Történelmi, művészetes, olasz.

Salai, Leonardo da Vinci hírhedt inasa és modellje időtől időre visszatér a mester mellé. A csinos fiatalember talán a művészethez annyira nem ért, de angyali külleme ideális modellé teszi és a nőket is könnyen leveszi a lábáról. Látogatásaikor Melzi, egy másik tanítvány és jó barát mesél neki. Ő mondja el a történetet, hogyan készült Firenze építészeti csodája, a dóm kupolája. Mennyit gáncsolták a mestert, és mégis, hogyan született ez a csoda. Közös jótevőjük, Leonardo élete, de a viszálya Michelangelóval sem maradhat ki, ahogy a Medici család felemelkedése sem, vagy éppen a Firenzében hódító politikai vagy művészeti áramlatok. Közben a kis csoport költözik is, hiszen Leonardo Ferenc francia király udvari festője lesz, és mindössze három képe van, amit ide magával visz.

Az ókorban volt egy olyan iskola, talán a platóni, amikor a tanárok és a diákjaik együtt sétáltak, és beszélgetések közepette haladtak a tanulással. Nem előadtak, megvitattak dolgokat. (Bár a kötet ezzel nem foglalkozik, Raffaello egyik híres stanzája is ezt ábrázolja, de a pápai megrendelésekből itt csak a Szent Pál kupoláját és a Sixtus-kápolnát találjuk meg.) Kicsit olyan érzésem volt, hogy Flautner is ezzel kísérletezik a könyvében. Nem regényt írt, de nem is klasszikus ismeretterjesztő regényt.

Így beszélgetések közben kapjuk meg a történelmi és művészettörténeti ismereteket. Rendezett, átlátható, és keretbe foglalja az ismeretanyagot. Talán nem száraznak hat elmesélve, mint lenne egy puszta ismeretterjesztő. Így az élőbeszéd dinamikáját kölcsönözi a szövegnek, és a hallgató/tanuló szerepébe húzza bele az olvasót.
Csak éppen nem is igazán regény, és így nem igazán érzem létjogosultságát ennek a fura elbeszélői módnak. Melzi mindentudó elbeszélővé lép elő, amit nem tudok hitelesnek elfogadni. Olyan tudásanyagot tulajdonít így neki a szerző, ami nem lehetett a birtokában. Ahogy azt is nehéz elhinni, hogy Salai annyira keveset tudott volna Leonardóról, hogy olyan bő és részletes mesét igényelt volna róla Melzitől. Hiába tudom, hogy Salai helyére magunkat kell képzelni, és nekünk szól a történet.

Az bizonyos, hogy a stílus cseppet sem száraz. Az előadás jelleg miatt igazán élvezni nem tudtam, de a téma lekötött és az sokat segített a haladásban. Mesélős, az élőszóbeli előadások hagyományait igyekszik továbbvinni.

A fejezetek rövidek, lényegre törők. Flautner odafigyelt arra, hogy sok tényt, de a legendákat és jó sztorikat is elmesélje a korról és annak hírességeiről. Ez olvastatja, informatívvá, de nem szárazzá teszi. Abba azért bele lehet kicsit kötni, hogy mennyire mély a merítés, amiből a szerző dolgozik. Aki kicsit jobban ismeri a korszakot az alapoknál, én pl. nagyon szeretem a reneszánsz művészetet és sok mindent összeolvastam már róla, nem sok újdonságot tud mondani. Mondjuk, a terjedelem és forma miatt nem is lexikon, inkább kedvcsináló.
A végére betett képmellékletet szerettem, közelebb hozza az alkotásokat, amelyeket meg lehet ismerni a regényből. Mivel Firenze amúgy is közel áll hozzám, sok mindent láttam már a kötetből élőben is, valamennyi újat is tudott mondani. Akkor is, ha az itt elmondottak /leírtak csak az alapok a reneszánszból és a művészetből.

Leginkább egy kellemes kedvcsinálónak találtam. Egy merítésnek, hogy röviden mi volt a reneszánsz, milyen csodák és kik által, hogyan születtek. Alkalmas arra, hogy alapokat szerezzünk, amire aztán a további tudásanyag ráhúzható.

Flautner: Árnyak Firenzében - Mint ismeretterjesztő: 65% érdekes formátumú, élőszóhoz közelítő ismerettár, alapozó.

Szubjektíven: 50% a képmellékletet és az anekdotákat tudtam szeretni, a forma azért ellök.

