Tengeri utas, madarakat követő, bolygó változásával és saját sorssal szembesülő.

Franny Lynch magányos kutatóként a sarki cséreket figyeli meg Grönlandon. Hármat sikerül befognia és jeladóval ellátnia is. A terve, hogy követi őket hosszú vándorlásuk alatt, amely a Déli-sark felé tart. Ez az utolsó madárpopuláció a világon, és minden jel arra mutat, hogy ez lesz az utolsó vándorlásuk. Túl kevesen maradtak, túl kevés út közben az élelem, túl sok a viszontagság az úton. De az ösztön hajtja őket, menni fognak. Franny hajóskapitányokkal tárgyal, és kénytelen alkut kötni. A madarak meg fogják találni a még meglevő halrajokat, és egy halászhajó a nyomukban gazdag zsákmányt remélhet. Talán az utolsót a világon. Franny odavezeti őket, csak kövessék a madarakat. A madarak indulnak, Franny a halászokkal a nyomukban jár, míg a saját múltja is kísérti napról napra.

Nem tudom eldönteni, jókor vagy rosszkor talált meg ez a regény. A szokottnál is érzékenyebb vagyok arra, ha egy történetben az állatokkal történik valami. Erre a kezembe akad egy könyv, amiben már szinte állat sincs, mert sorra halnak ki. Az emberiségnek hála. Nagyon mélyen megcsapott a regény lefestette magányos, elcsendesülő világ képe, és gyűlölök is belegondolni, hogy már ide tartunk.

McConaghy cli-fi története a nem túl távoli jövőben játszódik, szinte azt mondanám, hogy holnapután. Fogja a ma már zajló folyamatokat, és elvisz az utolsó előtti pillanatra. Ahol a legtöbb faj már feladta, nagyon kevés állat él már csak szabadon. Az élőhelyek pusztulása, a kizsákmányoló vadászat, a globális felmelegedés – az ember elintézte pár év alatt, amit az evolúció évezredek alatt hozott össze.

A konkrét történet egy utolsó madárvándorlás követése, de nem ez az, ami megérintett benne. Pedig vannak nagy jelenetek, csendesek és mégis halálosak: amikor a halászok ténylegesen szembesülnek vele, hogy ezek az utolsó csérek. Most elrepülnek, és nincs tovább. De, ami szíven szúr a könyvbe, ahogy a visszaemlékezésekkel leképez kb. 15 évet és a közben végbement hatalmas változást. Ahogy kihal a bolygó állatvilága, ahogy magán szervezetek próbálkoznak, a kormányok szokás szerint későn kapcsolnak. A folyamat, ahogy az emberek közönye csendes tömegmészárlást okoz.

Közben ez egy lélektani regény is, mert az út nem csak cli-fi vonatkozásban utazás. Franny belső útja is, aki a gyászával küszködik. A végére pontosan kiderül, hogy igazából miért vállalkozott erre az útra. Ki volt ő, mi mindent vesztett el és miképpen vezekel. McConaghy eljátszik azzal, hogy nagyon apró adagokban fedi fel a nő történetét, inkább a lélektani részre összpontosít, amit egyre mélyít az újabb ás újabb részekkel.

A lélektani részekkel ki is voltam békülve, a nő személyes fájdalma gyönyörűen összecseng azzal, ahogy az emberiség az állatok elvesztése miatt kellene, hogy ordítson a kíntól. Ami viszont nagyon nem tetszett, ahogy Franny kapcsolata a legénység tagjaival bonyolódik. Szerelemnek túlzás lenne nevezni, de van itt vágy, mély barátság és sokféle vonzalom. Máshogy is éli meg őket, de a legtöbbet feleslegesnek tartottam és zavart a történetbe kerülése. Igaz, Franny szerelmi életét egyik színen sem éreztem érdekesnek vagy hitelesnek. Még Niall iránt sem hiszem, hogy nagy szerelem fűtötte volna. Annyira belengi a nő egészét a tragikum, hogy szinte bevonzza, hogy valami elromoljon. Közben meg olyan betoldásokat kaptunk, hogy nem hittem a szememnek. Csak úgy, megjegyzésbe beszúrva egy elég durva szexuális visszaélés egy kiskorú ellen?

