A Millennium regények a skandináv krimik etalonjai.
A tetovált lány, mondhatni, fogalom lett. Nem meglepő, hogy már nem is egy film készült arról, hogy a nehéz gyerekkorú, öntörvényű Lizbeth szövetkezik a szintén öntörvényű újságíróval és egy család sötét titkait tárják fel, köztük családon belüli erőszakot, nácizmust, gyilkosságot és sok erőszakot.
Az amerikai változat a sztár verzió, de a svédek is megalkották a saját verziójukat.
Állandó harcos, orvosi rendellenes, osztódó.
Molly kisgyerekkorától kezdve szabályokat betartva kell, hogy létezzen. Nem nagyon mehet ki a családi házból, és a vére több mint veszélyes. Hamar megtanulja, ha megsérül és vérezni kezd, hamarosan megjelenik legalább egy 
másik Molly. Ezek a mollyk azonban nem békés teremtmények: ha kis ideig azok is tudnak lenni, eluralkodik rajtuk a gyilkos ösztön és az eredeti Molly életére törnek. A lány harcolni és lőni tanul, valamint sebet ellátni és fertőtleníteni. A szülei pedig gondoskodnak a többi mollyról. Ahogy kamaszodik, szeretne több mindent kipróbálni. Kimenni a farmról, egyetemre járni, szerelmesnek lenni. A mollyk azonban mindig a nyomában vannak és egyre agyafúrtabbak. Miközben Molly egy bizalmasra talál, megoldást próbál keresni, szembe kell néznie azzal, hogyan kezdődött mindez és mit tesz azokkal, akik fontosak a számára.
Ez a könyv nagyon tetszett. Annyira dicsérték, hogy magasak is voltak az elvárásaim, de meg is tudta őket ugrani. Határozottan érdemes rászánni az időt – ami nem is sok, mivel egy kisregényről beszélünk, alig hosszabb 100 oldalnál.
De, először is: remek lett a borító. Hatásos és egyszerű egyszerre, miközben a cselekményhez is illik. Szeretem az Agave borítóit, ez is több mint megfelelő. Hangulatos és kifejezi, miről fogunk olvasni benne.
Másodszor, nagyon húzott előre a cselekmény. Bár előzetesen volt olyan félelmem, hogy emlékeztetni fog a testrablós meg klónos történetek sokaságára, amiket ismerek, de egészen eredeti volt ez a sztori. Meg tudott lepni nem egy váratlan fordulattal – Molly szüleinek halála abszolút ilyen, de említhetném a szeretői sorsát is. Az nagyon durva, amilyen sors jut nekik, és ahogy ezzel szembe kénytelenek nézni – és végig izgalomban tartott mi jön még. Molly a középpont, de körötte vannak fontos emberek, és Molly nagyon is hatással van az életükre. Ahogy azt a folyamatot megfogja, hogy befolyásolja a köröttük levők életét, ahogy ők is arra kényszerülnek, hogy alkalmazkodjanak. Különben jellemző, hogy a nagy szerelem egy tudós lesz. Ki más tartana ki mellette mindezek mellett is, amikor csak kérdéseik vannak, válasz nélkül. Lehet gyereke, milyen a mollyk intelligenciája? Kisregény, rövid, talán egyszerűbben vezetett a cselekmény, de minden oldalt nagyon pörget előre Thompson.
Ebből jön is, hogy nagyon el van találva a szerkesztettség. Nincs üresmenet, ami bekerült, az jelentős. Legyen az akció, érzelmes rész, vagy valami egészen más. Szerettem is, hogy egyszerre tudott izgalmas és cselekményközpontú lenni, miközben Molly lelki fejlődését és a harcát is leképezi. Építi a hősnőjét, egy utat mutat be vele is.