Bennett: Ragyogó szemek

Zorie rájön, hogy a barátnője titokban együtt van a fiúval, aki neki is tetszik. Kiborul, de a másik lány is. Elmondja, úgy érzi, Zorie önző és csak magára gondol. Ő az, akinek nem sikerült az olimpiai válogató és az álmai romokban. A fiú az egyetlen, aki miatt jobban érzi magát, és Zorie kiakadt, noha mi is volt köztük? Egy hetekkel korábbi buliban egyetlen csók? Mire másnap Zorie és Elton felébrednek, már csak ketten vannak. A többiek hagytak egy levelet: nem akarnak velük túrázni, hazamennek.

Ők is majdnem visszaindulnak, de Elton ráveszi a lányt, csinálják végig a túrát.

Közben nem bírják megállni, felmerül, köztük mi ment tönkre. Titokban jártak, egy iskolai bulira együtt mentek volna, és onnantól lett volna nyilvános a dolog. De Elton nem ment el, nem is magyarázta el. Most elmondja, hogy akkor halt meg az apja. Öngyilkos lett. Majd, amikor beszélt volna a lánnyal, annak apa eltiltotta tőle és megfenyegette. Zorie kénytelen szembenézni azzal, hogy az apja nem csak csalja a feleségét, de az ő életét is tönkretette. Eltonnal kibékülnek, megint pár lesznek.

A szülők rohannak értük, Zorie apja megint eltiltaná őket egymástól. De Zorie szembesíti a hazugságaival, és a férfi elmenekül. A lány a mostohája mellett marad, és Elton a barátja.

Applegate: Kívánságfa

A fát ki akarják vágni, tisztában is van ezzel. Még utoljára az új lakóknak próbál segíteni, és az állatokkal mesterkedik, hogy a szomszéd kisfiúval barátok legyenek. Egyszer meg is szólal és a gyerekeknek ez lesz a közös pont: tényleg beszélt a fa?

A májust még megvárják, amikor hagyományosan kívánságokat tesznek a fára az emberek, utána vágnák ki. A fa elküldené a benne élő állatokat, de mindenki ott marad és tüntetnek. A gyerekek, az összes iskolás pedig Maradj! feliratokat tesz rá. Hat a dolog, a fát nem vágják ki és a környék kívánságfája marad.

Családi, szegénységből feltörő, zűrös.

J.D. egy hegyvidéki család sarja. Az erőszak, az állások megtartani képtelensége, a függőségek mindennaposak a családban. A fiú is már az anyja második házasságából született, de azt követi több is, az olyan férfiakról nem is beszélve, akikkel csak összeállt az anyja. A stabil pontja a nagyanyja lesz, aki azt akarja, hogy tanuljon és több legyen belőle, mint a családtagjaiból. Magához is veszi az unokáját, és J.D. az álmai után indul. Csak éppen minél inkább kiemelkedik innen, annál inkább jön az identitás zavar is: a család fontos és szereti is őket, de szégyellni is kell a gyökereit.

Mivel filmnézés előtt jobban szeretek olvasni, így most is ezt az utat választottam. J.D. Vance története nem egy boldog történet, elvileg hiába egy felemelkedés története. Túl amerikai is.

Bár maga a szegénység nálunk sem idegen téma, de talán nincs a köztudatban úgy a mélyszegény réteg, mint az Államokban a white trash, ami szépen beszivárgott a szórakoztatóiparba is. Páran vannak, akik nem komédiát faragnak, hanem tudósítanának.
A történet érdekessége az, hogy valóban a mindennapok ábrázolása akar lenni. Megmutatni, hogyan élnek, és miért nem képes ez a réteg többre. Ügyeskednek, erőszakosak, bűnöznek, de mélyen jó emberek is. Éreztem is végig, milyen kettős érzelmei vannak a szerzőnek. Hiszen szerető családja volt. Még akkor is, ha ugyanebben a képben van az is, hogy néha egymás vérét veszik. A nagyanyja gyújtotta fel a nagyapját, a gyerekek verése sem volt újdonság és a függőség nem egyszer rótt terhet a rokonokra. Miközben Vance érzi, mennyire rendellenes ez, és mit lehet elítélni itt, ez a gyökere, neki a jó benne sokat ér, és azt megőrizné.