Nem az állatoknak kellene kihalni – az emberek érdemelnék azt a sorsot.

Korrekten meg is lett írva. Nem éri el azt a szépséget vagy lírát, mint amit Az éjféli égbolt, de ebben is megvan az igényesség. De az is simán lehet, hogy annyira átéreztem az állatok sorsát, hogy többet belelátok. A helyzet fájdalma biztosan benne van.

A konklúzió? Nem jó ma állatnak lenni. Később még annyira sem lesz jó. Aki kicsit is érzékeny a témára, ha elképzeli, ami a regény világában már valóság: tiszta horror.

McConaghy: Az utolsó vándorlás – Mint cli-fi: 65% kis cselekmény mögött egy nagy dráma átélhető átadása, személyes gyásszal fűszerezve – női regény is.

Szubjektíven: 55% az állatok története mélyen megrázott, Franny már kevésbé kötött le. Némely szálat kifejezetten zavarónka is találtam.

Emlékeznem kellett volna rá, hogy a halál, akárcsak az élet, a fiatalokhoz és szépekhez vonzódik.

A barátságot márványba vésd, a sérelmeket porba ródd.

Kosztümös, anyaságot megélő, gyermekért küzdő.

Bess édesanyja korán meghalt, és az özvegyen maradt apa nem tudott mást kitalálni, minthogy gyermekeit korán munkára fogta és magába temette a gyászát. A lánya segít, dolgozik, a fia azonban egyre inkább züllik. Mégis, egy napon Bess vallja be, hogy gyermeket vár. Nem mondja el, ki az apja. Megszüli a kislányt, de nincs módjában meg is tartani. Beviszi az árvaházba, be is veszik a kicsit, és felírják az adataikat. Ha az anyagi helyzete lehetővé teszi, haza viheti majd a kicsit, akinél az egyetlen emléket hagyja, amit a lány apjától kapott: egy fél bálnacsont szívet. Bess 6 évig spórol és tervez, hogy hazavihesse Clarát, és együtt dolgozhassanak tovább. Az árvaházban azonban döbbenten közlik, hogy már a beadása másnapján kiváltotta a kislányt. Bess a lánya nyomába ered – a véletlen is a segítségére van, de a kislánya hazatérte nem olyan egyszerű.

Ha választanom kellene, mi az, ami nekem egy könyvet olvasmányossá tesz, nagy valószínűséggel azt mondanám, hogy pereg a cselekménye, vannak meglepetések. Az, hogy ez krimi, romantikus vagy egyéb, már annyira nem lényeg. Egy jó sztori eladja magát.

Néha azonban rábukkanok olyan könyvekre is, amelyeket úgy érzek nagyon tartalmasnak és cselekményben gazdagnak, hogy nem is sok minden történik benne. Halls előző könyvében is volt már valami, de A lelenc nagyon jól tudta hozni ezt. A cselekményt össze lehet fogni 2-3 mondatban, mégis, megírva nagyon olvastatta magát.

Jól működik a kettős nézőpont: Bess, akivel nagyon könnyű azonosulni. Egy szegény, de rendes lány, aki mindent megtesz, hogy a családjának jó legyen és szereti a kislányát. Érzelemben gazdag, nőies nő. A másik oldalon pedig ott áll Alexandra, aki sok tekintetben az ellentéte. Az első jelző, ami eszembe jutna róla, a hideg. Bezárva tartja az életét – frappáns is a borítón a kalitka, valóban abban él. Szép, jómódú, de mintha meg lenne fagyva. Ahogy megy előre a történet, kiderül miért lett ilyenné, de vele még így is nehezebb azonosulni. Mintha érzelmi sivárságra ítélné magát – még akár hosszabban is elolvastam volna, ahogy erre rádöbben, és meg meri próbálni, hogy másképpen lehet-e.

