak. Ám már nincs fejlődés: egymást szerető és támogató pár, akik már csak élik a maguk happy endjét. Hiányoltam is valamivel több érzelmet: a babáknak örülnek és kb. ennyi, amit Archer úgy-ahogy meg tud ragadni érzelmileg.

Mert ez a regény nem von be érzelmileg. Archer stílusa különben is száraz, és gyakran eszembe juttat egy krónikát is. Elmondja a történteket, néha tesz egy megjegyzést a szereplői lelki állapotáról is, de azt érzelmileg nem hiteti él. Steril, talán ez a jó szó. A cselekményt ettől jól vezeti, és vannak nagyon eltalált jelenetei, de a karakterábrázolás nem kerül fel a kötet erősségei közé.

Ezért nehéz ügy a regény humora is. Valami van benne, egy-egy jelenetben és megjegyzésben érezni lehet, hogy ez mosolygós. Csak nem a nevetős, hanem az intellektuálisan csiklandozó humor.

A szereplőket továbbra is kedvelem. William a mesék bátor lovagja is lehetne, csak ő nem sárkányokkal, hanem bűnözőkkel küzd meg. Talán ezért is, de Miles az, akit egyre inkább érdekesnek találok. Nem tűnik egy lángelmének, de minél inkább nyomon követem, mit tud megtenni, lehet, hogy meggondolom ebben magam. Ha látszólag veszít is, akkor is van valami, amiben nyertes tud lenni. Mindig van vészterv, soha nem adja fel és a maga módján kifejezetten intelligens is. Nagyon nem jó ember, az erkölcs messze áll tőle, de ez nem von le, abból, hogy mire képes. Méltó ellenfél.

Ez lesz a végszavam is. A pályán van a két méltó ellenfél, és érezhető, hogy a következő rész két nagy csatája közül az egyik az övék lesz. Vagyis, sorozatként is remekül működik a William Warwick krimik sora.

Archer: Szem előtt – Mint krimi: 75% egyszerre jó folytatás és önálló krimi is, kellő izgalmakkal és más stílusú cselekményszálakkal, emlékezetes karakterekkel.

Szubjektíven: 60% a William – Miles csata egyre jobban tetszik, viszont kezdem hiányozni az érzelmek jobb kifejezését.

A héten még pihennek a nyomdagépek is, de elvileg jövő héttől majd beindulnak.