Lineáris időrendet igyekszik tartani, és a nagyszülei történetétől kezdve jut el a saját mindennapjaihoz, mint diplomás férj és apa. Nem titkol, nem szépít, nem menteget. Kívülállóként sokkoló is lehet, milyen történetek játszódtak itt el. Ahogy a 16 éves srác szökik a 13 éves barátnőjével, mert babát várnak, és nem akarják megtudni, mit tennének most a lány bátyjai. Ahogy az anya szinte veri a gyerekét, hogy pisiljen neki egy üvegbe, mert vizeletmintát kell leadnia, és a saját drogos mintájával kirúgnák. Az őszintesége olvastatja. Érezni, hogy ez nem szórakoztat minket, ez nem egy regény, hanem másoknak a hétköznap.

Helyenként Vance ki is ugrik az elbeszélő szemszögéből, és kis esszéket kapunk. Milyen szerepe van a hegyvidékiek életében a gyáraknak. Hogyan esnek ki a gyerekeik a szociális védőhálóból. Mit lát problémának, hogyan lehetne valóban segíteni. Mert ez a réteg egyre süllyed, és nem úgy tűnik, hogy bárki tud ellene tenni.
Ez az a rész, ami szerintem nekünk távol van. Még ha van is hasonló probléma nálunk is.
Plusz, nagyon személyes is Vance véleménye. Ok, ő benne volt, másként látja ezeket és próbál megoldásokat javasolni. De ez nem csak pusztába kiáltott szó? Lehet kívülről segíteni ezen a rétegen? Nekem megvolt az érzésem, hogy ennek a white trash rétegnek is szemléletet kellene váltani. Mert kívülről várni a megváltót, kényelmes és reménytelen.

A stílusán is érezni, hogy nem egy profi író műve. Mesélős, stílusában és nyelvhasználatában is használ köznyelv alatti régiókat. Hála égnek a fordító ezt nem tájnyelvi elemekkel igyekezett visszaadni.

Nem egy könnyű olvasmány azért sem, mert a hangulata komor. Plusz, nem egy szereplőt éreztem reménytelennek és nem látom, hogyan lehetne segíteni nekik. A tanult lánynál talán jobb a története, de ez is ugyanolyan vigasztalan.

Vance: Vidéki ballada az Amerikai Álomról - Mint életrajz: 70% családtörténet, egyéni történet őszintén. Ötletekkel, hogy más kellene.

Szubjektíven: 45% távol áll tőlem a téma, egyes részeit okoskodónak éreztem. Komor is.

Szomszéddal hadakozó, kisvárosi, családi.

Megjelent Francoise könyve, és jön a nyár is. Oaks már nem csak a szőlőre vigyáz, de a megszületett és imádott kislányára is. Boldog, békés életüket egy új szomszéd zavarja meg. Megvette a birtokot, és nyaralót igyekszik kialakítani belőle, nem törődve a szomszédokkal, a környékkel, a szőlővel még annyira sem. Oaks és a család meg nem boldog attól, hogy pl. a szőlőt irtják mellettük, hogy nagy úszómedence kerüljön a helyére. De hogy aktivizálják a helyieket? Ötleteik vannak, de szembe kell nézniük azzal, hogy nehéz az embereket változásra bírni. A helyzetet nem könnyíti meg az sem, hogy Francoise szülei látogatóba érkeznek, és a gazdag kanadai üzletember csalódásként éri meg, hogy a lánya itt temeti el magát az unokájával együtt.

Nem először írom, hogy a sikeres sorozatok könnyen kapnak folytatást. Akinek van egy eladható sorozata, előszeretettel ír újabb és újabb részt. Ez a sorozat trilógiaként volt tervezve, de készült folytatás. Meglepő? Nem annyira. Különben Tóth Gábor Ákos az új sorozatát is ebbe az univerzumba helyezi el, de erről majd talán később, ha azt olvasom majd.

Eddig e sorozatot a hangulat adta el nekem. Nem mindig éreztem ki, de benne volt, hogy mennyire szép a Balaton környéke, és milyen békét lehet ott találni. Oaks és a család otthonra lel itt, és a kis kalandjaik kedélyesek epizódok.
Ez is így indult. Minimális cselekmény, epizódok a helyi életből.
Csak éppen most a hangulat sérült. Azzal, hogy be akarják vonni a falubeli embereket az új szomszéd elleni harcba, a család szembesül azzal, hogy még mindig kívülállók és nem úgy fogadják el őket, mint a helyieket. Sebi példája is ezt mutatja. Igazságtalannak is érzem, hogy szembe mindig kedélyesek, nem is érezték, hogy tartják tőlük a távolságot. Amikor viszont segíteni kellene, már jönnek azzal, hogy idegenek, és megy az eltávolodás. Könnyebb lapítani és semmit nem tenni. Ez már nem az a kedélyes magyar mediterrán, aminek el lett eddig adva a sorozat. Sajnos, emberileg ezt érzem hitelesebbnek.

