Háborús, erőbe beleőrülő, áldozatot hozó.

Zsin nehezen emészti meg, hogy Nö-csa elárulta, és mielőtt a megszálló országgal nézhetne szembe, egykori bajtársa és szerette ellen kell háborút vívnia. A helyzet elkeserítő: Nö-csa olyan technikai támogatást kap, amellyel nem tudják felvenni a versenyt. Ha Zsin mágiájára hagyatkoznak, akkor is ott van maga Nö-csa, aki van olyan erős sámán, mint a lány. Magának sem tetszik a megoldás, de kénytelen az egykori zsarnok császárnővel szövetségre lépni, hogy életre hívják az asszony triumvirátusát, a három erős sámánt, akik előtt nem volt, aki ellent tudott volna állni. Egyre elkerülhetetlenebb az is, hogy újabb sámánokat képezzenek ki, hiába Kitaj ellenvetése. A fiú Zsin horgonyaként folyamatosan tapasztalja, milyen kín és őrület, ha valaki sámánná válik. De győzniük kell – a népük szabadsága és jövője múlik rajta.

Ezzel e trilógia befejeződik. Szorosan összefüggenek, egy történetet mesélnek el – így nem érdemes kihagyni az első kettőt. Nem csak a fogalmai és a világa miatt, de a közvetlen cselekményben történtek is egymásra épülnek, nem igazán lehet érteni sem, ha valaki úgy gondolja, elég neki csak egy féltégla a háromból. Nem elég.

Mivel egy nagyon vastag regényről beszélünk, el lehet mondani, hogy nem egyforma intenzitással kötöttek le az események. Az elejét lassúnak éreztem, és sokáig tartott, amíg beindulnak az események. A sima háborúzás nem tudott lekötni.

Ám aztán jöttek azok a szálak, amelyek mozgatták az agyam: a triumvirátus életre keltése és a dilemma, hogy az megoldás lehet-e, ha egy másfajta szörnyetegnek adják a hatalmat. Újabb sámánok képzése és a dilemma: megoldás lehet, ha másoknak is át kell élni azt a szenvedést, ami miatt Zsin és Nö-csa is a drogok rabja lett? A végső támadás Nö-csa ellen, vele a dilemma: mennyi járulékos veszteség engedhető még meg? Az ország újjáépítése és vele a dilemma: mennyit ér a szabadság, ha közben mindenki éhen hal?

Talán ebből is látszik, hogy mindig van egy második sík is. Nem csak az, ami történik, hanem annak kapcsán az erkölcsi kérdések is. Itt mindennek súlya van, és mondhatni, nincsenek jó döntések. Csak két rossz közül lehet választani, és később derül ki, az volt-e a kevésbé rossz. Szerettem is, hogy valóban súlya van a regényben a történteknek és nincs magától értetődő happy end. Háborút vívnak, fájdalmas veszteségek és áldozatok vannak mindkét oldalon, és Kuang megtette azt, amit nagyon sok történet nem vállal be. Megmutatta, hogy a győzelem után nem jön a happy end. A történelem nem úgy működik, hogy lecseréljük a rossz rendszert, az új elképzelés meg egyből működik és nagyon szuper. Koránt sem.

Szerettem azt is, hogy árnyaltak a szereplők. Zsin egy olyan figura, akit még a belé szerelmes ifjú is úgy jellemez, hogy egyszerre szörnyeteg és hős. Nincs egyetlen olyan szereplő sem, akit egyértelműn jónak vagy rossznak lehetne jellemezni. Ez a sorozat már korábban is hozott nagy fordulatokat és át kellett értékelni a hőseit, és ez most sincs másként. Minden csak viszonyítás kérdése. Zsin mellett azonban el kell mondani, hogy még az őrület közepette is a legnagyobb cél megmarad. Meg akarja menteni az országát. Igen, nagyon mélyre süllyed, nem sokon múlik, hogy a történelem legfélelmetesebb alakja váljon belőle, de attól lesz igazán hős, hogy a végső ponton vissza és előre tud nézni egyszerre, és felismeri a maga szerepét. Félre tudja tenni a maga érdekét, és a nagyobb jóért képes mindent odaadni.

De a fontos szereplőket mind végig lehetne venni, és elemezni. Nö-csa, aki a családi elvárások súlyát cipeli, miközben eljut arra a pontra, hogy ő is a hazát akarja megmenteni. Ha fel is kell érte áldoznia a hatalmát, a szerelmét, vagy éppen meg kell alázkodnia vagy árulóvá lennie. Kitaj, aki sokkal többet érdemelt volna, mint, ami jutott neki. A legokosabb szereplő, talán a leghűségesebb is. A triumvirátus tagjai, akik beleőrültek a hatalomba, de valahol mélyen még voltak szikrák maguk jobb énjéből.

Olvasmányos, gondosan végigvitt történet. Talán a legvégét hirtelennek érzem és hiába nagyon hosszú a kötet, mégis olyan volt, mintha egyik pillanatról a másikra le lett volna csapva a sztori. Nem, mert elő volt készítve, pontosan meg lett mutatva, miért az az egyetlen megoldás, de akkor is derült égből villámcsapásnak éreztem.

Még az is megfordult a fejemben, hogy más stílusban folytatni is lehetne. Mert Nö-csa nem könnyű örökséget kap a végén, és az is érdekes lenne, hogyan boldogul a továbbiakban.

Nem egy könnyed történet, sok kérdést vet fel, és szórakoztatva borzongató is. Ha a végét még emésztem is kissé, jó volt elolvasni, és megtudni, hogyan értek véget a mákháborúk.

Kuang: A lángoló isten – Mint fantasy: 70% miközben van jó cselekménye, mindennel kérdéseket is felvet és gondolkoztat. Nem egy tucattörténet, nem tucatszereplőkkel. De egyszerre túlírt, és mégsem.

Szubjektíven: 70% az elejét szinte untam, a sima háború nem kötött le. De jöttek jobb szálak, jó kérdésfeltevések, emlékezetes figurák.