Zenés, turnén egymásba szerető, belső démonokkal küzdő.

Taylan Ash gyereksztárként kezdte, és az apja irányítása mellett sztárrá nőtte ki magát. Csak Pophercegnőként emlegetik, aki kedves és ártatlan egy mocskos iparágban. A lány éppen egy csúnya szakításon van túl, amikor el kell mennie egy turnéra. Különféle stílusok legjobbjai adnak együtt koncerteket. A lány balszerencséjére a rock stílust Revel képviseli, a rockkirály. A dögös, szemtelenül tehetséges és pimasz férfi rég piszkálja a lányt, és nem győz kétértelmű megjegyzéseket tenni neki. A sajtó tele is van azzal, mennyire nem bírják egymást. Revel most is hozza a formáját, de amikor kell, kisegíti a lányt. A közös úton beszélgetni kezdenek, együtt zenélni és nagyon gyorsan más irányt vesz a kapcsolatuk. Szenvedélyes viszonyba bonyolódnak, ám Revel több démonnal viaskodik magában. Taylan megmentené, de vajon Revel hagyja neki?

A romantikus történeteknek megvannak az alaptípusa. A szegény – gazdag vagy az ellenséges családok gyermekeinek románca, a barátokból vagy ellenségekből szerelmesek, de ott van a szépség és a szörnyeteg esete is. Amikor a jó kislány megjavítja a rosszfiút.

Ebbe a típusba tartozik a Revel is, csak modern környezetbe helyezve. Azt a fülszöveg jól eltalálta, hogy Pophercegnő és Rockkirály nevet adta nekik, már benne is van a két nagyon más világ. Ehhez jön hozzá, hogy a történetben Revel botrányt halmoz botrányra, míg Taylan jobb kislány nem is lehetne.

Ha a cselekmény alakulását nézem, akkor nem is hoz semmi újat ez a sztori. A szereplők a kezdeti ellenségeskedés után egymásra találnak, boldogok, míg jön a probléma és a szakítás. De jön a nagy gesztus, a békülés és a még nagyobb betűs HAPPY END. De ezt nem rovom fel, már nem. Ez annyira a romantikus regények alap szerkezete, hogy nem lehet várni, hogy igyekezzenek mások lenni. Egy-egynek persze sikerül, de nem akarja minden regény megváltani a zsánert, csak a szabályokat követve szórakoztatni.

Ez a történet a karakterekre koncentrál. Azt építi fel, hogy melyik szereplőnek mivel kell megküzdenie. Revel halmozottan sérült: van egy rossz családi háttere és egy friss gyásza is. Ehhez hozzájön, hogy a látszattal ellentétben nem volt ő egy partiszörny. Hű volt már korábban is a barátnőjéhez, de az, hogy megcsalták, valamit eltört benne. Ha szörnyet akarnak látni tőle, megkaphatják. Bulik, önpusztítás és nagy fokú bizalmatlanság.

Taylan élete az övéhez képest jónak tűnik, de neki egészen más pokol jutott. Taylan egy aranykalitka rabja – a díszletek lenyűgözőek, de attól még nem lehet saját maga. Meghatározzák a stílusát, az életét, valamilyen szinten a dalait is. Érzi, hogy a szüleivel kapcsolatban is gond van, de meg sem mer szólalni.

A szerző fokozatosan mutat meg belőlük egyre többet, és felépíti, ahogy egymásba kapaszkodva egyre jobban lesznek. Ugyan bele próbál tenni egy olyan vonalat is, hogy maguk mentik meg magukat, hiszen akkor éppen szakításban vannak, amikor megváltják maguk: Revel felépülése és talpra állása, Raylan szabadulása az apja karmai közül. De mindkettő alapja a másik és az egymás iránti szerelmük. A lány a férfitól tanulta, hogy legyen maga és harcoljon, míg Revel is Taylan miatt akar jobb lenni. Így szerintem ez is egy olyan regény, ahol a szerelem lesz a szereplők megváltása.

Akad néhány fordulat, elmeséli a turné történetét is, de nem a cselekmény adja el. A szereplők gyógyulása és az egymásra kattanása a lényeg.