A cselekmény most is kevés nekem. Kis epizódokból összeáll a történet, de elég nehézkes folytatás ez. Érezni, hogy egy már lezárt történetnek kerítettek egy újabb sztorit. Nem is kapcsolódik úgy az előző részekhez – teljesen érthető lenne úgy is, ha nem olvastam volna az első három részt. Ok, a sok utalás és beidézés a korábbi részekhez köti, de nagyon érzem, hogy ez azért került bele, hogy kohéziót teremtsen e kötet és az előző részek között.

A szereplőket nem érzem, hogy fejlődnének. Oaks a kiemelt karakter, aki boldog a szőlész életével, és szereti a családját. De nincsenek új színei. Ahhoz képest, hogy Bibi érkezett a családba, nem érzem, hogy bármiben is mások lennének, mint a kislány születése előtt.

Stílusban egységes: ugyanaz az elbeszélő és hang, mint korábban. Van pár jó beszólása és megállapítása. Könnyen olvasható, bár néha egy-egy összetett mondatot és beékelést kedvem lett volna külön mondatba áthelyezni.

A borító különben gyönyörű, az ismerős környék és a városok is tetszettek a történetben – munka miatt is erősen kötődőm az északi parthoz, a család egyik fele onnan származik is. Sajnáltam is, hogy kevés a helyi kép, szívesen olvastam volna még Tapolcáról, vagy magáról a Balatonról. (Igen, ahhoz képest, hogy végig a Balaton mellett játszódik, vizuálisan nem nagyon része a kötetnek a tó.)

Még egy része van vissza, nem most fogom félbehagyni, de többet vártam.

Tóth: Végtelen nyár – Mint családregény: 50% a vidám képekhez tragikusabb hang kötődik, és a cselekmény kevés.

Szubjektíven: 25% nem tetszett a közösségi szellem hiánya, kevés cselekmény. Humorhiány!

Közeledik az Oscar.

Idén ugyan nincs olyan legjobb adaptált forgatókönyv esély, amit magyarul is olvashatnánk, tavaly viszont akadt. Emlékezet-próba. Ha elárulom az eredeti szerzőt, beugrik, melyik művét adaptálták és lettek vele esélyesek az Oscarra? És melyikük nyert?

1: Louisa May Alcott

2: Anthony McCarten

3: Chritine Leunens

4: Charles Brandt

Megoldás: Tovább!

Színházas, viszonyos, kapcsolatos, nyomozós.

Eve és Roarke színházba mennek – Roarke vett meg egy színházat, és újított fel egy klasszikus darabot. (A vád tanúja) Az előadás közben azonban valódi gyilkosság történik: a színésznő nem kellék, hanem valódi késsel szúrja le színésztársát. Az esetet Eve kapja, aki azonnal megkezdi a vizsgálatot. Tragikus baleset vagy hidegvérű gyilkosság? Az áldozat zseniális színész volt, sok rajongóval, de nem is kevés emberi gyengeséggel. Szerette a nőket, kihasználta a hírnevét, és sokakat bántott meg. Eve egyre jobban elmerül a színpad mögötti viszonyok és titkok világában, míg Peabody azt igyekszik kitalálni, hogy Charles vagy McNab a neki való. Mert a szerelem nem csak a színpadon okoz nehézségeket…

Volt, ami tetszett benne, más kevésbé. De kb. igaz az, hogy Robb ez a története is olyan Eve Dallas-sztori, mint a többi. Újdonságot ne várjunk, de a szokott adagunk megkapjuk.

A kötet két jellemző szava a nyomozás és a bulvár lenne. Ez talán kicsit inkább szórakoztató románc, mint krimi, az előző kötetekhez mérve. Mivel ezzel más, nem is bánom, ha jobban is szeretem, amikor a nyomozás érdekesebb, és nem a szerelmi szálakat variálják.