Kevés dolog történik velük, talán 3 nagyobb irányváltás és cselekmény van az egész kötetben – mégis, ahogy megismerjük őket és a világukat, az kitölti és izgalmassá tudja tenni ezt a kevesebbet is. Nem éreztem úgy, hogy Halls keveset mondana.

Elsőre azt lehet leszűrni, hogy az anyaságról szól. Hányféleképpen lehet szeretni, és mi az, ami igazán kell egy gyereknek. Eszembe is jutott egy kísérlet, amiről tanultam egykor. A kis majomnak két drótanyja van: az egyik egy sima cső, de azon keresztül kap enni. A másik a szőranya, semmit nem nyújt neki, de szőrrel van bevonva. Hozzá lehet bújni. Mit gondoltok, a kicsi majom melyikhez ragaszkodott? Itt olyan volt, mintha Alexandra lenne a tápláló. Ami pénzért kaphatna, mindent megad Charlotte-nak. De egy érintés, egy ölelés? Kizárt. Bess szegény, de megéli és kifejezi az érzéseit és a lányát imádja. Persze, a regény ennél összetettebb képet ad, mert Alexandra sérült. Ő is szeret, nem érzéketlen, mint egy cső, csak éppen kifejezni nem képes.

De mesél ez a regény a korról is, szegény és gazdag ellentétéről. Nagyon szemléletes, amikor a doktor tart egy kis leckét a valóságból a lakásból ki se lépő Alexandrának. Nagyon érezni benne, hogy a gazdagok tesznek, amit akarnak. A pénz védőhálót jelent.

Halls jól is ír, át lehet élni a szereplők vívódásait vagy örömeit. Pl. Bess esetében, hogy az egykor szeretett és kedves, jólelkű bátyja milyen sebeket tud ejteni az árulásával, hogy meddig tud süllyedni egy ember és milyen rossz az is, hogy nem lehet segíteni neki, csak nézni. Érzelmileg bőven benne az a plusz, amit a cselekményből hiányolhatnék.

Kellemes meglepetés volt a regény, és Halls felkerült azon írók listájára, akiknek figyelek majd a megjelenéseire.

Halls: A lelenc – Mint női: 90% érzelmekben gazdag, erőteljes történet, ami bő cselekmény nélkül tartalmas.

Szubjektíven: 95% Bess és Charlotte a szívemhez nőttek, a végére Alexandrát is meg tudtam kedvelni, és mindenki helyzetét át lehetett élni.

Még a laptop javítása alatt olvastam, de hogy ne maradjon ki ez sem:

Alaposan meglepett ez a könyv. Egészen másról szólt, mint amit a fülszöveg és a cím alapján vártam. Még kicsit bajban is vagyok vele, hova sorolnám be. Női regény, némileg történelmi is, de azt hiszem, a lélektani és női vonal, ami legjobban megjelenik benne.

Az első sokk, hogy mennyire kevés a cselekmény. Adott egy nő, aki végre egészséges fiút akar szülni a férjének, és ezért mindenre kész. Akár egy olyan nőt is alkalmaz, akit boszorkánynak pletykálnak a környéken. Arról szól az egész, hogy Fleetwood akarja a babát, miközben sok minden miatt aggódik. A férje szeretőt tart, aki szintén terhes. Egy nem neki szánt beszélgetésből azt hiszi, könnyen bele is halhat a szülésbe. Végre van egy bábája, akiben bízik, erre az egyház meg akarja égetni. Tele van félelemmel, gondokkal és ez ki is tölti a kötetet.
A fura az, hogy ennek ellenére lekötött a történet és érdekelt, mi lesz még benne. Pedig a cselekményben sokkal gazdagabb történeteket szeretem, és sok minden volt is, ami miatt Fleetwood az agyamra tudott menni.