Nem hitelesebb, mint akármelyik hasonló történet. Már nem tudok hinni abban, hogy a jó kislány így meg tudja szelídíteni a rosszfiút, aki a történet végére a papucsok királyává válik. Itt halmozottan is, mert két kiemelt mellékszereplő is hasonlóan egymásra talál. (Bár ez eléggé a sorok között van, mert a történet nagyja csak a főszereplő párosról szól.)

Egy ponton nekem sok volt a lelkizés is, főleg a lány részéről. Nagyon túléreznek és túlgondolnak mindent a szereplők. Bár mit várok, ha a cselekmény ennyire a szerelem és a vágy körül mozog?

Elég trágár is a kötet. Igaz, ez még az a szint, ahol ez indokolt. Revel személyiségéhez hozzátartozik a polgárpukkasztás, ilyen a beszéde is. Tőle ez hiteles.

A dalok. Én nem szeretem, ha egy történetbe beleszőnek verseket meg dalszövegeket. Taylan saját dala nem is tetszett, Revel szövegeiben már több mindent láttam. A közös daluk még tetszett is, ha azt túl könnyednek is találtam, ahogy megírták. Szinte csettintésre.

A zsánerbe szépen illik, jó benne, csak éppen ez pont az a zsáner, ami távolabb áll tőlem. Így romantikus – erotikus regénynek korrekt, csak éppen ezekből a formabontókat értékelem.

Stahl: Revel – Mint erotikus: 70% a románcon túl van cselekménye, építi a szereplőket, modern szépség és szörny.

Szubjektíven: 50% nem fájt olvasni, de romantikusabb és mesésebb, mint ami jól esett és trágár is.

A földön csak az emberi butaságból és a sivatagi homokból van kimeríthetetlen készlet. Az ivóvíz, a tiszta levegő, az olaj, az élelmiszer, az erdők és az állatok örökre eltűnhetnek. Eltűnhetnek, ha nem vigyázunk rájuk, ha nem óvjuk azokat, ha nem takarékoskodunk.

Álmodozni csodálatos dolog. Annál csak egyetlen jobb dolog van. Tenni valamit az álmainkért, hogy megvalósuljanak.

A félelem olyan, mint a szerelem meg a hasmenés. Teljes erővel küzdhetsz ellene, de legyőzni nem tudod.

Ahogyan Kefe egykor felismerte Gergőben a tehetséges feltalálót, ugyanúgy ismerte fel Tom a simlis, lódító csalót Ottóban. Hiszen, mint tudjuk, Molina Tamás nem egy hibátlan, mindig igazat mondó, makulátlanul tisztességes gyerek volt. És az ember könnyebben felismeri a hozzá hasonlót, mint a tőle idegent. Így van ez az életben.

Tanulni nem szégyen – mondta Eszter. – Nem tudni szégyen.

Családos, találmányos, csalót kicselező, kamaszos.

Gergőt mindenki zseninek tartja. A komoly nagytestvér, aki feltalál. Egy fordító gépen dolgozik minden szabad idejében. Az öccse, Tom szkeptikus. Ő többre becsüli a kalandokat, a lányokat és egy kis csibészséget. Ám mikor a találmány működni kezd, ő is kész elismerni, hogy Geri a család esze. Kilátásban van, hogy ebből meg is gazdagodhat a család. Titokban is kellene tartani a gépet, de Tom imponálni akar Eszternek, kifecsegi, és mire észbe kapnak, már az egyik tanáruk Amerikában élő üzletember bátyja akarja eladni a gépet és segíteni. A család ájuldozik, Geri gyanút fog és indulhat a játszma. Majd eljön annak is az ideje, hogy Tom bizonyítsa saját rátermettségét is. Amikor Ottó visszatér, az egyik osztálytársukat bántják és még a maffia is képbe kerül, Geri egy másik találmánya és Tom esze menti a helyzetet és a bajban levő gyereket.

Amiben biztos vagyok, hogy ennek a sorozatnak jót tett, hogy új borítót és modernebb külsőt kapott. Azon akadt meg a szemem és keltette fel az érdeklődésem – a korábbi kiadást nem olvastam volna el.