Horrorként is nagyon működik, több oldalról is. Egyrészt, megvannak az ijesztő jelenetek és a hangulat. Vannak itt nagy vérfürdők, és sok olyan jelenet, amibe belegondolva az embert a hideg rázza. Másrészt, lélektanilag is megvan a sokkolás. Molly számára a mollykat feldolgozni… Mert Thompson nem érte be a puszta cselekménnyel, lélektanilag is felépíti, fejleszti a hősét, így pontosan érthető, hogyan jut el a végére oda, ahova.
A vége – az is olyan, mint egy jó horroré. Valami véget ér, de az valami másnak, talán rettenetesnek a kezdete is.
Vagyis, jó a sztori, jól megírt a hősnő, olvastatta magát és jól szerkesztett, a külcsín is rendbe. Már csak azon töröm a fejem, a 2. rész milyen lehet, mert ennek bizony szép, kerek és remek vége lett. Amilyen egy ilyen történetbe kell.
Thompson: Molly Southbourne ezer halála – Mint horror: 100% lehet folytatni, egyszerre borzongat és le is köt, karakteres hősnővel.
Szubjektíven: 95% meg tudott lepni, több szempontból borzongatott és ült a vége is. Tetszett.
Eddig mindig azt hitte, hogy általában a világ nyomasztja. De nem a világ nyomasztotta, hanem az emberek. A világban, úgy tűnt, lehet élni. (Süskind: A parfüm)
Egyszer már minden történetet elmeséltek. Magunknak meséljük őket, ahogy azok, akik valaha éltek. És akik élni fognak. Csak a nevek változnak. (Sanderson: Tündöklő szavak)
Bárki mondta is, hogy pénzért bármi megvehető, igaza volt. Azt azonban kicsit kevesebb ember tudja,hogy a neten minden elintézhető.
Mondom, minden. (Hidasi: Keresés)
Ez az emberiség sajátossága. A legjobb dolgokból is tudunk fegyvert formálni. (Borbás: Zárva)
Az emberi természet nagyjából mindenütt egyforma, Sir Henry. (Christie: Holttest a könyvtárszobában)
– Nem kellett volna ezt csinálnod! – szólalt meg végül. – Varázslatot. Az apámon.
– Jobban örültél volna neki, ha megölöm? – kérdezte Nick.
Harvey szóhoz sem jutott.
– Igen? – faggatta Nick. – Csak mert megtehetem.
– Nem! – rivallt rá Harvey. – Nem akarom, hogy megöld az apukámat. Ő az apukám! Miért is… miféle kérdés ez? (Brennan: A káosz leánya)
Nem a megélés, a feldolgozás az, ami kegyetlenül nehéz. (Hidasi: Keresés)
– Milyen az ellátás? – kérdezte látogatója.
– Uram? Hiszen egy világló börtönben vagyok!
Dalinar szája mosolyra húzódott.
– Én is úgy látom. Nyugodj meg, katona! Ha utasítottalak volna, hogy egy hétig őrizz egy szobát, akkor megtetted volna?
– Igen.
– Akkor vedd úgy, hogy ez a kötelességed! Őrizd ezt a szobát!
– Gondoskodom róla, hogy illetéktelenek ne lophassák el az éjjeliedényt, uram! (Sanderson: Tündöklő szavak)
Háborút túlélő, családba kapaszkodó, zenés.
A Szpilman zenész család volt. A három gyerekből kettő ezzel foglalkozott, a lány választotta egyedül a jogot a hangszerek helyett. Wladyslaw tehetséges zongorista volt, aki a Rádióban volt állandó zongorista. Koncerteket adott, vagy éppen a kísérő zenét szolgáltatta. Ő sem, a család sem, a lengyelek sem voltak felkészülve arra, hogy a németek megindulnak és elfoglalják Lengyelországot. Krakkó is az övék lett, és a család abban reménykedett, hogy ugyanerre nem lesznek képesek Franciaország ellen – tragédia is volt, amikor megjöttek a hírek: Párizs
elesett. Zsidó családként egyre több atrocitást kellett elviselniük, és fokozatosan vettek el tőlük mindent. A munkahelyük, a ruhájukra varrt csillaggal megjelölték őket, ahogy azzal is, hogy hajlonganiuk kellett minden német előtt. Majd jött a gettó, ahol sokkal többen kellett, hogy éljenek, mint ahány ember befogadására alkalmas volt a terület. Kényszermunka, állandó rettegés várt rájuk, de még így sem voltak képesek elhinni, hogy ennél rosszabb is jöhet. Míg el nem kezdték felszámolni a gettót – Wladyslaw a családdal tartott volna a végsőkig, de kirántották a sorból. Meneküljön. De hogy lehet túlélni a hideget, a magányt, minden elvesztését egy haldokló, megrontott városban?