Akkor mégis mi a jó benne? Bár nem történelmi nagy kor, nincsenek is nagy történelmi személyek benne, a század hangulata és a hétköznapok megjelennek benne. Abszolút el tudtam hinni, hogy egy 17 éves feleség már a harmadik terhességét hordja és milyen félelmei vannak magával, a férjével kapcsolatban. A vallás megjelenése, a maitól eltérő meggyőződések és szokások – elringatott egy más korszakba.

Bár Fleetwood nem egyszer zavart azzal, ahogy kombinál és félreért dolgokat, jól meg van írva az alakja. Hihető női alak, csak éppen sok tekintetben kora gyermeke, amitől idegen is volt számomra. Pedig ő nem egy bigott alak, sokkal nyitottabb és elfogadóbb, mint a környezete. Lélekrajzi regényként szerettem ezt a kötetet.
Még a mellékszereplők is jellegzetesek, de alapvetően igaz, hogy a női alakok mélyebbek és élénkebbek, mint a férfiak.

Korrekten meg is van írva. Hangulatos, mesélős, ha nekem a cselekmény pörgetése nem csak egyszer hiányzott.

Ráadásul a kiadvány is szép. A borító, a kötet tartása – jó kézbe venni, ha nem is éppen egy 17. századi nő terhességének sztorija, amit olvasni vágytam.

Változatos, szerencsére találó, családos.

A házaspár nem volt gazdag, de szeretetben éltek, és amikor gyermekük született, a fiúcska is boldog, szép gyermek lett. Mivel a megélhetésnek az asszonynak is dolgoznia kellett, egy kosárba tette a babát, amíg kagylókat gyűjtött, hiába figyelmeztették, hogy egy tündér ellophatja a kicsinyét. Egy napon meg is lett a baj: egy hegyesfülű, ráncos gyermeket talált a kosárban a sajátja helyett: mit tegyen? (A halász felesége és a váltott gyerek) A szegény embernek három okos fia volt, akiknek biztosítani akarta a jövőt. Ehhez iskoláztatás kell, ami pénzbe kerül. A lelkét adta a pénzért az ördögnek. 20 év múlva jön az ördög, a fiúk pedig szakmájuk birtokában küzdenek az apjukért: a pap, az orvos és az ügyvéd. (Az ügyvéd és az ördög) Az egyiptomi szultán szörnyű jóslatot kap: 7 évig minden ügye balul sül el és szenvedni fog. Ha elzarándokol, csak maga, de ha nem, a családját is magával rántja. Remete lesz belőle, akire felfigyel egy gazdag ember. Már túl sokszor vált el a nejétől, nem veheti újra el, hacsak valaki más nem lesz előbb a nő férje. (Haszan szultán házassága)

Valahol lenyűgözőnek tartom, hogy milyen meséket mondanak a világ különböző tájain: még ha semmilyen kapcsolat nem is volt a népek között, egy-egy történet ismerős, több változatban is él, és része az emberiség közös mesekincsének.

Ez a kötet már csak azért is izgalmas, mert nem elégszik meg annyival, hogy összegyűjti a meséket. Minden mese után van egy kicsi, pár soros háttér – azért nem a gyerekeknek szánva, de felnőttként én érdekesnek találtam. Hol és milyen formában él még a mese, honnan származik a kötetbe bekerült történet.

Ugyanis ez egy átfogó mesekönyv, a világ minden részéről gyűjtve a történeteket. Szerettem is, milyen világos a koncepció és milyen elegánsan teljesíti ezt a feltételt. Mindegyikben valamiképpen főszereplő a család, és egyik sem egy hagyományos, szülők és gyerekek felállás. Van itt, amikor két özvegy királyné szeret bele egymásba, és az istenek adnak nekik egy gyermeket helyeslésük jeleként. Van, ahol az özvegy újra megházasodik, és a mostoha igyekszik beilleszkedni a családba. (Innen tudtam meg, mennyire ritkák a népmesékben a kedves mostohák. Itt megismerhetünk belőlük is párat.) Akad örökbefogadott gyerek nem egy, egymásba kapaszkodó árva testvérek, egy férj és több feleség, vagy éppen fordítva, egy nő több férjjel, fogadott testvérek és még sorolhatnám. De közös, hogy ezek jól működő családok lesznek, még ha egyes kultúrák olyan ötleteket is bedobnak, amelyek azért furcsák nekem. (Az oroszlán, aki emberi nőket vesz el és gyerekeik is lesznek…)