Hamisítatlan gyerekkönyv-sorozat, amiben kiskamaszok kalandjait lehet nyomon követni. A két résznek nagyon egyező a sémája is: van az ármánykodó Ottó, van egy találmány, meg van Tom és a banda, akik rendbe teszik azt is, amit a felnőttek nem tudnak. Mivel rövid regény mindkettő, éppen annyi esemény van benne, hogy pörgős, rövid fejezetek kövessék egymást és ne unatkozhassunk. Még ha vannak is olyan visszatérő elemek, amelyekben érzem, hogy valamennyire poénnak is vannak szánva, de nem szerettem őket. Ahogy Tom Eszter pólóját bámulja, és Nógrádi körbeírja, hogy azért tesz így, mert már nőni kezdtek a lány mellei. Vagy a palacsintaevés, amit Tom úgy kivitelez, mintha korlátlan űrtartalma lenne a gyomrának.

Az első részben alapozza a szereplőket, és éppen annyira árnyalja a fontos alakjait, hogy ne legyenek teljesen egysíkúak. Ugyan mindenki egyértelműen pozitív vagy negatív hős, de vannak árnyalatok. Kefe tanár úr egyszerre kedves és segítőkész ember, de mellette annyira naiv is, hogy az már tragédia. Tom jót akar és nem egy rossz gyerek, de egyben egy csínytevő is, akinek nem okoz gondot elferdíteni a tényeket.

Talán azt is érzem az első rész velejének, hogy kell az élethez élelmesség is. Bár Ottó a rosszfiú, mindent megúszik és azért az nem semmi, ahogy éveken át eltartatja magát és amilyen hazugságokat el tud hitetni. Geri és a család pedig elbukna, ha nem lenne ott Tom, aki átlát a simlisségén és ő maga is vissza tud vágni. Az olyan naiv lelkek, mint Kefe, annyira szerencsétlenek, hogy az nem vonzó létforma senkinek. Mi értelme annyira jónak és makulátlannak lenni, ha még csak nem is boldog és mindig pórul járnak?

A második részben azért komolyabb a téma és nem csak felszínes a történet. Érkezik Digó, a suli egyik rosszfiúja, aki arról ismert, hogy kötekedik, nagyszájú és sokat verekedik. Aztán elkezdünk a felszín mögé látni, és Nógrádi érzéssel bemutatja, mit tesz egy gyerekkel egy erőszakos szülő. Mit meg nem tesznek, hogy rejtsék a családon belüli erőszakot és hogy válik az erőszak egy megszakíthatatlanná körré, mert a nyomorult már annyira fél, hogy azzal is agresszív és bántó, aki csak segíteni akar neki.

Geri részében is van könnyedség és az a gyerekkönyves egyszerűség, de ebben több tartalmat is éreztem. Érzékenyít, és nem csak egy mese a szuper találmányról meg az ármányos csalóról.

A szerző humora és a gyerekeknek szánt komikus jelenetek, beszólások mindkettőben benne vannak. Fentebb már említettem, hogy érzékeltem ezeket, de annyira a kisebb korosztálynak vannak szánva, hogy igazán nem tudtam rajta szórakozni.

Egy része még különben van, abban nagyi zsenialitása derül ki – egyelőre nem terveztem be, de ki tudja. Ha valami nagyon könnyed, gyerekesre vágyom, még elolvashatom.

Nógrádi: Tom és Geri 1-2. – Mint gyerekkönyv: 65% kalandos, van humora és tanulság is akad. A séma viszont egyezik.

Szubjektíven: 55% már kissé kinőttem belőle, a humora nekem gyerekes, de azért lekötött.

Csak a halál biztos, meg az adók.

Nyomozós, megszállottas, szerelmi bonyodalmas.

Rita egy ideje nem mondhatni, hogy túl jól lenne a bőrében. A lány rendőrségi tanácsadó, korábban az FBI-nál volt, de most kispadra került. Nem is lenne akkora baj, ha egykori kiképzője, akivel hevesen flörtöltek is, nem fut össze az anyjával és esik vele nagy szerelembe. Így, miközben Rita legszívesebben Matt karjaiba vetné magát, néznie kell, hogy mekkora a szerelem az anyjával. Hogy valahogy lehűtse magát, alkalmi kapcsolatot keres egy hírhedt szexklubban. A véletlen úgy hozza, hogy éppen az üldözött maffiavezér helyi emberével, a bár vezetőjével sikerül ágyba zuhannia. Majd egy ügy kapcsán valami fura kő a testébe olvad, és jönnek az erotikus álmok, a fokozott vágy Matt iránt – meg a felismerés, hogy egy szexistennő belé költözött. A maffiózó Lee megfelel elterelésképpen, és Rita próbálhat nyomozni a környéken garázdálkodó sorozatgyilkos után is.