Annyi holocaust regényt olvastam már, hogy néha azt hiszem, már immunis vagyok a tragédiákra. De még mindig szíven tud ütni, hogy mit tettek egymással az emberek: egyesek hogyan aljasodtak le, míg mások segíteni próbáltak. Mert nem csak a bűntettekre kell emlékezni, hanem azokra is, akik a saját életüket kockára téve nyújtottak segédkezet.
Ebben a történetben mindkét oldal megvan: az ártók és a segítők is.
Szpilman történetében az is tetszett, ahogy végigvezet a vele történteken. Nem akar direkt az érzelmeimre hatni, nem éreztem úgy, hogy meg akarna siratni. Tényszerűen, lineárisan elmeséli az emlékeit. Meglepően tartja a távolságot érzelmileg, pedig bőven lenne mit ragoznia. Amikor a családjának el kellett mennie nélküle. Az a nagy magány, amikor bujkált. Hogy eljutott arra a pontra, hogy öngyilkos legyen, csak szerencséjére/balszerencséjére a tabletták már nem voltak hatásosak. Nem az érzelmeit mondja el, a tényeket és az eseményeket. Az olvasó teheti bele pluszba, hogy ez milyen érzés lehetett.
Értékeltem benne, ahogy a varsói gettó története is kibontakozik belőle. Krónikája ez a mindennapi életüknek, annak a rajza, ahogy a németek viselkedéséből az is lekövethető, mi történik a fronton. Tele van kis életképekkel, és megelevenedik az a világ. Elsősorban a családtagok alakja rajzolódik ki élesen, de a közösség jellegzetes alakjai is helyet kapnak benne. A rosszra készülő pesszimisták, a reménykedők, az üzletelők, és sokan mások.
Ahogy a családjának is szép emléket állít a szerző. Süt a lapokról, mennyire összetartoztak és mit jelentettek egymásnak. Nem véletlen, hogy Wladyslaw is inkább a halálba ment volna velük, mint hogy éljen egyedül, amikor kirántották a sorból a vagonra rakáskor. A szülők, a fivér karaktere ragadott meg legjobban. Ahogy a zenébe kapaszkodnak, vagy, ahogy még az egyre rosszabb körülmények között is keresik a fejlődés lehetőségét. Egy zenész, aki a kényszermunkát képes úgy felfogni, hogy legalább ezt is megtapasztalja és beépítheti a játékába… Az a soha fel nem adás…
Mindez csak tragikusabb attól, ha hozzáolvassuk a szerző fiának sorait, aki a kötetből tudta meg, mi lett a nagyszüleivel. Mert otthon erről nem lehetett beszélni.
Plusz: a kiadás is szép, kifejezőnek érzem ezeket a régi, tört, megviselt billentyűket.
Szpilman: A zongorista – Mint memoár: 70% tényszerű, érzelmileg távolabb van, de ettől sajátos ereje van és láttat.
Szubjektíven: 65% az életképek, a család összetartása olvastatta – nézhetem már a filmet is.
Híres emberek életrajzára mindig van piac. A sztárokéra még talán jobban is, mint a történelmi munkákra, de 
mindkettőre bőven akad példa a boltokban.
Ami jelenleg felkerült a kívánságlistámra, az a Zöldlámpa. Az Oscar-díjas Matthew McConaughey mesél benne az életéről, megragadott és kihagyott lehetőségekről. Nagyon jókat hallok róla, szerethető olvasmánynak írták le nekem, ahol a szerző nem osztja az észt. (Állítólag azt a csatornáján teszi.)