Mivel ennyire széles a választék, változatosak a mesék, annak ellenére, hogy a család mindegyikben fontos lesz. Ismerősebb, vagy idegen hangulat, de kalandos és tanulságos történetté kerekedik.

A kiadvány illusztrált, növelve a kedvem, hogy lapozgassam. Nem estek túlzásba: általában a mese legelején, a cím fölött van egy a lap negyedét, vagy kisebb részt kitöltő színes kép, ami a mese egy jellegzetes elemét emeli ki. Lehet az a felnőtt fiú lovagként, a lányt segítő kis manók rajza vagy éppen az alkut kötő ördög. Helyesek, jópofák, tetszettek.

Az sem mellékes, hogy szépen vannak elmesélve a történetek. Olvasmányos, kellemes – nem ez az utolsó Zalka Csenge Virág mesekönyv, amit kézbe vettem.

Zalka: Széltestvér és Napkelte – Mint mesekönyv: 100% gondosan szerkesztett, szép kiadású kötet, tartalmas mesékkel tele.

Szubjektíven: 95% egy-egy mese azért fura volt nekem, de szép és igényes kötet is, jó mesékkel tele.

Semmi sem tart örökké. A világ nem létezik. Nö-csa és Kitaj máshogy fordították a mondatot. Mindketten tévedtek, és mindkettejüknek igaza volt. Kétféleképp értelmezték ugyanazt az igazságot: a világegyetem egy éber álom, egy törékeny és változékony dolog, színek kavalkádja, amelyet az istenek kiszámíthatatlan szeszélye formál.

Lehet, hogy valójában senki sem fenevad. Lehet, hogy csak a gyilkosság során minősül át azzá. Először el kell venni a másik emberségét, hogy meg lehessen ölni.

Aki ki akarja kergetni a patkányt a házából, óhatatlanul össze fog törni pár tányért. Ez egy forradalom, nem pedig egy istenverte teadélután.

… a félelem és az imádat valójában ugyanannak az éremnek a két oldalát képviseli.

A főnix csak tüzet gyújtani tudott, oltani nem.

Háborús, erőbe beleőrülő, áldozatot hozó.

Zsin nehezen emészti meg, hogy Nö-csa elárulta, és mielőtt a megszálló országgal nézhetne szembe, egykori bajtársa és szerette ellen kell háborút vívnia. A helyzet elkeserítő: Nö-csa olyan technikai támogatást kap, amellyel nem tudják felvenni a versenyt. Ha Zsin mágiájára hagyatkoznak, akkor is ott van maga Nö-csa, aki van olyan erős sámán, mint a lány. Magának sem tetszik a megoldás, de kénytelen az egykori zsarnok császárnővel szövetségre lépni, hogy életre hívják az asszony triumvirátusát, a három erős sámánt, akik előtt nem volt, aki ellent tudott volna állni. Egyre elkerülhetetlenebb az is, hogy újabb sámánokat képezzenek ki, hiába Kitaj ellenvetése. A fiú Zsin horgonyaként folyamatosan tapasztalja, milyen kín és őrület, ha valaki sámánná válik. De győzniük kell – a népük szabadsága és jövője múlik rajta.

Ezzel e trilógia befejeződik. Szorosan összefüggenek, egy történetet mesélnek el – így nem érdemes kihagyni az első kettőt. Nem csak a fogalmai és a világa miatt, de a közvetlen cselekményben történtek is egymásra épülnek, nem igazán lehet érteni sem, ha valaki úgy gondolja, elég neki csak egy féltégla a háromból. Nem elég.