Urban fantasy, sorozatgyilkos utáni hajsza, némi szerelmi szál – ennyi alapján ez még egy jó regény is lehetett volna. De hamar rá kellett jönnöm, hogy ez nagyon nem az én világom. Kb. olyan érzés volt, mint egy kései Anita Blake sztorit olvasni, amiben már nyomokban található csak meg a krimi, sokkal inkább misztikus erotikus sztori.

Bajban is vagyok, már azzal, hogy mégis milyen zsánerű regény ez? Valami hibrid. Van benne krimi elem, fantasy, erotikus és a humoros alapokat is érzem benne, ha nagyon távol is attól, ami szerintem vicces.

Nézzük is, melyik mit tud kínálni!

Krimi: felejtsük is el azonnal. Rita elvileg rendőrféle, már az is zavaros, hogy mit csinál. Melyik szervnek dolgozik? Olyan önállósága van, mintha 007-es ügynök lenne, miközben elvileg csak tanácsadó. Egyáltalán adott valakinek is tanácsot a sztoriban? Kétlem. A sorozatgyilkosos szál megoldódik magától, Rita nyomozói képességeiről meg annyit, hogy két pasi is nagyon át tudja verni, akikkel elég komoly viszonyba bonyolódik.

Fantasy: erre még rá tudok biccenteni. Van egy mitikus vonala, az valamennyire ki is van dolgozva. Az istennő, a képességei, az ellenfelei és egy mitológia mögötte. Le tudnám nyelni, hogy szexistennő, ha azért izgalmasabb története lenne. De ehhez képest a már emlegetett Anita Blake is jobban ki van találva. Itt is sok a zavaros kérdés: azért az fura, hogy Rita testét rókává tudja alakítani az istennő, de a saját akaratát nem igazán tudja rá erőszakolni. Elég csak megnézni, mit tesz vele szexuális oldalon.

Amivel elérkeztünk oda, ami szerintem a leginkább a regény. Romantikus-erotikus nyüglődés. Már eleve nagyon durva az anya-lánya és a pasi felállás, de folyamatosan sikerül fokozni is. Amikor az anya alakja egy jelenetben még ki is mondja, hogy tudja, a pasi egy időben mindkettejükkel kavart, és örül, hogy a lányát már nem, csak őt fekteti meg… az kész kínszenvedés volt. De az egész Lee-vonal is. Mégis, milyen nyomozás lenne az, ahol hagynák, hogy egy rendőr boldogan éldegéljen a maffia emberével? Rita még azt is simán lenyeli, hogy a férfi orgyilkos, még áldását is adja rá: persze, szívem, menj csak embert ölni! Lee meg lenyeli, hogy mi van Matt és Rita között. Annak hol kellene szórakoztatónak lennie, hogy Rita megszaglássza a pasit, és már sorolja is, hogy korábban kivel, milyen pózban csinálta? A sok viszony, a sok kavarás, ahogy érzelmeket kevernek hozzá. Simán taszított.

Irritáltak a szereplők, a történet és nagyon ponyva a regény maga is.

Tényleg! Ez lesz a konklúzió: ez egy erotikus, fantasy elemes krimi-ponyva!

Ronnie W.A.: A róka vére – Mint női krimi: 40% az akció és krimi helyett szerelmi ügyekkel van tele, bár a mitológiába van energia fektetve.

Szubjektíven: 10% utáltam az alapkonfliktust, Ritát, az istennőt és a szerelmi témát is.

Az emberi faj által valaha is szentesített legnagyobb és legelképesztőbb hazugság az volt, hogy bármely hely az univerzumban, akár a képzelőerőt is megmozgatva kissé, bármennyire is biztonságos lehet.