Nyáry Krisztián anekdotákat, érdekességeket és kevésbé ismert tényeket gyűjt nekünk már sokféle emberről. Híres nők, festők és múzsáik, történelmi tablók. A kezdet az íróké volt: Így szerettek ők. Sok tekintetben igényes kötet, üde színfolt a palettán, amely közelebb hozta nagy költőinket és íróinkat, 
szép képanyaggal és olvasmányos stílussal.
Richards és Langthorne az egyike a szerzőknek, akik Freddie Mercury életével és művészetével foglalkoztak. Tények, anekdoták, botrányok, mélypontok és sikerek, regényesen és olvasmányosan. Külön értékeltem, amikor a dalok háttértörténete is kiderült a Bohém rapszódia kötetből.
Isaacson is nagy fába vágta a fejszéjét. Akiről ő írt, forradalmi informatikusnak számított,
miközben legendásan nehéz ember hírében állt. Ki volt Steve Jobs? A szerző egyaránt megmutatta, hogyan épített egy legendás márkát, melyik termék miért forradalmi vagy éppen mi volt a gond, miközben a magánélet titkait is feszegeti.
Hillenbrand is nagyívű történeteket jegyez. Nagyon szerettem a világválságot és egy nyertes ló történetet feltáró munkáját, de életrajzi témába jobban illik tőle a Rendíthetetlen. Zamperini problémás, nyughatatlan olasz amerikaiként sok fejfájást okozott a családnak, de a futás megmentette. Bajnok alkat volt, akinek komoly olimpiai esélyei is lettek volna. Csak jött a világháború. Katonaévek és japán hadifogság – ahogy a pályán, Louis ott sem adta fel.
A sor pedig nem törik, tele vannak a polcok életrajzokkal. Válogathatunk.
Hatalmi harcos, mágikus, régi varázst életre keltő.
Kaladin elérte a célját, megmentette a hidász csapatot. Dalinar fényúr kiváltotta őket, és testőrévé emelte őket. Kaladin pedig igyekszik megfejteni, hogy Dalinar az egyetlen megbízható nagyúr, vagy ő is el fogja árulni, ahogy eddig mindenki tette. Most különösen sokat veszíthet: ráébredt, mi mindenre lehet képes a viharfénnyel. Dalinar pedig nagy terveket sző: a látomásaiból tudja, hogy olyan vihar közeleg, amely elpusztíthatja a világukat. Vissza kell hoznia a Tündöklőket, ha esélyt akarnak maguknak. Első lépésben gyengíteni kell a politikai ellenfeleket és szövetségeket kovácsolni. Adolin feladata lesz párbajokban szilánkokat nyerni, miközben a titkos jegyese, a tudós hajlamú Shallan is a rejtélyt kutatja, mi történik a fennsíkon és mit tehetnek az emberek.
Ki se akarom számolni, hány oldal volt a két kötet együtt, de nem is fontos. Falni lehet az oldalakat, annyira kalandos a történet. Nagyon kevés az olyan rész benne, amivel egyelőre nem tudok mit kezdeni.
A fő szál ott folytatódik, ahol az előző kötetben abbamaradt. Fontos is ismerni az előzményeket, mert Sanderson tovább bővíti a Tündöklők mitológiáját, és nem lehet érteni, ha már alapból nem vagyunk tisztában az olyan fogalmakkal, mint a szprenek.
A történet izgalmas, és még a mellékszálakon is le bírtam rágni a körmeim. Nagyon szerettem Adolin párbajait, az utolsó különösen parádésra sikeredett. Sanderson nagyon tud harci jeleneteket írni.
Adolin különben is a kötet nagy és kellemes meglepetése számomra. Szeretem a humorát, a magabiztosságát, ahogy kiáll a családjáért és azt, hogy azért ő sem az a makulátlan lovag, amilyennek az apja gondolja. Jó páros
lettek Shallannal, bár van némi félelmem egy esetleges szerelmi háromszög miatt – de az eddig olvasott Sanderson kötetek miatt remélem, hogy nem ebbe az irányba akar elmenni a szerző.