Mivel egy nagyon vastag regényről beszélünk, el lehet mondani, hogy nem egyforma intenzitással kötöttek le az események. Az elejét lassúnak éreztem, és sokáig tartott, amíg beindulnak az események. A sima háborúzás nem tudott lekötni.

Ám aztán jöttek azok a szálak, amelyek mozgatták az agyam: a triumvirátus életre keltése és a dilemma, hogy az megoldás lehet-e, ha egy másfajta szörnyetegnek adják a hatalmat. Újabb sámánok képzése és a dilemma: megoldás lehet, ha másoknak is át kell élni azt a szenvedést, ami miatt Zsin és Nö-csa is a drogok rabja lett? A végső támadás Nö-csa ellen, vele a dilemma: mennyi járulékos veszteség engedhető még meg? Az ország újjáépítése és vele a dilemma: mennyit ér a szabadság, ha közben mindenki éhen hal?

Talán ebből is látszik, hogy mindig van egy második sík is. Nem csak az, ami történik, hanem annak kapcsán az erkölcsi kérdések is. Itt mindennek súlya van, és mondhatni, nincsenek jó döntések. Csak két rossz közül lehet választani, és később derül ki, az volt-e a kevésbé rossz. Szerettem is, hogy valóban súlya van a regényben a történteknek és nincs magától értetődő happy end. Háborút vívnak, fájdalmas veszteségek és áldozatok vannak mindkét oldalon, és Kuang megtette azt, amit nagyon sok történet nem vállal be. Megmutatta, hogy a győzelem után nem jön a happy end. A történelem nem úgy működik, hogy lecseréljük a rossz rendszert, az új elképzelés meg egyből működik és nagyon szuper. Koránt sem.

Szerettem azt is, hogy árnyaltak a szereplők. Zsin egy olyan figura, akit még a belé szerelmes ifjú is úgy jellemez, hogy egyszerre szörnyeteg és hős. Nincs egyetlen olyan szereplő sem, akit egyértelműn jónak vagy rossznak lehetne jellemezni. Ez a sorozat már korábban is hozott nagy fordulatokat és át kellett értékelni a hőseit, és ez most sincs másként. Minden csak viszonyítás kérdése. Zsin mellett azonban el kell mondani, hogy még az őrület közepette is a legnagyobb cél megmarad. Meg akarja menteni az országát. Igen, nagyon mélyre süllyed, nem sokon múlik, hogy a történelem legfélelmetesebb alakja váljon belőle, de attól lesz igazán hős, hogy a végső ponton vissza és előre tud nézni egyszerre, és felismeri a maga szerepét. Félre tudja tenni a maga érdekét, és a nagyobb jóért képes mindent odaadni.

De a fontos szereplőket mind végig lehetne venni, és elemezni. Nö-csa, aki a családi elvárások súlyát cipeli, miközben eljut arra a pontra, hogy ő is a hazát akarja megmenteni. Ha fel is kell érte áldoznia a hatalmát, a szerelmét, vagy éppen meg kell alázkodnia vagy árulóvá lennie. Kitaj, aki sokkal többet érdemelt volna, mint, ami jutott neki. A legokosabb szereplő, talán a leghűségesebb is. A triumvirátus tagjai, akik beleőrültek a hatalomba, de valahol mélyen még voltak szikrák maguk jobb énjéből.

Olvasmányos, gondosan végigvitt történet. Talán a legvégét hirtelennek érzem és hiába nagyon hosszú a kötet, mégis olyan volt, mintha egyik pillanatról a másikra le lett volna csapva a sztori. Nem, mert elő volt készítve, pontosan meg lett mutatva, miért az az egyetlen megoldás, de akkor is derült égből villámcsapásnak éreztem.

Még az is megfordult a fejemben, hogy más stílusban folytatni is lehetne. Mert Nö-csa nem könnyű örökséget kap a végén, és az is érdekes lenne, hogyan boldogul a továbbiakban.