Pedig ebben a részben bőven van szerelem. Eve és Roarke továbbra is élik a maguk idilljét, és tele van a rész szerelmi vallomásokkal. Már ott tartanak, hogy Eve is ki tudja mondani, mennyire szereti a férfit és kellenek egymásnak. Robb most nem annyira a szenvedély felől közelít hozzájuk – unom is a részenkénti minimum kétszer kötelező ágyba esnek jeleneteket – és valami bensőségesebbet kapunk azzal, hogy Eve romantikus vacsorát szervez maguknak.
McNab és Peabody most éppen viszonyban vannak, és a férfi többet szeretne ennél. Más kapcsolat, más konfliktusok, és Robb tett bele egy kis humort. Amikor Roarke ad randi tippeket… érezhetően állandó átívelő szál lesz belőlük, egyelőre még mozgásban is vannak az események ilyen téren. Mondjuk, a szerelmi háromszögekért nagyon nem vagyok oda, és nem is tetszik, ahogy Peabody maga mellett tartja Charlesot is, Iant is.
A bűntett motivációja is szerelmi. A meggyilkolt színésznek a társulat nőtagjai közül is nem eggyel volt viszonya most vagy a múltjukban. Eve így tulajdonképpen azt nyomozgatja, kivel milyen viszonya volt, hogy váltak el, bántott-e meg valakit annyira, hogy ő azért meg is ölje. Nagyon bulváros és a tényleges indítóok még inkább az.
Sajnáltam is kicsit, hogy a színház világa kevesebb teret kap – az viszont orrvérzésig benne van, hogy milyen viszonyok és szerelmi ármányok kavarták fel az állóvizet. Mivel A vád tanúját játsszák, azért azzal kapcsolatban is merült fel bennem ez-az. Egy ötvenes férfi hogyan játszhatja a fiatalember vádlottat hitelesen a sztoriban? Sok plasztikai műtét?
Ez a három téma váltogatja magát a könyvben: Eve-Roarke, Peabody-McNab és a társulat ügyei. Vagyis, a szerelem nyert a krimi felett. Még matematikailag is.

A stílusa azonban továbbra is szórakoztató, és jókat tudtam mosolyogni a köteten. Továbbra is vannak vicces párbeszédek, jó beszólások. Többre is értékelem a kötet ezen oldalát, mint a romantikusat.

A sci-fi és a jövő pedig most is el van hanyagolva. Már beletörődtem, de nem értem, miért kell a jövőben játszódnia a sorozatnak, ennek a résznek is, ha ennyire nincs benne semmi, ami érzékeltetné a jövőbeli világot. Mert a linkek csak felturbózott telefonok… Na mindegy, ezt már megszokhattam. Romantikus krimi, ami csak elvileg játszódik a jövőben.

Eve Dallas regénynek korrekt, szórakoztató és egy a csajosabb részek közül a sorozatban.

Robb: A halál szemtanúi – Mint krimi: 70% csajos megközelítéssel, sok érzelemmel és még több viszonnyal, bulvárral.

Szubjektíven: 75% a stílusát szórakoztatónak találtam, másabb jellegű is, mint az előző rész.

Cím: A nyaralás

Szerző: T.M. Logan – a General Press hozza szépen sorban a köteteit. Csavaros thrillereket jegyez – ha jól számolom, ez lesz a 3. kötete nálunk.

Műfaj: thriller

Cselekmény: Kate a saját és két legjobb barátnőjével, családjaikkal indul nyaralni. Ott azonban gyanú ébred a nőben, hogy a férje valamelyik barátnőjével megcsalja. Nyomozni kezd, de rá kel jönnie, hogy valaki gyilkolni is képes, hogy a titkait megtartsa…

Várható megjelenés: magyarul nyár elejére van datálva.

Miért várós?

• Amit eddig olvastam a szerzőtől, tetszett.
• Bírom a csavaros thrillereket.
• A cselekmény részleteiről nem derült még ki semmi, így érdekel konkrétabban is, milyen titkokat akarnak olyan nagyon megőrizni.
• Bár lehet belőle női thriller is – megcsalás, család, szerelmi tematika – bízom benne, hogy Logan nem ebbe az irányba viszi el a cselekményt.

Jövőbeli, klímát mentő, sorsot választó.