Kaladin alakja is tovább fejlődik, és most egy különösen nagy lépést kell tennie, hogy az a Hős lehessen, akinek Dalinar reméli. Miközben izgalmas, ahogy az erejét tanulja használni, ahogy a testőrséget felállítja és védi Dalinart a családjával, komoly belső dilemmái vannak. Nagyon nem könnyű a lecke, ami rá vár. Le kell számolnia az előítéleteivel és gyűlöletével a fényes szeműek iránt és meg kell tanulnia, hogy a helyes cselekedet nem csak az, hogy a számára kedveseket védi. Azokat is, akiket nem szeret, óvnia kell, ha az a helyes.
Közben meg epikus is, mert közeledik egy nagy vihar és az egész világuk a sorsa a tét. Mindenki egy nagyobb cél felé halad, és imádtam, ahogy összeállnak a kis részletek. Felsorakoznak a kis és nagy ellenfelek, szövetségeket kovácsolnak, meg a nagyobb erők is működésbe lépnek. Fokozatosan gyorsul a tempó és nagy végjátékot kapunk, olyan ponton abbahagyva a történetet, hogy már olvasnám is tovább.
Sanderson szórakoztatóan és filmszerűen ír. Szeretem, ahogy az embereket, a csatákat, vagy éppen a helyszíneket mutatja be. Láttatja velem – az különösen nagy dicséret, hogy szeretem a csatajeleneteit is. Sok szerzőnél ez a gyenge pont, de nála ez is a helyén.
Tényleg csak annyi a bajom, hogy vannak közjátékok, olyan szereplőkkel és történésekkel, amelyekkel nem tudok mit kezdeni. Egyszer biztos a helyére kerülnek azok a jelenetek is, én még nem tartok ott.
Várom a következő köteteket, továbbra is szeretem e sorozatot.
Sanderson: Tündöklő szavak – Mint fantasy: 95% nagyívű, ami egyszerre hoz szórakoztató kalandokat és epikus átívelést.
Szubjektíven: 90% a közbeeső betétek, még mindig érthetetlenek, de különben faltam.
Október
18. Baldacci: Egy perccel éjfél előtt - krimi 3,5
19. Easton: 44 fejezet 4 férfiróé - erotikus 4
20. Süskind: A parfüm - horror 4,5
21. Christie: Holttest a könyvtárszobában - krimi 4
22. Brennan: A káosz leánya - YA fantasy 4
23. Bendis: Jessica Jones Alias 3. - képregény 4
Hidas: Keresés - thriller 1,5
24. Borbás: Zárva - romantikus 2
Henao: Mrs. Escobar - memoár 3,5
A héten volt pár jó könyves akció, remélem, sikerült beszerezni mindenkinek jó olvasmányokat a téli hidegekre! :)
Életutas, bűnvilágos, házasságos.
A férje Tatának becézte, és igyekezett távol tartani az élete sötét oldalától. Ha Victoria próbált segíteni vagy ebbe-abba beleszólni, mindig azzal a fallal szembesült, hogy ő csak a feleség volt. Pablo Escobar felesége, ennek 
minden előnyével és hátrányával. A férje ragaszkodott hozzá, két gyermekük született és elképesztő gazdagságban éltek. Ugyanakkor bujkálniuk kellett, amikor fordult Escobar szerencséje. El kellett viselnie, hogy a férje körül óhatatlanul sok a gyönyörű nő, és Pablo nem is mondott nekik nemet. Szembesülnie kellett azzal, hogy miből élnek és ennek mi az ára. Mikor özvegy lett, a drogbárókkal kellett farkasszemet néznie és alkudnia a maga, a családja életéért. Akkor is, ha a saját rokonaik tettek keresztbe nekik. Végül, mikor már a fia is megírta az emlékiratait, Mrs. Escobar is tollat ragadott.