Nem egy könnyed történet, sok kérdést vet fel, és szórakoztatva borzongató is. Ha a végét még emésztem is kissé, jó volt elolvasni, és megtudni, hogyan értek véget a mákháborúk.

Kuang: A lángoló isten – Mint fantasy: 70% miközben van jó cselekménye, mindennel kérdéseket is felvet és gondolkoztat. Nem egy tucattörténet, nem tucatszereplőkkel. De egyszerre túlírt, és mégsem.

Szubjektíven: 70% az elejét szinte untam, a sima háború nem kötött le. De jöttek jobb szálak, jó kérdésfeltevések, emlékezetes figurák.

Perszephoné: Nyugi, remekül vezetek.
Hádész: Csak azt mondom, jó, hogy halhatatlanok vagyunk.
Perszephoné: A mitfárer legyen derűlátó.

Perszephoné Kerberosznak: Ki a jó kiskutya!? Te vagy a jó kiskutya! ( Még-ha-meg-is-akartál-enni).
Hádész magában: Kutyára így még sose voltam féltékeny.

… és végül Kerberosz
– Milyen fényes a szőre, mivel eteti?
– Gyilkosok lelkével, és néha tojásfehérjével.

Új világba csöppenő, isteni szívügyekbe keveredő, megismerkedő.

Démétér, a természet istennője a földi síkon nevelte a lányát, akit gondosan távol tartott a többi isten szerinte züllött világától. Csak akkor engedi fel az Olümposzra, amikor a lány ígéretet tesz, hogy szent szűznek tanul, Artemisz és Athéné útját folytatva. A lányt új szobatársa és egyben barátnője, Artemisz készíti fel az első isteni bulijára. Ugyanarra az eseményre érkezik a morcos Hádész is, aki rég keresi az Alvilág királynéját maga mellé. A nimfa, akivel egy ideje együtt volt, nem volt hajlandó eljönni sem vele. Megpillantja Perszephonét, és megtetszik neki a lány. Még egy megjegyzést is tesz a szépségéről, amivel sikerül felkeltenie Aphrodité bosszúvágyát, aki a lányra uszítja a fiát, akit a halandó szerelme életével tart sakkban. A csínytevés meglepően jól sül el, de az Olümposzon semmi sem olyan egyszerű. Hiszen színre lép Apollón is, aki szintén felfigyel a lányra.

A görög-római mitológia mai napig jelen van a művészetekben. Annyi adaptáció születik máig, hogy szerintem jobban képben vagyunk Zeusz és társai cselekedeteivel, mint a magyar mondákkal és mítoszokkal. Nem panasz, magam is nagy Percy Jackson-olvasó vagyok.

Most pedig itt van a Lore Olympus, ami képregényként gondolja újra ezeket a mítoszokat. Ha jól számolom, ebbe a kötetbe 3 mítosz feldolgozása került bele: ahogy Kronosz felfalta a gyermekeit. Ámor és Pszükhé szerelme. Kiemelten pedig Hádész és Perszephoné története – a legjobban átdolgozva a három közül.

Ami elsőre megfogott benne, hogy milyen eredeti a képi megjelenítése. Egy képregénynek szépnek kell lennie, hogy áradozzak róla. Ez a sztori viszont eléri azt, hogy egyszerűek a rajzai, szerintem az esztétikailag szép jelző nem is illik rá, de tele van kreatív ötletekkel és kifejező megjelenítési formákkal, amelyek miatt nagyon rá tudtam kattanni. Egyrészt, a tereket modernizálták. Olyan, mintha korunk luxus helyszínei elevenednének meg az istenek világában. Pl. Hádész luxus sportkocsikkal közlekedik, Apollón aranyszekere is sportkocsi, az Olümposz kb., mint egy menő klub, Hádész villája több mint fényűző és még sorolhatnám. A karakterek is ennek megfelelően hordanak öltönyöket, koktélruhákat. De ennél is jobban sikerült, amit pl. a színekkel sikerült elérni. A három fivér – Zeusz, Hádész és Poszeidón: lila, kék és zöld. Ahogy a színek öröklődnek a gyerekeikben, vagy érzelmi helyzetet fejeznek ki – kifejezetten bírtam, amikor Hádész szeme színt vált – lő piros villámot Hérára, lesz robbanás közeli vörös és a szenvedély rózsásra színezi. Ahogy érzelmeket mutat meg az is, ki hogy áll a másik mellett, milyen a mérete. Ha csak külön képekként nézem, helyenként talán még rondának is látnám, így viszont hosszan elemezgettem és tényleg ötletesnek találtam.