Űrlényes, harcos, életért futó.

Ripley, Newt, Hicks hibernálva halad az űrben, míg rájuk nem talál pár tengerészgyalogos. A bázison megkezdik a gyógyításukat és az ébresztésüket, de Ripley súlyosan sérült, őt még nem ébreszthetik fel. Newt és Hicks viszont élednek, gyógyulnak és rendszeresen látogatják a nőt. Ám a hajón nem csak ők utaztak. Felfedezik a xenomorfok tojását is, amire a tudósok azonnal le is csapnak. Meglátják benne az esélyt, hogy egy tökéletes fegyvert készítsenek. Tanulmányozni kezdik, keltetnek, és hamarosan már biztosak benne, hogy ez valamiféle mesterséges létforma, egyetlen céllal: a teljes megsemmisítés. Ezek vadászok és minden életre veszélyesek. Amikor elszabadulnak, meg is lepődnek, hogy milyen gyorsan és végzetesen válnak az emberek prédává. Hicks pedig megragadja a kezdeményezést, és mint olyan férfi, aki már egyszer túlélte a lényeket, most is harcba indul.

Két olyan sci-fi horror sorozat van, amely még a gyerekkorom előtt futott nagyon be, de újjáélesztették és utólag bekapcsolódtam. A Predator és az Alien. Közös univerzumba is belehelyezték őket. Kinek melyik az ijesztőbb? Az én szavazatom a Predator kapja. Szerintem egy halálos és okos ellenfél az ijesztőbb, bár lassan megértem azt is, miért jól bevált horror gonosz a xenomorf is. Csak pár regény kellett hozzá.

Ez a kötet azért érdekes, mert filmes kötet és mégsem. Forgatókönyv az alapja, de aztán mégsem ebből készült el az Alien 3, de most regényként elolvashatjuk.

Számomra kellemes meglepetés volt, hogy Ripley karakterét pihenteti és Hicks kapott nagyobb szerepet benne. Talán hagyományosabb akcióhős, de emberivé igyekeztek írni őt is. Ahogy gondoskodik az emberekről, védi a kislányt és hasonlók. Azt nem mondanám, hogy a múltjáról többet megtudtam volna, vagy közelebb hozta volna a szereplőt, de egy filler epizódnak mindenképpen elment.

A felépítése is követi a már ismerős formátumot. Nem csap le azonnal a rettenet, szépen felkészít addig és kidomborítja a sci-fi szálat. Ebben is benne van, hogy a fegyverkezés, nagyvállalati érdek milyen mélyre vezet. Részleteibe belemegy a xenomorf DNS-ében, és kifejezetten szerettem az elméletet, hogyan jöttek létre és miképpen alakítsák tovább – majd elszabadulva hogyan kezdi el saját magát módosítani – attól a madagaszkári makis résztől nem csak az egyik női szereplő lett rosszul… szegény makik. Nem az a mélyen tudományos szöveg, ami kemény sci-fivé tenné, de vannak benne alapok és ad témát.

Aztán persze a lények elszabadulnak, gyorsan szaporodnak és csak ölnek és ölnek. Közel van egy hentelős horror világához, de annál jobb ízléssel és kevesebb részlettel van megírva. A vér mondjuk folyik, de nincsenek részletezve a kiszakadó belek, szétzúzott fejek meg hasonlók. Ez még a szórakoztató és nem az elborzasztó szint.

Nem irodalmi mélységű, de azt szerintem nem is keresi benne senki. Elég dinamikus, ha kissé hosszúnak is találtam a felvezetést. Ez része az Alien miliőnek, így azért annyira nem fájt. Az már inkább, hogy sok szereplőt mozgat, de annyira nem karakteresek, hogy tudjam melyik ki, és éppen kit gyilkol le egy alien.

Nem is mély tartalmat keresek benne, de azért egy gondolat nagyon meg tudott benne ragadni. Hogy ez a végső háborút kezdi el: az emberek a xenomorfok ellen. Mindenkinek össze kell fogni, vagy az új csúcsragadozó elvesz és megöl mindent és mindenkit.

Filmen is megnéztem volna, de örülök annak is, hogy legalább el lehetett olvasni.