Talán nem én vagyok az egyetlen, aki Narcos nézőből lett Escobar életével kapcsolatos könyvek olvasója. Mi a valóság a legenda és a popkultúra mögött? Ez a kötet a feleség szemszögéből meséli el Pablo Escobar történetét.
Nagyon gondosan szerkesztett memoár ez, aminek már-már hibája is a szerkesztettsége. Mivel regényszerű, én díjaztam volna az időbeli lineáris elbeszélést. Megismerkedés, udvarlás, házasság, vég és Escobar után. Ehhez képest itt össze-vissza ugrálunk az időben, attól függően, melyik fejezet miről szól. Már alapból Escobar halálával nyitunk, és közben is igaz, hogy nagy ugrások vannak ide-oda az időben mindkét irányban.
Persze, ez is rendezési elv. Minden fejezetnek megvan a témája, és tesz hozzá a nagy képhez. Csak éppen nem vagyok azzal kibékülve, amikor Escobar haláláról olvasok, utána meg a fiatal 24 évesről, aki nagyban udvarol. Plusz, némelyik fejezet el is tér a kijelölt témától. Van egy, ami Escobar szeretőit taglalja. Ehhez képest ez az, amely a legtöbbet elmondja a házasságáról és a feleségével való intim kapcsolatáról.
Mivel memoár, és jóval az események után íródott, nagyon erős benne a reflektálás is. Valahol még viccesnek is találtam, ahogy Victoria minősíti Escobar kialakult legendáját, vagy éppen Virginia Vallejo memoárját, amiből film is készült.
Furcsa az is, hogy a szeretők kapcsán éles tud lenni a nyelve, de mennyire nem vállalja fel, hogy Escobar szörnyeteg is volt, és miket tett. Itt végig éreztem egy hárítást: naiv fiatal, szinte kamasz voltam, mit tudtam én erről? Azt se tudtam, mi az a kokacserje. A kis gonosz énem ilyenkor úgy visszakérdezne, hogy mit gondolt, miből lettek millióik, majd milliárdjaik?
Nincs benne kritika a férje ellen. Azt próbálja elmesélni, miért nem hagyta el és tartott ki mellette minden ellenére, de olyan abszurd ez a mai, modern fejemmel – nekem már ott fennakadt a szemem, hogy egy 24 éves egy 13 éves lánnyal randizik, szexel és úgy elviszi abortuszra, hogy a lánynak le sem esik, mi történik éppen. Vannak olyan sztorik, hogy simán aláírom, Victoria is áldozat volt, de akkor miért ez az alázatos hang?
Ha már memoár, az sem tetszett, hogy nagyon sok a más története benne. Mivel Victoria ki volt zárva a férje életének nagy részéből, hogy ezekről tudjon írni, interjúzott és kérdezgetett régi ismerősöket. Ettől már nem is annyira memoár, és veszít a személyes hangból, hallomás.
Túl sok szörnyűség van benne, hogy szórakoztató lehessen, de a legtöbb fejezet anekdotás és jól olvasható. Bár a némileg mentegetőző hang zavar, sokszor tud őszinte is lenni, és valóban mutatni valami mélyebbet és igazit.
Voltak vele gondjaim, de összességében érdekes volt, nem bántam meg, hogy elolvastam.
Henao: Mrs. Escobar – Mint memoár: 60% érdekes, szerkesztett és igyekszik sokat mondani.
Szubjektíven: 50% zavart az idősíkok közti ugrás, és rengeteg a mástól átvett történet is.
Karanténos, jövőbeli, szerelmes.