A történet is kapott modern elemeket. Ahogy a páros összetalálkozik, majd Apollón, a gátlástalan szívtipró érkezése is új vonal. Ez utóbbi, ami azért lesokkolt. Igen, a görög mitológiában bőven van erőszak és az istenek nagyon kicsinyesek, gonoszok tudnak lenni, de ez a nemi erőszak szál? Mert a búcsú ellenére ez simán erőszak – egy részeg lánnyal, aki nemet is igyekezett mondani. Attól nem lesz más, hogy a végén a pasi úgy köszön el, hogy a csajom vagy. De Ámor kapcsán is lehetne arról beszélni, hogy a férfiak hogyan teszik tönkre a nőket. #metoo képregénynek is el lehetne adni, de nem akarom.

A két főhőssel könnyen lehet azonosulni. Hádész, aki keresi a boldogságot, mert minden hatalma és gazdagsága nem teszi azzá. Akitől félnek, meg a saját szeretője is beszól neki – halál szagot áraszt -, noha a fivérei közül ő a leginkább normális. Akinek még rémálmai vannak az apjáról. Isten, halhatatlan, de ezek nagyon emberivé teszik. Perszephoné, aki nagyon keresi a helyét és most először dönthet szabadon az életéről. Roppant naiv még – ahogy pedig szoktam írni, ők az áldozatok. A lányból is az lesz, áldozat. Itt éppen Apollóné. Az különben tudott zavarni, ahogy Apollón és Hádész között billeg szerencsétlen. Ha Hádész tetszik neki, minek kavar a másikkal? Mert nem rúgja ki, még kvázi abba is belemegy, hogy Apollón csaja. Azért annak nagyon nem örülnék, ha a folytatásban mélyrehatóan látni kellene egy erőszakon alapuló kapcsolatot, ahol Apollón kihasználja Perszephonét. Igaz, hamar bukik a mutatvány, a lány szent szűznek tanul. Apollón meg szeretőt akar. A kettő üti egymást.

De ezt a témát félretéve szerettem, ahogy a családi viszonyokat bele tudta tenni Smythe. Nagyon hangulatos, ahogy a három istenkirály, a három fivér ugratja egymást és összetartanak. Ahogy megvillan pl. Zeusz akarnoksága, vagy látni, hogy Zeusz és Héra nem véletlenül lettek házasok. Igen, a férfi nagy nőcsábász, de ez szerelmi házasság annak ellenére.

Van humora, és rengeteg a jópofa egysoros beszólás is benne. Néha nem is kellenek szavak, jól el van kapva a helyzet iróniája vagy humora a képeken is. Minden erőszak és komoly téma mellett ez azért könnyed és szórakoztató képregény tudott maradni.

Várom is a folytatását – pedig tudom, mi lesz a vége. Nem hiába, ez az egyik legismertebb görög mítoszon alapul.

Smythe: Lore Olympus – Mint képregény: 95% egyedi a képi világa, nagyon kifejező színezéssel – humorral, drámával.

Szubjektíven: 90% rákattantam, ahogy modernizálja a helyszíneket. Szerettem a humorát és Hádészt is. De Apollón…

• Maxim: A vállalat - thriller
  • Képzelt barát - thriller
• Park: Cseresznyevirágzás - romantikus