Cadigan: Alien 3. Az eredeti és ismeretlen történet – Mint horror: 70% felismerhető benne az Alien filmek felépítése, sci-fi elem is van, és a végére jön a vérfürdő.

Szubjektíven: 55% díjaztam, hogy Hicks a főszereplő, a horror adag is pipa, de valamiért nem kötött le.

Vannak jó és rossz lehetőségek, de a legveszélyesebb az, amikor egyik mellett sem teszed le a garast.

Nem minden heg látható szabad szemmel, milady.

Egy igazi király még a szerelmét is feláldozza az országáért.

Varázsos, királyságért küzdő, testvéres, szerelemmel átkot törő.

Emberfall hercegét átok sújtja: egy lánynak bele kell szeretnie, mielőtt végleg szörnnyé változna. Az idő pedig egyre fogy, már tucatnyi lány bukott el és az ország lassan csődbe megy, hiszen senki nem tudhatja, mi történik Rhen herceggel. A határ zárva, és a szomszédos királyság már próbálkozik: lehet hódítani? Grey, Rhen testőrkapitánya egy más világból hoz még egy lányt, egy utolsó esélyt. Véletlenül nem a kiszemelt lány, hanem Harper kerül át a világukba. Ez a lány harcias, makacs és meg akarja menteni az országot. Megismeri a két fiatalembert, és egyre közelebb is kerül a herceghez. Ám az átkot kiszóró tündér, Lilith nem adja könnyen a feloldozást, maga akar királyné lenni Rhen oldalán. Egy titkot is tud, amellyel Rhen és Grey életét is képes felbolygatni: a király titkolt, első házasságából is született egy gyermek, aki Rhen vetélytársa lehetne. Miközben Grey mindenre kész hercege és országa védelmében, Lia Mara hercegnő a békéért harcol, miközben anyja lerohanná Emberfall-t.

Ifjúsági fantasy, mondhatni, 12 egy tucat. Az egyetlen, amivel kicsit több, hogy a Szépség és Szörny meséjét dolgozza fel tündérmese stílusban egy kis urban fantasy beütéssel. Pontosítom: az első rész több ezzel. Sajnos, amint a klasszikus mese végére ért a szerző, a saját kútfő nem működött annyira.

A Sötét, magányos átokban két dolog tetszett: ahogy fel lehet ismerni a Disney mesét, de mégis egészen más a környezete. Pl. a szörnnyé válás folyamatos és nem tárgyakká vált a kastély személyzete és a család, hanem hercegünk szörny alakjában lemészárolta őket. A tündér megsértése sem csak annyi, hogy nem látta vendégül, hanem a szeretőjévé tette, de a hercegnéjévé nem akarta. Sötétebb, felnőttebb a történet és ez jót tett neki. Még akkor is, ezt díjaztam, ha különben nagyon nem állnak össze a részletek.

Számolunk kicsit? Az átok működése szerint Rhen és Grey fölött nem múlik az idő, ahogy egy lány elbukik, az átok mindent visszaállít. Sérüléseket, életkort is a kezdőpontra. Egy szezon általában 3 hónapig tart – és már többszáz volt. Nem az egész királyság, csak a kastély van így visszapörgetve, különben telik az idő. Vagyis, hosszú évek kellett, hogy a királyságban elteljenek. És a népnek nem tűnt fel, hogy a királyi család felszívódott? Vagy az, hogy a herceg maradt 18 éves – miért nem lepődik ezen meg senki, ha kb. 40 év simán eltelt? Nem áll össze az idő. (Tudom, részletkérdés, de ezeken szoktam fennakadni.)

A másik, hogy világok közti átlépéssel egy mai lány kerül át a mesevilágba. Ez hoz magával humort. Nem pont az én humorérzékemre írva, de működött.

A Harcos, megtört szívben már nincs meg a mesealap, és Kemmerer szenved is, merre haladjon. Korábban Rhen és Harper volt a kiemelt szereplő, most Grey és Lia Mara lesznek azok. Nekem Grey a szimpatikusabb a fiúk közül, és mégis. Nagyon sokáig tart, amíg tényleg elindul a történet és túlzottan szenvelgős az egész. Itt a szereplők nem cselekednek, hanem sajnálják magukat, a többieket, a világokat. Sokkal érzelgősebb, unalmasabb ez a rész. Nagyjából egyforma hosszú a két kötet, de a másodikban nem tudom fele annyi cselekmény belekerült-e.