Michelle túlélt egy szörnyű balesetet gyerekként, felnőtt és most kész harcolni azért, hogy a jövő generációja szülessen és ismerhesse az anyai értintést, esetleg valami intimebbet is. Az állásinterjúja egy modern épületben lesz, ahol liftek viszik fel és irányítják az embereket. Ő egy férfival tart felfelé, amikor az épület karantén alá kerül. Ha már megvan a baj, annyi vigasza lehet, hogy Bruce az épület tervezője, és olyan előjogai vannak, amely neki
is megkönnyíti az elkövetkező két hetet. Miközben az MI féltékenységből igyekszik szabotálni a nőt, Michelle és Bruce között egyre gyengédebb szálak szövődnek. Bezárva, egymással, olyan közelségbe kerülnek, melyet a nő még soha nem élhetett át. Kész tehát tovább harcolni, hogy ezt megtarthassa és ne kelljen elbúcsúznia tőle a férfival együtt.
Negatív leszek, de most nagyon nem sikerült ráhangolódnom erre a regényre. Vártam valami eredetibb tartalmat, de annyira szimpla romantikus regényt kaptam, hogy nem egyszer le is tettem és közel álltam, hogy félbe is hagyjam.
Az alaptörténet nagyon egyszerű. Két ember, akik kezdetektől vonzódnak egymáshoz, közös karanténban találják magukat és felcsapnak az érzelmek. Az ilyen sztorikat már nem találom hitelesnek. Itt sem hittem el, hogy ez a két ember tényleg megismeri és megszereti egymást. Szexuális feszültség meg hasonlók, rendben. De szerelem? Azt nem éreztem benne. Eleinte közös jelenetük se nagyon volt, hiszen még a karanténban is tartani kellett a távolságot.
Untam. A szerelmi szálat leszámítva alig történik valami, és a beletett plusz elemek némelyike is komolyan idegesített. Bruce az épület és az MI tervezője – a halott neje volt az alap, és az MI az elejétől féltékeny Michelle-re. Még próbálja szabotálni is a nőt. Ennél csak azt találtam borzalmasabbnak, amikor a művégtagok idézőjelesen önálló életre keltek, aztán elkezdték tapogatni a másik fél testét.
A regénybe tett szexualitás amúgy is több helyen gúnykacajra fakasztott – Bruce merevedése rendszeresen feszülő vágyaként van megnevezve. Elsőre is csak vigyorogtam ezen a kosztümös regényes megfogalmazáson, de sokadszorra már inkább irritált. De azt sem tudom elképzelni, hogy Bruce gyönyörűnek látja a nőt a fél kezével és fél mellével. Mondjuk, a jövőbeli idő miatt el tudnám hinni, hogy változott a testkép felfogás, de akkor is… (Bruce egyik keze is művégtag, ok. De fél mell? Miért nem plasztikázták meg?)
A szereplők sem lettek különösebben szimpatikusak. Ez részben abból is fakadt, hogy nagyon úgy éreztem, hogy a mostani szerelmi száluk körül forog minden. Az kiderül, hogy egymásért meddig mennének el, de más nem nagyon. Pedig az érdekelt volna, aki megélte az átmenetet is, mint Bruce. Nem egyszerre lett tilos az érintés és kellett tartani a távolságot.
Végül, az üzenet átjön és a vírus tematikához is nagyon megy. Abban vannak ötletek, milyen lehet egy teljesen érintésmentes világ. Az is átjön, hogy mennyire fontos az érintés és az emberségünk veszítjük el, ha lemondunk erről. Csak éppen a körítés… Miért kellett még egy terhességet is beleerőszakolni a végére? Azon túl, hogy az egyik legnagyobb nyálregényes klisé, ide nagyon nem is illett ide. Nem az lenne a logikus, ha előbb kiharcolnak valamit? Tiszta Fortress, ahogy azt várják, hogy a terhes nőt begyűjtsék. Mert azt el nem hiszem, hogy ők lesznek a kivétel a szabály alól, és hagyják őket babázni.
Szerettem volna szeretni, de ezt nem tudom. Sokkal inkább romantikus regény, mint disztópia vagy elgondolkoztató a ma korának szánt üzenettel.
Borbás: Zárva – Mint romantikus: 45% két szereplőre szabott, szenvedéllyel telített történet, aktuális háttérrel.
Szubjektíven: 10% nem szerettem meg a szereplőket, nem drukkoltam nekik és csak románc.