A jövő: amikor a klíma annyira tönkrement, hogy a bolygó szinte élhetetlen. Felmelegedés, a világ nagyja sivatag. Egy MI vezetésével, Paradicsomban létrehoztak egy társadalmat, akik küzdenek a helyzet javításáért, és igyekeznek jobb emberként élni. A legjobbak, a legtisztábbak kiválasztásra kerülnek, és ők látják el a vezető pozíciókat a Tanácsban, a tudományos kutatásokban. Az MI, Askit folyamatosan kapcsolatban van velük, szkenneli az agyuk és próbák elé állítja őket. Eve a kedvence, a legtisztább. Az utolsó vizsgán azonban valami félremegy, és mire Eve feleszmél, már a kitaszítottak között találja magát és megismeri a világ pusztulásának igazi történetét, és kap egy esélyt, hogy a jövőt még megmentse. A legtisztább új útra terelheti az emberiséget?

Tanultam egy új zsánert ezzel a sci-fivel. Cli-fi. Olyan sci-fi, amely a klímaváltozáshoz kapcsolódik. Elég közel áll a disztópiához is, a regény alapján. Ami bizonyos, hogy Hansen szépen belerejtette korunk kritikáját a történetébe.

Hansen okosan építi fel a regénye világát, duplán is. Először Askit uralma alatt élő emberiséget ismerjük meg. Bőven vannak benne diktatórikus elemek, de sok minden megoldott itt, ami emberi vezetéssel nem ment. El is lehet merengeni rajta, hogy mi működött, mi nem és miért. Mennyire ellentétes ez az emberi természettel, és mi az, amit egy gép nem tanulhat meg, nem érthet meg? A jövőbeli technikák, robotok, egy fejlettebb tudomány jelenik meg, de az emberi természet is változott?
Majd Hansen kibontja, miért kellett ezt létrehozni és milyen hazugság van mindennek a hátterében. Itt kapcsol vissza a korunkhoz, amikor még meg lehetett volna menteni a bolygót az emberiségnek. De az a bizonyos emberi természet…

Nem is tudom eldönteni, hogy a regény pozitív vagy negatív képet fest az emberiségről. A nagyja önző, mentené magát, és a többiek csak pusztuljanak. Eve azért a legtisztább, mert benne nincs meg ez az önzés, ő képes a nagyobb képet nézni. Csak éppen itt ez nem feltétlenül célravezető. Igazságosabb, hogy mindenki sorsa legyen egy. Még akkor is, ha ez azzal jár, hogy mindenkinek el kell pusztulnia. Értem, miért kell a legtisztábbaknak lenni, hogy ezt belássák. De tényleg jobb együtt halni esetlegesen, minthogy legyen biztosan pár túlélő? Mindkét oldalnak megvannak az érvei. Ha érzem is, hogy Hansen Eve álláspontja mellett áll ki, a másik mellett is fel lehetne sorakozni, vannak is mellette érvek.

Társadalmi, mondanivaló terén tetszett is a könyv. A gondom az egyéb részeivel voltak, az elvileg kalandos és érzelmi részeken.
Eve kitaszítottá válik a világában, megismeri a másik oldalt, felderíti a múltat. Csak annyira simán és gördülékenyen megy az egész, érezni, hogy egy neki szánt úton halad. Nem volt feszültség, és nem éreztem izgalmasnak sem.
A szerelmi szál még rosszabb volt. Megtervezettség vs. spontán érzelmek csatája. A Paradicsomban ott van a férfi, akivel passzolnak. A kitaszítottak között is megismer valakit, aki talán más, mint ő, de valami más megvan közöttük: a kémia, a szenvedély. Pedig nem romantikus regény, minimális románc sincs a könyvben. Érdekes is ez a szerelmi szál ilyen sterilen. Lehet, hogy pont ez volt vele a bajom? Ha már van, jobban tetszett volna érzelmekkel, mint szinte tudományos kérdésként?

Érthető a kötet. Ha valami tudományos színtérre téved, körül van úgy írva, hogy megérthető legyen mindenkinek. Gördülékeny, inkább a szórakoztató sci-fik örököse, mint a komolyabb, tudományosabb daraboké.

Érdekes volt, el is gondolkoztat. Azt hiszem, a szórakoztató faktora alacsonyabb, mint ami jól esett volna. A mondanivaló, a világépítése tetszett, a kalandok és érzelmi részek kevésbé.

Hansen: A legtisztábbak - Mint disztópia: 75% részletesen felépített és elgondolkoztató világ, erős hősnővel.

Szubjektíven: 55% Eve nem lett kedvenc szereplő, és a kaland része sem volt kielégítő.