Kevés szereplőt mozgat mindkettő. Megvan a kiemelt páros, akik küzdenek az országért, közben meg szövődnek a szerelmi szálak. Még párhuzam is van közöttük: Rhen a tervező, Harper a cselekvő. Grey, aki a helyzetre reagál és ténykedik, Lia Mara kisakkozza magában a tervet és ő inkább stratéga. De van olyan hasonlóság is, amit röhejesnek érzek. Egyik páros se mondja ki, hogy egymásba szerettek, hanem a ’beléd tudnék szeretni’ állapotban látják magukat. Szerencsére az elején bedobott Grey – Harper – Rhen szerelmi háromszöget nem írta meg Kemmerer, váltott, nagyon nem szeretem a szerelmi háromszöges történeteket.

De, a szereplők. Ez a négyes, akik legjobban meg vannak írva. Mindenkinek megvan az alap természete, és azon nem tudnak változtatni. Legfeljebb arra jönnek rá, hogy miképpen hasznos az, amilyenek. Nem túl mély senki sem, bár Kemmerer igyekszik olyan tragédiákat adni nekik, amiért modernek, és lehet velük azonosulni. Harper kapott egy vele született rendellenességet, amit emelt fővel visel. Rhen gyászolhatja a családját, akiket megölt. Lia Mara végig azt hallotta, hogy nem elég jó – az anyja tett róla, hogy az önbizalma nulla közeli legyen. (Erről eszembe jutott, mennyire röhejesnek éreztem, amikor Grey azon ájuldozik, hogy Lia Mara erős is, el tudott húzni egy szarvast. Bennem nagyon nem olyan hercegnő képet fest ez, ami tetszene, pláne, hogy a lány az eszes a kettősükben.) Grey pedig gyötrődhet a kétféle hűség között. Mindkét kötetben van egy-egy kiemelt mellékszereplő is, hogy ne csak a páros beszélgessen meg köröttük forogjon minden, pedig lényegében az történik.

A cselekmény jobb az első részben – az érzelmileg sincs túlfeszítve, ha a világban akadnak is logikai furcsaságok. A másodikban kevesebb és unalmasabb a cselekmény, cserébe érzelmesebb és több a lelki betekintés. Mivel én a cselekményt szeretem jobban, a kalandokat és a haladást, messze jobban éreztem magam az első olvasásakor.

Mindkettő szórakoztató regény és a fentebb már feszegetett, közhelyes üzeneteket tudom kihámozni: becsüld magad, ismerd meg a képességeid és hozd ki belőle a legtöbbet. A gyengeség sem szégyen, lehet pl. testi hibával is teljes életet élni.

Könnyen olvashatóak, egységes a stílus. Ahogy már írtam, nem irodalmi érték van benne, hanem szórakoztató ifjúsági.

Egy rész még van vissza, érdekel is, az magyarul jön-e. Mert a másodiknak jó cliffhanger van a végén. Igaz, az elsőé se volt rossz.

Kemmerer: Átoktörő 1-2. – Mint YA fantasy: 65% ígéretes kezdet, jól feldolgozott elemek után túlírt és ötlettelen.

Szubjektíven: 55% az első kötetet szerettem, de a folytatás unalmasabb – annak ellenére, hogy abban főszereplő a számomra szimpatikusabb testvér.

A minőség jóval azután is emlékezetes marad, hogy az árat elfelejtik.

Lépj tovább! Ne nézz vissza! Sírj, ha muszáj, de hajrá!

Visszatekintve egyértelműnek tűnik a siker képlete, de vajon másolható-e?
– Nem hinném – felelte Suzy Menkes, az International Herald Tribune köztiszteletben álló divatkritikusa. – Kell lennie egy mágikus összetevőnek. Olyan ez, mint egy hollywoodi film: lehet, hogy az embernek jó a forgatókönyve, és megvannak hozzá a megfelelő sztárok is, mégsem lesz mindig kasszasiker. Néha működik, néha meg nem.